Az év fája a tatárjuhar

Talán hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy ismerjük a juharokat. Hiszen gyerekkorában mindenki ragasztott juhartermést az orrára, és tudjuk, milyen levél díszíti a kanadai zászlót. Bútoraink egy része juhar (vagy „asztalosnevén”: jávor), sőt a konyhában is felbukkan néha a juharszirup.

A juharokat azonban talán még a növényrendszertan kutatói sem ismerik tökéletesen. Egyes források mindössze 110 fajt sorolnak a fogazott szélű levelek alapján élesnek keresztelt Acer nemzetségbe, mások 200-at. És rengeteg közbenső érték is elhangzik. A tudósok azzal próbálják kicsit feloldani az átláthatatlanságot, hogy a rengeteg juhart fajcsoportokba rendezik, azokon belül pedig fajsorokat különítenek el, így aztán egyetlen nemzetségben rengeteg kisebb rendszertani csoport létezik, ami bőséges szakmai vitának nyit tágas teret.

Az Országos Erdészeti Egyesület „Év fája” szavazásán győztes tatárjuharnak öt alfaja van, így a növény, amellyel a Hegyvidéken is találkozhatunk, teljes neve: Acer tataricum L. subsp. tataricum. Akikben még ezután is él a romantikus vágy, hogy elmélyedjenek a juharok rendszertanában, azok számára érdemes megemlíteni, hogy vannak alfajon belüli formák és variációk, s vannak fajok kereszteződésével létrejövő hibridek is, amik tovább kuszálják a szálakat. Mindennek a tetejébe rengeteg szinonim név is kering a tudományos közbeszédben. Ezek után szinte meglepő, hogy magyarul mindössze egy tájneve ismert: a feketegyűrű juhar.

Az északi féltekén elterjedt törökjuhar legnyugatibb egyedei az osztrák határ közelében állnak, míg a legkeletibbek valahol a Távol-Keleten. Ha úgy vesszük, hogy az elterjedési terület Kelet-Szibériától nyugatra húzódik, akkor rögtön találóvá válik a tatár név, hiszen ez a nép pont ezen az útvonalon jutott el a mai Kárpát-medencéig, és onnan nem is ment tovább nyugatra, ahogyan a tatárjuhar sem mászta meg az Alpok lejtőit. A tatár fennhatóság keletre is kiterjedt, egészen Japánig, ahol a tatárjuhar utolsó nyugati élőhelyei vannak.

A fenti történelmi áttekintés alapján egyesek a magyar törzsek vándorlásával is azonosítják a tatárjuhar elterjedési területét, hiszen mi éppen a tatárok előtt jöttünk nyugat felé. Mégsem hívják magyar juharnak.

Maga a növény ritkán kerül szóba, mert bár ott él sok közterületen és kertben, mégis jelentéktelen és ismeretlen. Leggyakrabban tölgyesekben állnak szürkés, parás kérgű törzsei, amelyek görbék, sűrűn elágaznak, és kusza lombkoronát tartanak. Lassan növekszik, és akár 250-300 évet is megél. Ezalatt legfeljebb 20 méter magasságot ér el, de gyakoriak a szinte bokorszerűen alacsony egyedei is.

Mivel sem a talajával, sem az éghajlattal szemben nem igényes, így elég változatos termőhelyeken bukkanhat fel. Az egykori alföldi állomány mára megritkult, de a dombságainkban és középhegységeinkben továbbra is megtalálható. Jól bírja a meleget és a szárazságot is, így a sziklás, kopár tisztásokon is megél. Szintén előnye, hogy árnyéktűrő.

Karájos levelei kicsik, alakjukat tekintve nagyon változatosak. Ősszel a fa látványos, vörös lombszínt ölt. A jelentéktelen, sárga virágok laza bugában nyílnak. Az érő magok repítőszárnya gyakran élénkpiros. A beérő magok párosával hosszú száron csüngenek a fáról. Mivel faanyaga göcsörtös, ezért faipari felhasználásra nem alkalmas. A legtöbb tatárjuhar tűzifaként fejezi be életét.

Tetszetős őszi lombszíne (és még a szennyezett városi levegőt is toleráló igénytelensége) miatt az utóbbi időben egyre keresettebb dísznövény lett. Csemetéit februárban, márciusban és novemberben szokás elültetni, elsősorban metszett sövénynek. A kertészeti árudákban a legellenállóbb vad faj mellett tetszetősen színeződő nemesített változatai is elérhetők. Nem okoz sok fejfájást gazdájának, és a budai hegyvidék természetes növénytársulásába is belesimul, hiszen vadon is előfordul kerületünkben.

(Barta)