Pór Bertalan változó világa
A huszadik századi magyar avantgárd egyik nagy tehetségű festője volt Pór Bertalan. Az emigrációból hazatérve haláláig a Pasaréti úton lakott, a kilátást házukból nem szokványos felfogású tájképen örökítette meg. A kétszeres Kossuth-díjas, Munkácsy Mihály-díjas festőművész születésének 140. évfordulója alkalmából Tokai Gábor művészettörténész tartott vetített képes előadást a Hegyvidék Galériában.
Mint a huszadik század oly sok alkotójának, Pór Bertalannak (1880–1964) is küzdelmes élete volt. Szinte csak a művészetnek élt, mégis politikai okok miatt kellett távoznia 1919-ben, és ugyanilyen okokból térhetett haza 1948-ban. Az első világháború előtt – a Nyolcak révén – híres volt, és a centenáriumi kiállítások nyomán újra az lett, azonban gazdag életműve a maga teljességében máig alig ismert. Az átlagember számára leginkább talán a Tanácsköztársaság idejéből származó „Világ proletárjai egyesüljetek!” plakátja emlékezetes. Életműve több korszakon keresztül fejlődött, alakult – ebből kaptunk ízelítőt Tokai Gábor művészettörténész vetített képes előadásából a Hegyvidék Galériában.
Pór Bertalan Bábaszéken született, a reáliskoláit Budapesten végezte, tanult a Mintarajziskolában. A kommunista érában szerették hangsúlyozni, hogy proletár származású, de a család inkább polgári benyomást keltett, a művész például amellett, hogy festett, hegedült is, az egyik húga zongorázott, a másik tanítónő, legfiatalabb öccse orvos lett, három öccse és apja a fakereskedelemben dolgozott. (1909-ben készült Család című festményéről csak legidősebb öccse hiányzik.)
A család támogatta tanulmányait, és ez jó befektetésnek bizonyult, mert volt időszak, amikor ő tartotta el mindnyájukat a művészetével. Indulásánál a Nyolcakból ismert Berény Róbert szülei segítették: lefestette őket, és a tőlük kapott pénz segítségével jutott ki Münchenbe, ahol az akadémián és Hollósy Simon iskolájában tanult. Pár hónap múlva, szinte ismeretlenül, önarcképével sikert aratott a Műcsarnok tavaszi tárlatán, ezután ösztöndíjjal ment ki Párizsba, ahová többször is visszatért.
Könnyed, laza, nagy mesterségbeli tudása által elismert festő lett, sajátos festésmódot alakított ki. Egyénien alkalmazta az impresszionizmus válfajait. Jellemző témái az önarcképek, portrék, műterem-ábrázolások, tájképek.
Párizsban 1905-ben megalakult a Vadak csoportja, és felborította az addigi művészeti életet, Magyarországon is bomlasztotta az éppen alakulóban lévő szecessziót, a „neó”-sokat. Megalakult a MIÉNK művészcsoport (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre), élükön a nagybányai festőkkel. Pór ekkor úgy érezte, neki is váltania kell. Gyakran járt a családjánál Felvidéken, tájképeket, munkásokat festett, 1907-ben pedig cigány témájú képekkel jelentkezett.
1911 januárjában egyéni kiállításán mutatta be Aktok című képét, amely ma Vágyódás a tiszta szerelemre címen ismert: a figurák izomzata részletesen kidolgozott, a táj hátteret redukálta – ez óriási fordulat festészetében. Letagadhatatlan Michelangelo hatása, de szobrász barátaié is, amint az a Hegyibeszéd című képénél is megfigyelhető. Késő antik hatású a Népopera – az Erkel Színház elődje – színpadi oromfalának díszítésére készült freskó. Ez már nincs meg, ám a Vas utcai kereskedelmi iskolában lévő mozaik ma is látható.
