„Kertész vagyok, Felség, és ez büszkeségem”
Jókai Mórt ünnepelt íróként tartjuk számon, de sokat tett azért, hogy kertészként is emlékezzünk rá. Szívvel-lélekkel annak tekintette magát, legalábbis miután a Svábhegyen egy kisebb kertcsodát varázsolt a birtokán. Mi sem bizonyítja jobban tehetségét, hogy a 3 holdas, köves, bozótos telkét nemcsak rendbe hozta, hanem mintagyümölcsössé is tette.
Írói munkásságában számtalanszor feltűnik, mennyire odavolt a növényekért. Műveiben több mint 600 növény nevét említi közel 1600-szor, az egyszerű virágoktól kezdve a vadvirágokon át az olyan rózsafélékig, tulipánokig, amiket csak a szakavatott kertészek ismernek. Sok cikke jelent meg A Kert című szaklapban, és a Kertészeti Lapokba is publikált. Legjelentősebb ilyen irányú munkája a Kertészgazdászati jegyzetek című könyv 1896-ból, amely – a legtöbb hasonló szakmai kötettel ellentétben – humorosan, élvezetesen és kifinomult stílusban mutatja be ezt a szép foglalkozást.
A Vasárnapi Ujság így írt erről: „Nincs abban a füzetben a száraz, unalmas, legfeljebb csak szakembereknek való leírásoknak semmi nyoma, hanem az egész kitűnő, élvezetes olvasmány, a mit az is nagy érdeklődéssel olvashat, a ki soha sem kertészettel, sem szőlészettel nem foglalkozott és nem is akar foglalkozni. A mi ott le van írva, felér egy érdekes elbeszéléssel, mit ha elkezdünk olvasni, le nem teszünk, míg végére nem jutunk. Mindazonáltal valóságos szakmunka ez, a miben a szerző lerakta sok éven keresztül szerzett nagybecsű tapasztalatait, a melyekből akárki is sokat okulhat. Sok panaszt hallunk, hogy a szakkönyveket nem olvassák; nos hát igy kellene megírni, majd olvasnák akkor.” (Vasárnapi Ujság, 1896. április 12.)
A Kertészeti Lapok ekként fogalmazott: „Nem hiszem, hogy a világirodalomnak volna még egy, ehhez hasonló műve. Élvezettel olvashatja el az is, akinek nincs szőlője és kertje, mert az illető Jókai lelkének egy kevésbé ismert részét, a kertészet szeretetével telt lelkét ismeri meg belőle. A gyakorlati kertész pedig csodálkozással fogja látni, hogy a nagy költő mennyire tudott önállóan gondolkozni és cselekedni kertészeti dolgokban.” (Kertészeti Lapok, 1925. június.)
Valószínűleg e könyvének köszönhette, hogy az Országos Magyar Kertészeti Egyesület a tiszteletbeli tagjává választotta 1896-ban. Ugyanebben az esztendőben az ezredévi kiállításon történt, hogy Ferenc József király megszólította Jókait, csodálkozva, hogy ő is jelen van. Az emberek ugyanis el sem tudták elképzelni, hogy egy ekkora író pályafutása csúcsán ilyesmivel foglalkozzon, és standja legyen egy gyümölcskiállításon. Ahol egyébként a Liegel vajkörtéjét és a Jodoigne diadala körtéjét mutatta be.
A Pesti Hírlap így számolt be a nagy találkozásról: „Levett kalappal, gomblyukában sárga tearózsával állott meg a magyar írók fejedelme a király előtt, aki szeretetteljes mosollyal üdvözölte: – Hát ön kiállító?, kérdezte az uralkodó. – Kertész vagyok, Felség, és ez büszkeségem. – Mióta? – Tizennégy éve már. – Itt Pesten? – A Svábhegyen, itt a kis kiállításom. – A király kezébe is vett egy hatalmas császárkörtét. – És szőleje is van? – Igenis felség, filoxeramentes. – Egyáltalán nincs benne féreg? – Van, de én minden ősszel megölöm és így tömeges gyilkosságot követek el. – No ezért nem büntetik meg, szólt a király mosolyogva.” (Pesti Hírlap, 1896. október.)
Jókai végig büszkén vallotta magáról, hogy ő kertész, és ennek többször is hangot adott. „Lehet, hogy el fognak felejteni mint költőt, de az én szép fáim minden évben ki fognak zöldülni újra és hirdetni fogják, hogy kertész voltam.” (Természettudományi Közlöny – Természet Világa, 1925. március 1.)
FG.