Az irodalomnak közösségteremtő ereje van
„Mikor, ha nem most? Itt az idő, hogy szunnyadó képességeinket kipróbáljuk!” – szólt a felhívás a vállalkozó kedvű tollforgatókhoz május elején, amikor a Hegyvidéki Kulturális Szalon irodalmi pályázatot írt ki hegyvidéki szépkorúak számára. Történetek, gondolatok, életesemények megörökítésére ösztönözték a nem profi írókat, emellett karantén idején a közösség felélesztésére is remek lehetőségnek bizonyult az irodalmi pályázat meghirdetése. A beérkező félszáz írásból a zsűri már kiválasztotta az általa legjobbnak ítélteket. Most a közönség is elolvashatja az összes művet a Hegyvidéki Kulturális Szalon elektronikus felületein, és szeptember 15-ig szavazhat akár több írásra. A zsűri elnökével, Tamáska Jánosné Kolozsvári Ilonával beszélgettünk a pályázatról és általában az irodalomról.
– Ön eredetileg magyartanár, a Hegyvidéki Kulturális Szalon megindulása óta vezeti az ottani népszerű irodalmi szalont. Sajnos a karantén miatt szüneteltek a programok, ám közben meghirdették az irodalmi pályázatot, ami egy kicsit mégis összehozta az irodalomkedvelőket. Milyen élmény volt az írásokon keresztül találkozni a hegyvidékiekkel?
– Különös élmény, mivel jeligés a pályázat, nem tudtam, kik a szerzők, de biztosan ismerek közülük nem egyet személyesen is. Szerintem az egész járványügy legnagyobb tragédiája az elmagányosodás – ez mindenkire érvényes, bár én inkább az időseken látom –, és minden jó, ami ebből kiragadja az embert! A pályázat sokakat megmozgatott, kicsit megnyílhattak, az életükről tudtak vallani. Mindez oldja a magányt, ez is egyfajta kapcsolattartás. Az írások egy kis betekintést nyújtanak mások életébe. Érdekesek voltak a témák, az eltérő stílusok, műfajok, nem lehetett megunni. A színvonal is különböző, így ebből a szempontból is izgalmas volt. Aktuális témaként megjelent a pandémia, írtak a bezártságról, sokan emlékeztek a gyerekkorukra. Külön értéke a pályázatnak, hogy helytörténeti írások is érkeztek, a helyi lakosok visszaemlékeztek a régi tizenkettedik kerületre, a MOM-ra. Sokan ragadtak tollat; rögtön látszott, hogy nem lehet az almát a körtével összehasonlítani, így témák szerint csoportokat képeztünk, és azokon belül díjaztunk. A zsűritagokkal egyetértésben úgy gondoltuk, mivel sok a pályázó, sok díjat is kell adni. Végül hét kategóriára osztottuk a műveket – versek, helytörténet, gyermekkor, karantén, sorsok, mese, életkép –, és mindegyik csoportban első, második, harmadik díjazott lesz. Az elbírálásnál figyelembe vettük a stílust, a témaválasztást, az élményszerűséget is.
– Ebben a nehéz időszakban nagyon jó otthoni foglalatosság volt az irodalomkedvelő törzsközönség számára, hogy alkothatott.
– Valahogy azt kellene sugallni, hogy itt mindenki nyert! Nemcsak a helyezettek, hanem az összes pályázó, aki írást küldött be. Nyert az is, aki megírta, az is, aki elolvasta.
– Az irodalmi szalonról is beszélgetünk majd, de kérem, előbb elevenítsük fel a pályakezdését!
