Kaffka Margit budai évei

A pestis után, amely több évszádon keresztül vissza-visszatérve kiirtotta fél Európát, erősen visszavetve gazdasági fejlődését, a spanyolnátha volt a második legpusztítóbb járvány a világon. Az 1918 márciusában megjelenő betegséget az A típusú influenza mutálódó vírusa okozta. A spanyolnátha óvatos becslések szerint is ötvenmillió emberéletet követelt, többet, mint az első világháború. A járvány áldozatául esett Edmond Rostand, Apollinaire, Gustav Klimt, IV. Károly magyar király, Judik Etel, Karinthy Frigyes első felesége és Kaffka Margit is.
Az írónő 1910 nyarán párizsi útjáról még újpesti lakásába tért vissza. November 29-én költözött Budára, a Hegyvidékre, volt férjétől, Fröhlich Brúnó erdőmérnöktől született négyéves kisfiával, a Márvány utca 29. szám alatti ház egyik magasföldszinti, kétszobás, fürdőszobás lakásába, melyért 450 koronát fizetett havonta.Az épphogy elkészült négyemeletes bérpalotát Barinkai Lipót bankár, lapkiadó és felesége, Drucker Olga építtette. Bölöni György visszaemlékezése szerint Kaffka lakása „arról lett nevezetes, hogy a háziúr hanyagságából és Margit asszonyos gondatlansága folytán” hónapokig hiányzott a bejárati ajtó kilincse. Az épület tulajdonjoga hozományként a következő évben Barinkai Rózára, Biedermann Gyula bankigazgató hitvesére szállt, valószínűleg ez sokat lendített a hiányosságok pótlásán.
De bármilyen állapotok is uralkodtak az írónőnél, gyakran megfordult nála Ady Endre, Tóth Árpád, Szabó Dezső és Tersánszky Józsi Jenő. Hatvany Lajos pedig Beszélő házak című könyvében ír Kaffka Margitról, aki továbbra is Újpesten tanított: „Szegény Margitnak csak a szeme volt szép, ünnepi fekete szem, látványos, akár Adyé – különben mintha lompos alakjához stilizálták volna lompos vonásait. S még a homályos, földszinti szobáját is, melyben a tanítónő mindennapos, hosszú útján, s messzi iskolából hazatérve, sohasem ért rá rendet teremteni. Különben is, kárbaveszett fáradtság lett volna, mert a kisfiú dúlta fel, amit az anyja rendbehozott, s ha egy-egy írókollega tévedt a lakásba és Margit hozzálátott az irodalom legmagasabb röptű és az emberszólás legkajánabb módján való csacsogáshoz, a gyerek bömbölése, mindig épp akkor szakította félbe a beszédet, amikor annak valamely izgalmas pontjához ért.”Kaffka Margit életének utolsó éveit folytonos vándorlással töltötte, miután 1914-ben férjhez ment Balázs Béla testvéréhez, dr. Bauer Ervin orvos biológushoz. Katonai, majd kórházi szolgálatra rendelt urával hol Szegeden, hol Temesváron laktak, albérletből albérletbe és kórházból kórházba költözve. Kaffka ekkor már csak szépirodalommal foglalkozott, munkája miatt pedig néha hetekig Budapesten tartózkodott, a Naphegy utca 15. számú házban fenntartott lakásukban, melyet 1915 júliusától béreltek, a Márvány utcai „irodalmi szalont” nagyobbra cserélve.Innen írta édesanyjának utolsó levelét 1918. november 20-án: „Mi itthon szerényen és csendesen élünk, mint mindig, kevés igényünkkel és rossz viszonyok közt is boldogan, csak a budapesti szénhiány zavar kissé. Alig van szenünk s nem tudjuk, lesz-é később: így csak este hat után merünk begyújtani, pedig nagyon hideg a lakásunk. Egész nap plédekben és botosokban ülünk s dolgozunk benne, pedig hovatovább jobban szenvedek a hidegtől s kívánom a jó meleget. Este, amikor végre begyújtunk, olyan zsibbadás száll minden részünkre, hogy el is nyom az álom a kályha mellett, vacsorát is kell főzni, alig pislogó gázon, cselédet nem tartok, a takarítóném spanyolos. De sokára lesz, hogy kiláboljuk a háború utóbajait mindnyájan.”
