Túl a Sashegyen

A budai Sashegyen, az Adlersberg lejtőin a 19. században szőlőt termeltek a bevándorló bajorok. Hét végén kisétált hozzájuk a Műegyetem fiatal tanára, dédapám. Friss levegőt szívni már akkor is Budára kirándultak a városiak. Neki, dédapámnak, volt erre az útra egy másik oka is. Ott, az Adlersberg gazdái között gyakorolta a családban beszélt bajor németet.

Azután jött ez a járvány! A filoxéra kipusztította a sashegyi szőlőskerteket. Dédapámnak nyilván jó ismerősei voltak a gazdák, tanári lózungjából megvette tőlük a fél Sashegyet.

Hogy csak a keleti lejtőket, annak kézenfekvő oka volt. Onnan a Citadellára és a Várra, a Duna kacskaringós vonalára nyílt kilátás. Az épülő városra, amihez ősöm, a városi ember mégiscsak ragaszkodott. (Akkor még vidéknek számított a Svábhegy vagy Budaörs.)

Így aztán dédapám a hegy keleti oldalán építkezett. Keresetéből szerény szoba-konyhára futotta a kiirtott tőkék helyén. Amolyan hétvégi házikóra, aminek már akkor is nagy veranda nyílt a Pestre néző oldalán.

Ez volt az első ház a Sashegy oldalán. Dédapám lefényképezte, a felvételen lajtos kocsi áll a bejárat előtt. A donauwasseres. Szomszédok körös-körül még nincsenek. Ide járt ki a család kipihenni az egész heti munka fáradalmait.

 

*

A századfordulón nagyapám már kiköltözött Budára. Éppen csak hozzáépített a házhoz, és itt, a Sashegyoldalon kezdett új életet. A Krisztina és a Tabán már csak ugrásnyira voltak, és a szomszédok is építkezni kezdtek a hegyoldalon.

Utcák ugyan még nem voltak, a Hegyalja és a Németvölgy között csak egy hosszú árok, a Csörsz árka szelte át a kerteket. Amikor az Új Szent János főorvosa lett, nagyapámnak a budai lakhely egészen a közelébe esett.

A háznak időközben üvegverandás keleti frontja lett, és konyhája is épült a napnyugati oldalon. Szilárd ház lett belőle, a tűzfal egy nagy sziklához támaszkodott. Az egyetlen kősziklához az egész keleti oldalon.

Nagyapám kertészkedett. Honos fajtákat, őszibarackot és mandulafákat ültetett. Ilyen környezetben nevelkedett anyácskám, az imádott, egyetlen gyerek. A szabadban. Sem vidéken, sem városon. A budai házhoz dupla keréknyom vezetett.

Épült egy másik ház is, ahova Szeitz építész családja költözött. Ennyi. Közművesítésről akkor még szó sem esett. Az új telepesekhez lovas kocsin járt ki a jeges és a lajtos donauwasseres.

 

*
Szinte hihetetlen, hogy volt már egy másik település a Sashegy túloldalán. Méghozzá a 13. század óta. Márpedig volt. Nyoma van, hogy Mátyás már 1469-ben Budához csatolta.

Az itt élők a kedvező fekvés ellenére nem ismerték a szőlőművelést. A hely elnéptelenedett, pedig állítólag állt rajta templom is. A Sasad nevet Döbrentei mester kezdi használni, addig Burgersberg a Farkasréti temető és Osztyapenkó kapitány emlékműve közötti terület neve.

Anyám – mert most már róla lesz szó – titokban orvosnak készült. Édesapja titkárnője volt évekig. Nehéz kislány lehetett, lázadozó. De hát arról, hogy orvosira menjen, szó sem lehetett.

Nagyapám mindent megtett, hogy a kedvébe járjon. Még egy teniszpályát is épített a kert alatt. Ez lett a jövendőbeli orvosok kedvelt találkozóhelye. Szülei úgy gondolták, hogy közülük fog kikerülni anyám jövendőbelije.

 

*

Hát, anya alaposan keresztülhúzta a terveiket. Nem a teniszpálya látogatói közül választott férjet magának. Apám családja szöges ellentéte volt a budainak.

Az igaz, hogy mindkét dédapám a Felvidékről származott. A század második felében érkeztek, amikor Pesten megindult a nagy építkezés. Haltenbergerék a Műegyetemre, apám ősei pedig Pécelre, amikor Bertalan dédapámnak megkegyelmeztek ugyan 1849 után, de elvesztették Hernád menti házukat, birtokaikat.

Anyám így aztán egy színmagyar és koldusszegény orvos felesége lett. Számára csak álom maradt a túloldal: Sasad. Még velem is kijárt a Budaörs és a Gazdagrét között elterülő gyümölcsösök közé. Kosárszámra vittük haza az őszi és a sárga – a kajszi- – barackot. Mintha ez nagyapám kertjében nem termett volna meg.

De ez már az én életem.

 

*

Háborúk jöttek, forradalmak. Minket kibombáztak, nagyszüleim elpusztultak. Szülei házát eladta anyám. A régi kertből csak egy ezüstfenyő és a kétszáz éves szederfa maradt.

A környék beépült. Az utca, ahol most élek, Vas Gereben nevét viseli. Körülöttem akiknek még nagyapa adta el a telket. Mint Korényiék. Szegény anyám sem él már. Az Ördög-orom és az Irhás árok közé én viszem kirándulni az unokáimat.

Az új szomszédok ritkán maradnak meg a közelünkben. Átköltöznek a hegy túloldalára, ahol Sasad lejtőin melegebb a napsütés, és olcsóbb a telek. Ma már odaát, a Sasadi út mentén él a régi szomszédok hosszú sora.

Csak mi tartunk ki a régi, az északi oldalon. A kipusztult bajor szőlősök helyén. Nézzük a Várhegyet, a Citadellát, a Duna a látóhatáron kanyarog.

Minden itt van a közelben. A nyolcas busz és az ötvenkilences villamos. A Németvölgy, a Műegyetem és a Farkasréti temető. Iskolák, templomok.

Puszta véletlen, hogy álmaimban a Hegy déli oldala eszembe jutott. Az Adlersberg rizlinget, a bajorok borát is csak álmomban kóstolgatom.

Ferdinandy György