Kiemelten fontos az ápolók megbecsülése

– Sokan csak fehér köpenyben, munka közben látjuk az egészségügyi dolgozókat, arról viszont nagyon keveset tudunk, hogy valójában minek köszönhető az áldozatos munkájuk, hivatástudatuk. A Szent János Kórház hogyan motiválja az ápolóit?

– Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO 2020-at az ápolók évévé nyilvánította, de nem csak az ünnep apropóján igyekszünk nagy hangsúlyt helyezni a szakdolgozók elismerésére. A Szent János Kórház megfelelő működéséhez elengedhetetlen a csapatmunka – mindenkinek nagy szerepe van, mindenki fontos. Nagyon örülünk a kormány bérfelzárkóztatásra vonatkozó intézkedéseinek, ugyanakkor emellett helyi szinten is odafigyelünk az erkölcsi és az anyagi megbecsülésre. Tavaly például bevezettük a hűségjutalmat, amit azoknak a kollégáknak adunk, akik legalább egy éve velünk dolgoznak. Évente kétszer – Semmelweis-napon és karácsony környékén – honoráljuk a munkájukat. A visszajelzések szerint nagyra értékelik ezt a kézzel is fogható gesztust.

– Miért van ilyen nagy szerepe annak, hogy az ápolók érezzék a megbecsülést?

– Az egészségügyi dolgozók nagyon leterheltek, emiatt sokukat fenyegeti a szakmai kiégés. Ezért is indítottunk olyan belső programokat, amik segítenek elkerülni a „burn outot”. A többi között ilyen a mentális egészség megőrzését célzó prevenciónk. Mindez a betegek szempontjából is fontos, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy a kolléga milyen lelkülettel kommunikál velük és az aggódó hozzátartozókkal. A Szent János Kórháznak igen ambiciózus ápolói csapata van. Mindenki arra törekszik, hogy a lehető legjobban végezze a saját munkáját, sokan ezért is járnak továbbképzésekre, és szereznek magasabb végzettséget. Teljesen más a – miként a szakirodalom fogalmaz – betegségélmény, ha egy kedves, empatikus és szakmailag felkészült ápoló gondoskodik a páciensről.

– Említette, hogy bevezették a hűségjutalmat. Vannak olyan „rekorderek”, akik már több évtizede erősítik a Szent János Kórház csapatát?

– Tavaly tüntettük ki dr. Varga Antalt, az onkológiai szakrendelőt és szakambulanciát vezető főorvosunkat, aki már több mint öven éve dolgozik velünk, valamint az egyik lakatosunkat, akinek a szakmunkásképző elvégzése után a Szent János Kórház volt az első munkahelye – ő azóta, idestova ötven éve segíti a kórház működését.

– Mivel lehet magyarázni a dolgozók érzelmi kötődését a Szent János Kórházhoz?

– Az intézményt átjárja a történelmi légkör, ez egy nagy múltú kórház. A környéken élők is kötődnek hozzá, szinte mindenkinek van valamilyen emléke rólunk. Mások itt születtek, vagy ide jöttek meglátogatni beteg szeretteiket. Régen is sokan dicsekedtek azzal, hogy a János kórházban dolgoznak. Aztán a rendszerváltozás utáni években ez a szemlélet valamennyire megkopott. Ezért is próbáljuk erősíteni a közösségi szellemet; az a célunk, hogy ismét kiváltság legyen Buda legnagyobb kórházában dolgozni.

– Az orvosok és az ápolók között nagyon szoros a munkakapcsolat. Önnek van olyan személyes története, ami meghatározó volt a pályafutása során?

– Szerintem minden orvosnak van valamilyen kedves emléke… Sokszor eszembe jut az az időszak, amikor medikuskoromban belgyógyászként gyakornokoskodtam a balatonfüredi Állami Szívkórházban. Itt ismertem meg Márta főnővért, akitől rengeteget tanulhattam. Nagyon vagány, talpraesett szakember volt. Nála csak az teljesíthette sikeresen a gyakorlatot, aki tudott vénát szúrni, vérnyomást mérni vagy ágytálat cserélni. A személyisége miatt mindannyian hálásak voltunk a tanításáért, a dicsérete pedig különösen jólesett. Tőle tanultam meg azt is, hogy mennyire fontos a szakdolgozó és az orvos jó kapcsolata. Erről van egy történetem is. A szívkórházban volt egy néni, a legenyhébb szívritmuszavarral, de minden évben két hetet az intézményben töltött – akkor is, ha nem volt semmi baja. Ő is tudta, hogy nem feltétlenül kellene bent feküdnie. Emlékszem arra a reggelre, amikor Kálmán főorvossal és Márta főnővérrel együtt bementem hozzá vizitre. A néni akkor is panaszkodott, a főorvos úr pedig tőlem kérdezte meg, mit kellene tennünk, hogy a hölgy jobban érezze magát. Azt mondtam, semmit, mert a leletei alapján nincs baja. Erre ő: „Hát, Péterkém, akkor is csinálnunk kell valamit, mert mi nem tudjuk megítélni az ő szubjektumát.” Ekkor Márta így folytatta: „Főorvos úr, mi lenne, ha a néninek felírna háromszor egyet abból a nagyon drága svájci gyógyszerből?” A néni megkapta az orvosságot, ami persze placebo volt, és miután beszedte, olyan jól lett, hogy minden panasza megszűnt. Mártától tanultam meg az emberekkel való bánásmód fontosságát. Ő tudta, hogy nemcsak a testtel, hanem a lélekkel is törődni kell.

– Mit gondol, vajon születni kell arra, hogy valakiből olyan jó ápoló legyen, mint amilyen Márta főnővér is volt?

– Minden hivatásra születni kell. Ez egy belső késztetés. Szerintem ezzel az ápolók is úgy vannak, mint az orvosok. Engem is megpróbált lebeszélni az öregapám arról, hogy orvos legyek. Azt mondta, menjek inkább ügyvédnek. Persze ennek ellenére is ragaszkodtam ahhoz, hogy a gyógyításnak szenteljem az életemet.

– Milyenek a pályakezdő ápolók? Bennük is megvan ez a hivatástudat?

– Ehhez a szakmához nagy adag szakmai alázatra van szükség. Sok a fiatal, ők is lelkesek. Az oktatói gárdánk elég jó, ezt bizonyítja az is, hogy az iskola elvégzése után a gyakornokok többsége végül hozzánk jön dolgozni.

– A Szent János Kórház főigazgatójaként hogyan látja a helyzetet, mennyire motiválja most az ápolókat az a társadalmi megbecsülés, ami a koronavírus-járvány miatt éri őket?

– A járvány nulladik napján megkértem az ápolási igazgatót, hogy önkéntes alapon toborozzon dolgozókat a karanténkórház és az izolációs osztály megnyitásához. Délután tettük közzé az erről szóló levelet, másnap reggelre már tizenhét orvos és közel negyven ápoló jelentkezett önként. Nagyon meghatott, amikor ezt megtudtam, bevallom, erre nem számítottam. A kollégák zokszó nélkül végzik a munkájukat, de nagyon jólesik nekik az a tisztelet és megbecsülés, amit az emberektől kapnak. Több cég is autókat ajánlott fel azért, hogy ne tömegközlekedéssel kelljen munkába járniuk, sokan ételt küldtek, és sok más felajánlás is érkezett, amit nagyon köszönünk. Remélem, hogy a járvány után is megmarad a társadalmi megbecsülés.

BM.