Későbbi önarcképeit lazább ecsetkezeléssel, expresszív színekkel festette, karikatúraszerű önarcképsorozatot készített. Tájképeinél a rajzosság mellett visszatért egy festőibb látásmódhoz. 1918-ban megbízták a parlament freskódekorációjának elkészítésével, amihez egy korábbi ötletét használta fel. A világháborúban, önkéntesként, több művésztársával, Márffyval, Berénnyel együtt hadifestőként vett részt.
1919-ben aktív volt a Tanácsköztársaságban, tagja a művészeti direktóriumnak, kinevezték tanárnak a főiskolára. Ekkor készítette két jól ismert plakátját. A Tanácsköztársaság után emigrációba vonult, Párizsba került, 1923-tól rendszeresen ott töltötte a teleket, és sokat tartózkodott a Felvidéken, Szliácson is, orvos feleségével.
Az 1920-as években az összes kiállítási terve meghiúsult, és azt fontolgatta, hogy Franciaországba vagy Amerikába költözik. Az első bécsi döntésig Szlovákiában maradt. Negyvenévesen új formanyelvvel kísérletezett, ívelt vonalakkal, figurák absztrahálásával, ekkor készített egy szoborportrét is. Kísérletei beépültek formanyelvébe, például pásztorok, tehenek, bikák posztkubista stilizálással jelentek meg grafikáin, emellett hagyományosabb felfogású portrékat, tájképeket festett.
1930-ban Párizsban hirtelen karriert csinált, kiállított, a munkái megjelentek kiadványokban, a Le Monde címlapján, műteremházat épített Párizs környékén. 1934-ben Csehszlovákiában futott be, a szlovákiai magyar művészélet doyenjévé vált. Fokozatosan erősödött benne a szociális tematika, Sallai és Fürst halálára grafikát készített, plakáttervei, könyvillusztrációi, újságban publikált rajzai a szociális tematikát követték. Ez vonzotta a Szovjetunió felé, ahová 1935 végén ki is utazott mint turista. Realistább stílusban alkotott portrékat, lapillusztrációkat, könyvborítókat.
Az első bécsi döntés után Párizsba költözött, megpróbálta újrakezdeni a karrierjét. 1941-ben deportálták, jó néhány hónap után szabadult. Hamis papírokkal bujkált, tagja volt az ellenállásnak. Röpcédulákat készített, felesége a Harcos nő című folyóirat szerkesztésében vett részt, oda szintén rajzolt. Az újjáépítésben is szerepet vállalt, majd hazatért.
Még 1946-ban is meg tudott újulni: játékos, absztraháló formanyelvet alkalmazott. A háború vége felszabadító hatással volt rá, homlokegyenest más munkákat készített akkor, mint amilyeneket később, a szocialista realizmusban elvártak tőle. Bikarajzain a gesztusfestészetig, expresszionizmusig jutott. „Ha Franciaországban marad, egészen másképp alakul a pályája, és talán nemzetközi mércével mérve is sokkal elismertebb lett volna” – sommázta a gazdag életrajzot az előadó.
Pór Bertalan minden elismerést megkapott az akkori rezsimtől, 1953-ban az Ernst Múzeumban volt gyűjteményes kiállítása, két évvel később monográfia született róla. Újra meghívták Párizsba mint a szocialista táborból érkező művészt. Emellett – amit mindenkitől elvártak – portrékat, kompozíciókat készített a sztálinista esztétika szerint, a felszabadulás, a békekongresszus, az ötéves terv, az 1848-as centenárium tematikákban alkotott. Rengeteg vázlatot készített Dózsa-kompozíciójához. Ez már a szocmodern időszaka volt…
„Igazából nem tudhatjuk, hogyan érzett, hogyan egyeztette össze haladó érzelmeit az ötvenes évek társadalmi realitásaival – összegzett Tokai Gábor. – De amikor csak tehette, kvalitásosan, a saját kedvére alkotott.”
szd