– Az egyetemen népművelés és magyartanári szakot végeztem. Fiatalon, nagy reményű népművelőként, nehéz terepeken, szövőgyárban, munkásszálláson kezdtem a pályát. Szerettem, de amikor családom lett, nem lehetett esténként a munkásszállás lakóit pátyolgatni; akkor lettem egyszakos tanár, mindig teljes osztályokat tanítottam. A magyartanítás – a rengeteg dolgozattal – igencsak „munkás” volt, de nagyon kedveltem. Hosszú időt töltöttem a pályán, a Fasori Evangélikus Gimnáziumból mentem nyugdíjba. Gyapay Gábor igazgató, aki a rendszerváltás után újjászervezte a gimnáziumot, rám bízta az Arany János Kör vezetését. Önképzőkörként működtünk, az írogató gyerekek munkájával foglalkoztunk, aztán valahogy átalakult, és irodalmi műsorokat adtunk elő: volt benne néptánc, vers- és próza-összeállítás. Az előadásaink annyit fejlődtek, hogy megtartottuk délelőtt a diákoknak, este pedig a szülőknek is – tele volt az iskola! Így terjedt ki a magyartanítás, ami számomra nem jelentett nehézséget, a gyerekeim is odajártak. A férjem büszke volt, hogy a gyerekeknek és nekem is jól mennek a dolgaink. Nálunk összefonódott a család és az iskola… Érdekes módon lett folytatása, mert az irodalmi szalont a kisebbik fiammal, Jánossal együtt vezetem, aki fizikus. Én kitalálom a műsort, ő pedig prezentációkat készít hozzá, és végig vetít. Nagyon örülök, hogy otthonra találtunk a Hegyvidéki Kulturális Szalonban! Minden alkalomról készül egy dosszié, a karantén alatt volt időm rendezgetni.
– Nézzük meg, ki mindenkiről készült műsor!
– Foglalkoztunk az egész Tolsztoj családdal, volt Homérosz, Krúdy, Sinka István, aztán „Erős várunk a nyelv” címmel a magyar nyelvemlékek, a Halotti beszédtől kezdve, majd Kányádi, Sütő András, Villon, Wass Albert, Dsida Jenő, Márai, Byron, Shelley, Keats. Elég széles a kör. Gérecz Attilával kezdődött, ő nagy kedvencem, 1956-ban meghalt, fiatalon. Mi volt még…? Vergiliust nagyon szerették! A karantén előtti utolsó alkalommal, március 5-én Poe-val foglalkoztunk. Tele volt a terem – aztán rövidesen már nem lehetett összegyűlni…
– Mikor lesz a legközelebbi program?
– Október 5-re tervezzük. Baudelaire lesz a téma, utána pedig Verlaine és Rimbaud. Januárban „Hét évszázad skót bárdjai” címmel szeretnék egy programot, amelyen a skót költészetet tekintenénk át, a népköltészettől egészen napjainkig, Burnst is beleértve. Dolgoztam nyugdíjas pedagógusként Skóciában, ott alaposan beleástam magam Burns költészetébe. Tartottam egy kiselőadást Burns és Petőfi hasonlóságáról. Szeretettel fogadták, a skótokat nagyon érdekelte Petőfi.
– Kérem, meséljen a skóciai élményeiről!
– Amikor nyugdíjba mentem, és egyedül maradtam – meghalt a férjem –, kimentem oda két évre dolgozni, fogyatékosok otthonába. Belekerültem egy közép-skóciai kisváros, Dunkeld életébe, ott láttam a mi irodalmi szalonunkhoz hasonlót. Öntevékenyen jártak az emberek, előadásokat tartottak. A skót öregek olyan pöpecül öregednek! Vidáman, tevékenyen élnek, szomszédsági kapcsolatokat tartanak, számomra ez a mai napig minta. Az időseknek az a legjobb, ha a saját otthonukban élnek, de eljárnak közösségbe, különben „kiesnek” a világból. A személyes kapcsolatok, a szeretetkapcsolatok nagyon fontosak az életben. Az a teljes életet élő ember, akinek van legalább négy-ötféle referenciacsoportja. A családon kívül kell a kortárs csoport, többféle is: egy például az érdeklődés, a hobbi szerint, egy a mozgásforma alapján, egy a lélek táplálására. Ezek szépen kitöltik az életet.
Sz. D.