Régi szomszédunk, a mahónia
A fényes, bőrszerű levelű, szúrós mahónia rengeteg hegyvidéki kertben megtalálható, pedig nagy részükbe senki sem ültette. Azt gondolhatnánk, hogy őshonos, annyira otthon érzi magát, holott messziről jött, és nem is olyan régen.
Akinek a kerti, vagy közönséges mahónia neve még a temetői virágboltokat járva sem mond semmit, az is látta már az örökzöld növényt, csak valahogy a bemutatkozás maradhatott el. A mahónia a borbolyafélék családjába tartozó nemzetség, mintegy 70 fajjal. Ezek a fajok Észak- és Közép-Amerikában, valamint a Távol-Keleten – főleg a Himalája lejtőin – elterjedtek.
Azaz Európából a növény hiányzott, és érdekes módon csak évszázadokkal a trópusi orchideák, az afrikai muskátlik és a japán rododendronok után került ide alig 150 éve, valamikor a 19. század végén. Azóta viszont nem tétlenkedett, mert a kastélykertek növénygyűjteményeiből villámgyorsan elterjedve ma már rengeteg kertben megtalálható, ott is, ahol szúrós levelei miatt éppen nem is annyira kívánatos.
A Hegyvidék – talán mert emlékeztet a közönséges mahónia oregoni őshazájára – különösen elkényezteti ezt a fajt. Egy kevésbé akkurátusan művelt kertben évről évre új tövek bukkannak fel a semmiből, vagyis inkább a madarak által szétszórt magokból.
Még egy pillanatra kanyarodjunk vissza a mahónia rendszertani besorolásához és általában véve a növényrendszertan tudományához! Sok más növényhez hasonlóan ennek besorolásáról is parázs viták zajlanak hozzáértő körökben. Egyes tudósok szerint nem is önálló nemzetség, csupán egy a borbolyák közül. Ezt támasztja alá, hogy a két nemzetség között több faj kereszteződik is egymással. Más szakemberek a nyilvánvaló kinézetbeli különbségekkel okolják a különállást.
A hegyvidéki kertek mahóniái szempontjából ez a vita végül is érdektelen, de rávilágít arra, hogy az elmúlt évtizedekben mintha inogna a növényrendszertan Linné óta épülő tornya. Az egyre pontosabb, genetikai alapokon nyugvó lehatárolások a legtöbb növénycsoportot elérték, a korábbi határvonalak feloldódtak a DNS-szekvenciák és kladogrammok árnyékában. Amíg harminc évvel ezelőtt komoly bátorságot igényelt, hogy egy botanikus meg merje kérdőjelezni egy-egy növény besorolásának helyességét – hiszen évszázadokkal korábbi szaktekintélyekkel kellett „vitatkozni” –, addig ma szinte minden szakmabeli saját állásponttal rendelkezhet.
Persze mondhatnánk, hogy ez a mi életünket kevéssé érinti, de mégis… Nagyanyáink ránéztek egy virágra, és tudták a nevét, s a távoli rokon is ugyanazt értette az adott név alatt. Ma egy növényt az egyik kertészetben így hívnak, a másikban úgy. A csomagküldő szolgálat katalógusában az újabb néven szerepel, míg a gazdaboltban a korábbi van írva a magokat tartalmazó tasakra. Azaz épp az tűnt el, amit a rendszertannak köszönhettünk: az egyértelműség. E veszteséghez mérten némileg eltörpül a szakmai érvrendszerek sokszínűségének értéke.
A megfoghatatlan elméleti tudománytól visszatérve a kertbe és az ott teljes valójában megmutatkozó mahóniához, lássuk, mihez kezdhetünk vele! A sötétzöld, fényes, de szúrós levelek szépségük ellenére sem teszik a legkedveltebb növénnyé. Mégis: a kert peremén, a kerítés mellett vagy olyan speciális részeken, mint a rézsűk, jól érezheti magát. Mivel nem igényes, szinte bárhol szépen fejlődik, legyen akár napos vagy félárnyékos helye, gyenge, köves vagy tápdús, humuszos a talaja. A szárazságot is jól tolerálja, ami különösen nyáron segít a versenytársak fölé kerekedni.
A vastag, bőrszerű levelek kártevőit leginkább csak a szakirodalomból ismerhetjük, a kertben nem nagyon szembesülünk velük. Ezzel szemben tavasszal az egyesével nem túl jelentős, sárga virágokból álló bugák messzire ragyognak a napsütésben. Ősszel pedig a lombozat egy része színeződik vörösesre. Ehető, de fanyar ízű, lilás bogyói is ilyenkor érnek. Aki nyersen sokat eszik belőle, sok értékes vitaminhoz juthat, a kaland valószínűleg mégis egy kiadós hányásról lesz emlékezetes. Akkor inkább hagyjuk meg a bokron a kerti madaraknak, akik lelkesen fogyasztják és terjesztik magjait!
Az angolszász karácsonyi dekorációkban elengedhetetlen magyalra hasonlító, de azzal nem összekeverendő közönséges mahóniát legegyszerűbben a vadon kelő magokról vagy a legyökeresedő hajtásokkal terjedő öregebb tövek osztásával lehet szaporítani. Kertészetekben az alapfaj mellett több rokon is elérhető, így például az alacsonyabb termetű kúszó mahónia, vagy a bordó színezetű bőrlevelű mahónia.
(Barta)