„Őrizd a szót, magadat őrzöd”

– Dolgozószobája falán fotók, grafikák, domborművek sorakoznak, Dantétól kezdve József Attiláig, köztük Németh László, Kazinczy, Balassi, Illyés, Kós Károly, Tamási Áron, Babits… Állandó jelenlétük hogyan hat önre?

– Valamennyien Nyomra érdemes alkotóként iratkoztak fel az Idő érdemfalára. A Nyomon nem a nyomdok, hanem a szellemiségük, írói-emberi tartásuk értendő. Ahányszor végigfut rajtuk a tekintetem, Vörösmarty Mihálynál, a tisztelet övezte költőnél hosszabban időzöm. Róla a tisztelő, Garay János jut eszembe, akit Szekszárd egyik sáros utcáján sétálva az épp vele szembe jövő arra figyelmeztetett, vigyázzon, mert Vörösmarty lábnyomát őrzi az utca. Garay letérdelt, és megcsókolta a sáros földet… Micsoda becsü, elődtisztelés! Nem hiányozhat közülük Kodály és Bartók sem, azonkívül itt van Camus, alatta René Char, a nagy francia költő és Tahar Ben Jelloun arab-francia író, akivel Király Ibolya, verseim francia műfordítója rokonított. Nem hagyhatom ki a könyvespolcaimon sorjázó köveket, emlékőrző tárgyakat sem, köztük anyám orsóját és azt a patkót, amelyet menekülő szekerünkkel szenvedő lovunk viselt a lábán.

– Rengeteg itt a könyv!

– A dupla soros könyvtár, sajnos, elfoglalja a fél szobámat, nekem szentélyfal, nyelvmentő fedezékem. Akármi történjen köröttem, megment attól, hogy hozott, jussolt nyelvemről megfeledkezzem. Sietek hozzáfűzni, nyelvújítás előtti magyar nyelvről van szó. Ha megérintem, csakis újító érintéssel tehetem meg. Nemrég az egyik ismerősöm Kazinczy nyelvújításához közelítette kísérleteimet. Igen, amit végzek, ez is egyfajta nyelvújítás. Hozott szavaimat úgy próbálom maivá, modern versnyelvvé tenni, hogy befogadásukat természetessé varázsoljam. Prózáimat is ezzel a technikával írtam.

– „Sose gondoltam, hogy végül is az odahagyott távolság avat íróvá. Második menedékhelyünkről, Tolnából Budapestre kellett költöznöm, hogy hazalássak közösségemre, közösségem nyelvvilágára. »Iszákomban« a nyelvújítás előtti magyar nyelv igézetével, a város kőrengetegében, csak az érlelt pillanatra vártam, hogy szavaimat a maguk tisztaságában szólaltathassam meg” – fogalmazott. „Őrizd a szót, magadat őrzöd” – ez a rövid vers akár a mottója is lehetne életművének.

– Herder egy helyütt azt jósolta, hogy a körénk záruló nyelvek gyűrűjében el fog tűnni a magyar nyelv. Rövidke „zúzalékban”, több mint kétszázötven éves késéssel üzentem az egykor olvasott német költő, esztéta, történetfilozófusnak: „Herdernek…/Kelt fenn,/majdan-lesz anyanyelven.”

– A századik évfordulóra jelent meg a Trianon szédületében című idei kötete, amely válogatott és új verseket tartalmaz.

– Megjelenése óta többen jelezték: a legjobb könyvemnek tartják. Megmondom őszintén, magam is ezzel a készenléttel írtam. Minden együtt van benne: az én sorsom, népem sorsa, a nemzet sorsa, a foszlányossá tett ország sorsa. Nem tudtam, hogy ebből kötet lesz, egyik versem, a Trianoni strófák hozta magával. Egész életemben, ahová csak sodort a sors, kísért ez az árnyék, s ma is kísért. Ha megpróbálnám megkerülni, akkor se sikerülne, benne él minden idegvégződésemben. Kevés szó esik arról, hogy szülőföldemnek, Bukovinának mekkora szellemi kisugárzása volt és van. Ne mondjak mást, Paul Celan is a táj szülötte. Késve fedeztem fel: képi világunk táji sarjadzásig rokon.

– A különleges szavak jelentését a szövegkörnyezetből érti, vagy megsejti az olvasó, de most hadd kérdezzek egyet! Mit jelent Az Ima-asszony című versben, amit Erdélyi Zsuzsannához írt, ez a szó: mennyeltessen, mennyeltessünk?

– Ég-közelséget, amerre az ima száll. Amikor Szokolay Sándor olvasta a verset, azzal hívott fel, hogy kamarakantátát írt belőle. Szokolay nyolcvanadik születésnapján a Váci utcai Szent Mihály-templomban adták elő. Akkorára tágult ez a vers, amekkorára a zenével, előadással párosult vers tágulhat!

– A rövid versek, az úgynevezett „zúzalékok” között találjuk a Fogant fa címűt: „Fogant fa, ujjong/a friss gyökér, dallama:/diófaének.” A fa motívuma mennyire fontos a költészetében?

