Anya és lánya együtt küzd a koronavírus-fertőzöttek életéért

Bíró Katalin harminchárom esztendeje dolgozik az egészségügyben. Munkáját a nyíregyházi Sürgősségi Betegellátó Osztályon kezdte műszakos ápolóként, majd aneszteziológus asszisztens lett. Huszonhárom éven át főnővér volt, több osztály elindítását szervezte meg, és irányította a működését. Jelenleg a Szent János Kórház III. Belgyógyászati Osztály épületében kialakított őrzőben dolgozik – ott, ahol a koronavírus-fertőzött betegeket kezelik.
„Nem volt kérdés számomra, hogy az elsők között, önként vállaljam a munkát” – jelentette ki Katalin, akinek elhivatottságát lánya is tiszteli. „Anya a példaképem. Ő motiválta a pályaválasztásomat” – mondta a 23 éves Kozák Orsolya, aki miután tavaly a Semmelweis Egyetemen szerzett diplomás ápolói végzettséget, a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karának kiterjesztett hatáskörű ápoló mesterképzés sürgősségi szakirányán folytatta tanulmányait.

– Miért döntött úgy, hogy a koronavírus frontvonalában küzd a betegek életéért? – kérdeztem Orsolyát.

– A kialakult veszélyhelyzet miatt költöztem vissza Budapestre; mivel idős nagymamámnál éltem az egyetem idején, nem szerettem volna őt veszélybe sodorni. A helyzet hozta magával, hogy a Szent János Kórházban vállaljak önkéntes munkát, ugyanott, ahol édesanyám dolgozik. A diplomám megszerzésekor felesküdtem, hogy segíteni fogom embertársaimat. Ebben a válsághelyzetben úgy éreztem, ha segíthetek azzal a tudással, amit az egészségügyi tanulmányaim során elsajátítottam, akkor minden tőlem telhetőt meg kell tenni. Mindezek mellett az is nagy hatással volt rám, hogy édesanyám az elsők között, önként vállalta, hogy a már a Szent János Kórházhoz tartozó Kútvölgyi-tömb karanténjában dolgozzon, majd pedig a kórház első tízágyas olyan osztályának kialakításában is részt vett, ahol jelenleg a kritikus állapotú COVID-19-pozitív betegeket ápoljuk. Nem akartam itthonról szemlélni a járvány alakulását, tudni akartam, mit csinál anya nap mint nap. Könnyebb így, hogy tudom, milyen körülmények között végzi a munkáját, és azt is, hogy megkapja a védekezéshez szükséges felszereléseket. Furcsán hangzik, de így legalább azt érzem, hogy „szemmel tarthatom őt”.

– Több egészségügyi dolgozó is megfertőződőtt már. Nem féltik egymást?

Katalin: De, féltjük egymást. Mindennap a munka végeztével haza kell mennünk a szeretteinkhez. A megfertőződés ellen mindent megteszünk, betartjuk az előírt szabályokat. Fontos, hogy ne vigyük haza a vírust, nem szeretnénk senkit sem veszélyeztetni.

Orsolya: Jobban féltem édesanyámat, mint saját magamat. Igaz, nem biztosíték az sem, hogy fiatal vagyok, egészséges és erős az immunrendszerem.

– Mennyire változtatta meg az életüket a koronavírus?

Katalin: Az első helyre került a munka, a család pedig, sajnos, most háttérbe szorult. Minden napban keressük a szépet. Mindenki próbál segíteni a többieknek ott, ahol tud. Az otthoni szerepek felcserélődtek, igyekeznek tehermentesíteni engem, hogy amikor hazamegyek, legyen elegendő időm a pihenésre és a közös időtöltésre.

Orsolya: Nekem teljes mértékben felfordította az életemet, hiszen most megváltozott az egyetemi oktatás menete, nincsenek tanórák, helyette online fórumon osztják meg a tananyagokat. Magamtól kell felkészülnöm a közelgő vizsgákra. Kifejezetten nehéz az is, hogy nem találkozhatom a barátaimmal, nem élhetek olyan nyüzsgő közösségi életet, mint amilyenhez hozzá voltam szokva. Az önkénteskedés viszont felszabadítóan hat rám, kiszakadhatok egy kicsit otthonról, mindemellett még segíthetek is másokon. De talán az a legjobb, hogy anya mellett lehetek, dolgozhatok, és a számomra legjobbtól tanulhatok.

– Milyen állapotban vannak azok, akik intenzív ellátásra szorulnak?

Katalin: A betegek állapota, tünete rendkívül változatos. Az őrzőben kritikus állapotban lévő embereket ápolunk. A panaszaik eltérők: nehézlégzés, száraz köhögés, láz, gyengeség, izomfájdalom és hasmenés is a tünetek része lehet. Az idősebbek a legveszélyeztetettebbek, főleg akkor, ha valamilyen krónikus megbetegedésben is szenvednek. Ilyenkor nagyon gyenge az immunrendszerük, amely nem képes megbirkózni a vírussal.

– A betegek számára biztosan nehéz lehet lelkileg feldolgozni a koronavírusteszt pozitív eredményét. Önök hogyan próbálják megnyugtatni őket?

Orsolya: Olyan ez a helyzet, mint egy tudományos-fantasztikus film. Nehéz a betegeket megnyugtatni, mivel az orvosok, nővérek teljes védőfelszerelésben végzik a munkájukat, úgymond „arctalanul” látjuk el őket. Jó példa volt az olaszoktól, hogy kitűzték a mellkasukra a saját fényképüket, így személyesebbé vált a betegápolás.

Katalin: Munkánkat speciális szakemberek is segítik, pszichiáterek és pszichológusok egyaránt kiveszik a részüket a betegellátásból. A betegek számára a beszélgetés, sajnos, csak átmeneti megnyugvást hoz, szinte mindennap újra lelki támogatást várnak tőlünk, az ápolás mellett. Az idősek között sokan vannak, akiknek nem tiszta a tudata, nem tudják, hol vannak, nehezen értik meg, hogy mi is az a koronavírus.

– Testközelből látják a kritikus állapotban lévő betegeket. Mit mondanának azoknak, akik még mindig nem veszik komolyan az óvintézkedéseket?

Katalin: Az ember igazán csak a szemének hisz. Emiatt nézetnék velük videókat, amik az európai helyzetet mutatják be, amik az olaszországi, spanyolországi járványkórházakban készültek, valamint megmutatnám, hogy Amerikában milyen tömegsírokat ásnak a halottaknak.

Orsolya: Ezek az emberek nem értik, nem érzik a helyzet súlyát. Nekem is több olyan ismerősöm van, aki nem foglalkozik az óvintézkedések betartásával, mondván, nem tartozik a veszélyeztetett csoportba. Nekik mindig elmondom a tapasztalataimat, és azt is rendszerint kiemelem, hogy nemcsak saját magukra, hanem a szeretteikre is vigyázniuk kell.

– Mennyire motiváló, hogy az egész ország hősként tiszteli önöket, egészségügyi dolgozókat?

Orsolya: Öröm tapasztalni azt az áradó szeretet, ami akár a közösségi médiában, akár a kórház környékén körülvesz minket. A betegek és hozzátartozóik most még inkább felismerhették az egészségügyi dolgozók létfontosságú szerepét a mindennapjaikban.

Katalin: Mindenképpen szeretnénk megköszönni, hogy az étkezésünket éttermek megkönnyítik, ételszállítmányokat küldenek nekünk. Az egészségügyi dolgozók munkába járását még önkéntes taxisok is segítik. Ebből a közös küzdelemből erőt meríthetünk a járvány utáni időkre is.

BM.