Emberség, lélek, spiritusz – egy gazdag művészpálya alapjai

– Mivel tölti a napjait?

– Ez az írók alkotóháza, az emlékirataimat írom. Tudja, egy bizonyos életkor után az ember már kénytelen a múlttal foglalkozni!

– Mikor vehetjük kézbe az értékes kordokumentumot?

– Azt nem tudom, de arra törekszem, hogy ebből könyv legyen, és ha másképpen nem, magánkiadásban jelentetem meg.

– Tavaly a Hegyvidék Galériában rendezett Életmű-keresztmetszet című kiállításán megragadott a Hőn szeretett vaskályhám című képe. Nagyon különleges a téma és az ábrázolás is.

– Ez Pécsen volt, Martyn Ferenc mesterem műtermében, amit átengedett nekem. Ez a vaskályha volt benne. Meleget adott, és lehetett rajta főzni. Gyakran látogattak meg a barátaim, Karikás Péter, Győri Franciska, Végvári Tamás, színészek, bablevest főztünk… A vaskályha előnye a sokféle használata, viszont hamar kihűl. Az egyik legnagyobb botrányom is ezzel kapcsolatos. Egy alkalommal elkapott egy nagy zápor. Találkoztam egy barátnőmmel, ő is nagyon megázott. Behívtam, betekertem egy száraz lepedőbe, és elmentem hajszárítóért, amíg ő a vaskályhánál szárítkozott. Mire visszaértem, a lányon meggyulladt a lepedő, és égő lepedőben rohant ki az udvarra… Akkora botrány kerekedett, hogy még az újság is írt róla – név nélkül, persze.

– A már említett kiállítását Kernács Gabriella nyitotta meg. Úgy fogalmazott, hogy ön sokoldalú, szabad szellemű és hagyománytisztelő művész. Sokszor hagyatkozik mestereire, mondván, igazi kultúra csak a múltban gyökerezhet.

– Igen, én mindenképpen szeretném folytatni, és egy kicsit a saját egyéniségemmel gazdagítani ezt az utat, ennyi a célom.

– Spiritualitása azonban személyes irányultság, nem igaz?

– Mindenképpen! Híve vagyok a spiritualitásnak, ezt hagyták rám az őseim és a mestereim, én pedig őrzöm a lángot, hogy ne aludjon ki. A szellemiség fontos számomra. A képzőművészeti tárgyakat is aszerint ítélem meg, hogy van-e mögöttük ember, spiritusz, szellemiség. Ha nem látom ezt, továbbmegyek. Nekem nagyon fontos, hogy a képeim megszólítsák a nézőt. Csak az emberi kapcsolatokban hiszek, abban, hogy tovább tudok adni valami emberit. Vermeernek van egy képe, az Olvasó lány, amin a lány már vagy ötszáz éve olvassa azt a levelet – valószínűleg szerelmeslevél, vagy valami üzenet a távoli kedvestől –, és nem veszített semmit a hatásából, mert valamit dokumentál, ábrázol, és benne van a lélek.

– A komolyság mellett a játékosság is jellemző a műveire. Gondolok itt a Lázár Ervin-féle Tuvudsz ivígy című képre.

– Az illusztráció volt, a Tuvudsz ivígy című könyvének a borítója lett. Szeretem, olyan meseszerű; de nem mesekönyvhöz készült, hanem egy komolyabb novelláskötethez. Lázár Ervin nagyon jó barátom volt, és az egyik képemet bele is írta az egyik novellájába.

– Rajta kívül sok írót, irodalmárt ismert, többek mellett Géher Istvánt, Mándy Ivánt, Nemes Nagy Ágnest. Kiket még?

– Én Tandori Dezsőt emelném ki, aki közeli jó barátom volt. A kiállítási katalógusomban az egyik utolsó írása szerepel. Minden barátom meghal lassan… Igyekszem valamiféle nyomot hagyni róluk az emlékirataimban. Most például Szentkuthy Miklósról írok, akivel szintén jó barátságban voltam.

– Rátérve a fotós és filmes munkáira: 2017-ben az ’56-os forradalomra emlékezve a Hegyvidék Galériában mutatták be a Veszélyes képek I–II. című dokumentumfilmjét. Nyilván megérinti az embert a kor, amiben él…

– Én 1956-ban kezdtem a gimnáziumot, elsős voltam, amikor a forradalom végigsöpört az országon, és nagyon mély benyomást keltett bennem. Ezek a portrék olyan képzőművészekről készültek, akik valamilyen retorziót szenvedtek el forradalmi tevékenységük miatt. Vagy egy plakátot festettek, vagy valamilyen módon belekeveredtek a történelembe, mint Karátson Gábor, Papp Oszkár – sokan… Volt egy világhírű lengyel grafikus, Starowieyski, aki megfestette a Könnyező galamb című plakátot, a forradalom leverése miatt érzett bánatában. Ő maga nyomtatta ki a varsói főiskolán, és ragasztgatta ki Varsóban. Filmezéskor meglátogattuk, akkor mesélte, hogy elindult Magyarország felé, hogy fegyverrel harcoljon az ellenállókkal, de a csehszlovák határon letartóztatták. Úgy tudott megszökni, hogy kibontották a falat. Harcolt az oroszok ellen a második világháborúban, és a tapasztalatát szerette volna átadni a magyar forradalmároknak. Több filmet is készítettem 1956-ról, az egyiket Magyar Katalinról, egy tizenhat éves mártírról. A képzőművészeti gimnázium egyik osztálya jelentkezett a Tétényi úti kórházban, hogy sebesülteket ápolnának. Magyar Katalin kiment egy sérülthez a Zeneakadémia mellé, és ott egy pufajkás agyonlőtte. Emlékkiállítását a Hegyvidék Galériában rendezték meg, ott kezdtem el forgatni a filmet, beszélgettem az osztálytársakkal, a nővérével, aki Pretoriában él. Egy másik filmem, az Áruló ezüstnitrát arról szól, hogy milyen veszélyes volt fotózni ’56-ban, mert a felvételek alapján letartóztattak embereket. Anyám az összes olyan fotónegatívomat elégette, amin embereket látni. Szeretnék még portréfilmeket forgatni író barátokról. Van már kettő: az egyik Ferdinandy György íróról, aki szintén a kerületben él, legutóbb pedig Ágh Istvánról készült filmem, ő Nagy László öccse, kitűnő költő. Ezt folytatnám.

– A Galéria 12 Egyesület online mutatta be a „Trianon 100” című kiállítást, amelyen ön is szerepel. Mesélne erről?

– Egy képet adtam be, a címe: Elszakított országrészek. Rajta mintha egy nagy madár szakítaná ki a földből ezeket az országrészeket. Nem volt annyira vidám! Az én őseim, a Kecskeméti-ősök erdélyi református prédikátorok. Makói őseim szintén református prédikátorok, dédanyám felvidéki volt, Zsolnán született, Liptószentmiklóson élt, ami most Liptovský Mikuláš. Mind a Felvidék, mind Erdély elvesztésében fájdalmasan érintett vagyok, és teljesen osztom azt a véleményt, hogy akinek nem fáj Trianon, nem igazi magyar ember.

– A digitális kiállítást az egyesület honlapján lehet megtekinteni.

– Igen, már felkerültek a művek – bár itt Szigligeten nem mindig működik a technika. Nyugodt alkotói légkörben dolgozhatok.

Szepesi Dóra