– Az első könyvem – Szövetségben a fákkal – már a címében jelezte szövetségünket. Ha kinéz az ablakomon az itt magasló nyárfára, azt a kötet megjelenésének évében, 1974-ben ültettük. Messze túlnőtte a házat.

– Láttam a kertben két mátyásmadarat. Itt laknak a környéken?

– Itt is. Az ablakpárkány bőséges ennivalót kínál nekik.

– A madár motívum szintén nagy kedvence.

– A „madár” meg a „szállni” szavak, azt hiszem, a kezdetek óta jelen vannak a világirodalomban. „Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat” – írja Babits. Szeretne túl lenni Trianonon; végül azt is sugallja, hogy Európa magát fogja széttépni. Amikor megjelent a Vigyázó madár című regényem, ami a mai napig talán a legnagyobb siker, meglepetésemre Lőrincze Lajos lapja, az Édes Anyanyelvünk azzal fogadta: mit adtam a magyar nyelvészetnek. Határ Győző is lelkesedett érte, napokon keresztül zengett a Szabad Európa Rádióban, hogy írója az iszákjában hordja Pázmány Péter nyelvét, tovább dicsérve az Ivan Iljics halálához hasonlította. A Csíkszeredai Székely Könyvtár nemrég jelentette meg! Ezzel a könyv tulajdonképpen hazaköltözött. Eddig ajtónyitásnyi rést sem kapott. Nemrég pedig meghívást kaptam a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségétől Bonyhádra, jószerivel ezzel kezdődik a közeledésünk.

– Mióta élnek ebben a lakásban?

– Ötvennegyedik éve. Nem mozdultam el innen, egyrészt, mint említettem, dolgozószobám több, mint írói műhely. Kezdetétől sikerült benső sövényt építettem magam köré, hogy nyelvi felségterületemen nehogy rés maradjon, megzavarhassanak a munkámban. A Szerelmes földrajz portréfilmemben elmeséltem, hogy én valamikor erdei lakot képzeltem el jövendő lakóhelyül, és egészen furcsa módon körülbelül száz méterre lakom a Pilisi Parkerdő szélétől. Erdő-közel a Kissvábhegyen! A Pilis-hegyi szó-szín-képek című, Ráfael Csaba fotóival illusztrált szonettkönyvemben nosztalgiaőszinteséggel vallok kötődésemről.

– A humor és a játékosság sem áll távol öntől. Az idén, közös kötetben, két korábbi gyerekverseskönyve látott napvilágot: az Utazás Bekóciába és a Halparádé. Hogyan születtek ezek a versek?

– Az unokámnak, Rebekának írtam. Nyolcéves lehetett, amikor azt kérdezte: a halakról tudtam verset írni, róla nem? Gyors kérdésre gyorsan „feleltem”. Becenevéből, a Bekiből – Beki, Bekócia – származik a kötetcím. Beki már huszonkét éves, Angliában született, ott él, Párizsban tanul, nagyon szépen beszél és olvas magyarul. A sok nyomasztó vers után megleltem a bennem lakozó játékosságot. Úgy éreztem, hogy az életemből hiányzott ez a fajta játékkorszak. Sportolni sokat sportoltam, de az küzdelem; a sportban a játék küzdelmét lehet kiélni. Fociztam, pingpongoztam, sakkoztam, mindenem volt a sport, de rá kellett jönni, amikor Pestre fölkerültem, hogy pályát kell választani majd egyszer. De nem sportpályát. A sakktól Portisch Lajos vette el a kedvemet, azt mondta, hogy ő naponta nyolc órát edz.

– Írással mikor kezdett foglalkozni?

– Már gimnazistakoromban írogattam, az irodalmi pályázatokon mindig második lettem. Osztálytársam, Hegedüs Éva mindannyiszor megelőzött. A Trianon-kötetben neki is ajánlottam verset. Tüdőszakorvos lett, Bonyhádon él, ha odautazom, legtöbbször ő nyitja meg az estjeimet, de mások elől sem zárkózik el. Az újságíró-iskolában Czine Mihály, Horváth István Károly egyetemi tanárok óráit hallgattam a legszívesebben, tőlük többet kaptam, mint amit el lehet képzelni! Később Czine Mihály mutatta be az első könyvemet Szekszárdon. Jancsó Adrienne pedig Tamásiba és más helyekre kísért.

– Mostanában mi foglalkoztatja?

– A rólam készült portréfilmben kérdezték, hogy most éppen mit csinálok. Mondom, honkeresőben vagyok itt. Csodálkoztak – és tényleg így van. Próbálom elfelejteni azt a feszes tempót, amivel sikerült lezárnom a kötetet. A válasz most lehet más; üresen meredek magam elé, pontosabban úgy érzem magam, mint aki áll egy kútban, fölnéz, egészen messziről látja a csillagokat, és istentelenül szomjas.

Szepesi Dóra