„A művészek teszik a dolgukat”

– „Rendezőpályaudvar című képem most, így tavasszal aktuális számomra. Rendezni kell soraimat, jön a tavasz, a megújulás” – írta a közösségi oldalon február végén, amikor még nem tudtuk, hogy mi következik…

– Igen, ez vicces, úgy tűnik, megidéztem azt, ami jött utána.

– Hogyan szembesült az új helyzettel?

– Ikrek csillagjegyű vagyok. Ennek az a jó oldala, hogy jól érzem magam, ha kiállításról kiállításra, előadásról moziba, színházba, koncertre járok, de úgy is, ha itthon kell ülnöm. Az egész család kétségbe volt esve, hogyan bírom majd a korlátozást. Úgy látom, sikeresen bírom, nem unatkozom. Leszámítva, hogy nem egy vidám dolog ez, persze, igyekszem mindenből a legjobbat kihozni; mint Placid atya, az apró örömöket keresem.

– Mivel tölti a napjait?

– Soha életemben nem volt olyan időszakom, amikor csak magammal tudtam foglalkozni. Kiskoromtól kezdve jóformán nem voltam egyedül; a kollégiumban húszan laktunk egy szobában, aztán férjhez mentem, jöttek a gyerekek, majd következtek az önfenntartás nehézségei. Bár most nem tudok tanítani, de festeni annál többet lehet. Ora et labora!, vagyis: Imádkozzál és dolgozzál! – ennek jegyében élek.

– A képzőművészeknek jól is jön, ha nem lehet kimozdulni…

– Az elkezdett képeket befejeztem, újakat kezdtem el, előszedem a régi ötleteimet. Mondtam is a tanítványaimnak – még korábban –, amikor jajgattak, hogy nincs témájuk: gyerekek, ha engem valaki bezárna egy évre, biztos, hogy összehoznék egy kiállításra való anyagot! Bármikor tudok ötletet meríteni a környezetemből. Hála istennek, megkaptam ezt az adottságot!

– Mi inspirálta mostanában?

– Először is a húsvét. A nagyhét úgy telt el, hogy online módon igyekeztem lelkileg feltöltődni, részt venni a szertartássorozatban. Megfestettem egy régi húsvéti élményemet, ahogy a sötét templomba kívülről bemegy a menet a gyertyákkal, és beszűrődik a fény – nekem ez volt a húsvétom. Festettem egy hajléktalant is. Szerencsétleneknek most még nehezebb az életük! Befejeztem két képemet, és dédelgetett tervem egy önarckép, amit tizenhat éves koromban készítettem utoljára. Van még egy nagyon nagy munkám: a városmajori templom üvegablak-pályázata. A második fordulóra öt csapat maradt bent, én a Mindszenty-üvegablakkal foglalkozom. Ez a fő profil, a „csemege” a saját képeim festése.

– Hogyan tud foglalkozni a tanítványaival?

– Szembesültem vele, hogy az iskolásokat annyira megterhelik tanulnivalóval, hogy gyakorlatilag nincs szabad idejük. De azért adok nekik feladatokat, a festőklub honlapjára és a Facebookra is felrakom, amiket a gyerekek a karantén idején festenek. Rajztanító videókat készítettem nekik, és mint „kísérleti nyulakat” ezeket kapták tőlem húsvétra.

– Családjában több generáció él: idős édesanya, három felnőtt lány, közülük kettő, Osgyányi Sára és Osgyányi Róza szintén festőművész, legnagyobb unokája a Képzőművészeti Egyetem grafika szakán tanul. Velük hogyan tartja a kapcsolatot?

– Ez a karantén fájdalmas oldala. Anyukámat nem tudtuk rávenni, hogy használjon tabletet, de telefonon sokat beszélünk. Ő 90 éves, egyedül él, jól van, a családtagok bevásárolnak neki, rendelünk ebédet. Rozi lányomat videós telefonon hívom, látom rajta, hogy nagyon nehéz neki a három kisgyerekkel. A vírus megviseli az egészségügyet, a tanárokat, pláne ha vannak saját gyerekeik, és óriási megpróbáltatás a többgyerekes anyukáknak – ők a karantén végére úgy megedződnek, hogy mindent ki fognak bírni! Bori lányomékkal egy gangon lakunk, ők a beszerzők, reggel együtt kávézunk. Van egy kis kertünk, konténeres zöldségtermesztés a szórakozásunk. A középső lányom, Sári éjjel-nappal fest. Most készült el egy karanténos festménye: alul egy akvárium, fölötte a Duna és a Lánchíd látható. Mindenkit megihlet ez a helyzet. Szerintem akkora kiállításözön lesz, ha ennek vége van! A művészek teszik a dolgukat, a zenészek zenélnek, az írók felolvasnak, a színészek verseket, meséket mondanak…

– Mit tapasztal a környezetében?

– Ahol nagy a baj, megnő a jóság. A híradásokban annyi segítséget látok! Bori is önkéntes, más időseknek is bevásárol, gyógyszertárba jár. Mindenki önzetlenül tesz valamit, adni akar. Szerencsésnek érzem magam, hogy festek, de aki nem művész, másképp alkot. Sokan maszkot varrnak – én is varrtam egy csomót –, ki mit tud, segít. Mintha megmozdult volna a magyarok lelke! Abban reménykedem, hogy több hit, segítőkészség, odaadó szeretet ébred mindenkiben. Jó lenne, ha szerencsésen túljutnánk a járványon, ha az emberek nem vesztenék el az állásukat, és a gazdaság vissza tudna lendülni a kerékvágásba. Hiszem, hogy sikerülni fog!

Szepesi Dóra