November 26-án fiával együtt a Semmelweis Egyetem I. Számú Belgyógyászati Klinika influenzaosztályára szállították, „amelyet akkor Bálint Rezső professzor vezetett. A már túlzsúfolt influenzás osztályra kerültek mindketten. Ez az osztály két 10 ágyas kórteremből állott és a járvány előtt férfiosztály volt. […] Anya és fia teljesen egyforma tünetekkel kerültek hozzánk. Rendkívül magas láz mellett objektív elváltozás nem volt kimutatható egyiküknél sem.”
A klinikán orvostanhallgatóként dolgozó Jaulusz Borbála lejegyezte, és Kaffka Margit utolsó napjai címmel a Válasz 1949. január havi számában jelent meg először az akkor már okleveles belgyógyász doktornő dokumentum értékű írása: „Fiatalok voltunk és tehetetlenségünk a betegséggel szemben nagyon felizgatott. […] itt gyógyszerek, injektiók tömege mit se használt. […] letörten ültem az ebédlőasztalhoz, de még hozzá sem kezdhettem az ebédhez, amikor házitelefonon jelentették, hogy Kaffka Margit hívat.
Nyugodtan ült az ágyában és első pillanatban örültem őt megnyugodva látni.
»Most küldtem az uramért – mondotta –, kérem, üljön az ágyam szélére, szívjon fel a fecskendőbe olyan anyagot, amellyel életben tud tartani, míg ő ideér. De ez esetleg nem sikerül, így magának mondom el végrendeletemet, hogy az uramnak közvetítse. […]
Mondja meg az uramnak […], hogy ne gyászoljon engem. Ne állítson sírkövet, az én emlékezetemet nem egy sírkő fogja őrizni. Nősüljön meg hamar, de csak olyan nőt vegyen feleségül, aki éppen úgy a magasba viszi, mint ahogyan én vittem. A fiamból, aki egy egyszerű gyerek, neveljenek becsületes embert.«
Egy óra hosszat ültem az ágyán, mikor Bauer Ervin sápadtan megjelent. […] Az ügyeletes orvos éjjel többször megnézte, nem volt semmi kívánsága, csak az urával suttogott, vagy szótlanul átölelve tartotta.
Másnap, vasárnap a professzor már reggel 9-kor bent volt a klinikán a sok súlyos beteg kedvéért […]. Vele együtt mentünk fel a betegszobába.
Megdöbbentünk Kaffka Margittól. Az arca szilvakék volt. Én első pillanatban azt hittem, hogy a kék anyaggal bevont ágyneműje reflektál az arcán, de ez a halál reflexiója volt. Szó nélkül engedte megvizsgálni magát. Mikor a professzor megkopogtatta a tüdejét, mi mellette állók is hallottuk, hogy az egész felületen nem kapott u. n. tüdő-kopogtatási hangot, az egész tüdeje beszűrődött volt. Megértettük Bálint professzor tekintetét.
[…] hagyta, hogy injektiót adjunk, nyugodtabb lett, érezhette, hogy szenvedése úgy sem tart már soká. Magasra polcolt párnáira fektettük, agyongyötört urát újból az ágy szélére ültette, átölelve tartotta, aki szinte érthetetlen rövid idő múlva érezte, hogy az ölelése egyre gyengébb lesz. Meghalt.”
Kaffka Margit 1918. december elsején 13 óra 40 perckor hunyt el férje karjaiban, mindössze 38 évesen. Másnap tizenhárom éves fia, Fröchlich László is belehalt a súlyos tüdőgyulladásba.
December 4-én délután fél négykor a Farkasréti temetőben közös sírba helyezve temették el őket. A szertartáson Móricz Zsigmond és Babits Mihály mondott búcsúbeszédet.
A szintén beteg dr. Bauer Ervin nem jelent meg a temetésen. Felesége óhaját teljesítve néhány hónap múlva újra megnősült, egy matematikusnővel kötött házasságot.
Kaffka Margit síremlékét csak 1939-ben avatták fel, amelyet Kövesházi Kalmár Elza szobrászművész készített. Emlékét egykori Márvány utcai lakóházán emléktábla őrzi.

Verrasztó Gábor