„A sport a láthatatlan támaszom”

• Azt szokták mondani, minden kezdet nehéz, de az ön esetében ez fokozottan igaz, hiszen állami gondozottként nőtt fel.
• Ha azt kérdezi tőlem valaki, honnan és hogyan indult az életem, mindig úgy válaszolok, hogy pokolian mélyről, hiszen nem várt gyerek voltam. Négyéves koromig maradtam a szüleimmel, utána elvettek tőlük. Erről az időszakról már könnyű beszélnem, és ezt talán annak köszönhetem, hogy felnőttként, 21 éves koromban ismertem meg az igazi szüleimet. Ekkor találkoztam azzal az orvossal is, aki egyebek mellett elmesélte nekem, hogy a tízcentis heget a fejemen egy balta okozta. Ezért kerültem be a „rendszerbe”, fél évig voltam intézetben. Ötévesen már Péterin találtam magam, egy nevelőszülő házaspárnál, 9 éves koromig laktam ott. Sajnos a házasságuk megromlott, így a lakást kettészedve én a nevelőanyukámnál maradtam, aki sokat ivott, és nagyon sokszor megvert. Ha jól emlékszem, ezt megelégelték az utcában élők, és kihívták a rendőrséget, akik visszavittek az intézetbe. Fél évvel később eljött értem egy kedves házaspár, ők patronálni kezdtek. Ekkor kerültem a Hegyvidékre, az Esze Tamás Gyermekotthonba, ott éltem 23 éves koromig.
• De miért csak a patronálásig jutottak?
• Azért ez nem „csak”. A patronálás azt jelenti, hogy lelkileg és minden szempontból támogattak. Nem velük laktam, mert a gyermekotthon nem akart kockáztatni egy új családdal. Később szerettek volna örökbe fogadni, de akkorra már nagyon rossz gyerek voltam, és valahogy nem jött össze… Azért így is voltak boldog percek, órák és napok az én gyerekkoromban is. Aki gyermekotthonban éli le a fél életét, tudja, hogy ez nem jár túl sok jó dologgal.
• Tízévesen került a Hegyvidékre. Azonnal otthon érezte magát?
• Ha nem is azonnal, de gyorsan megszoktam az új helyet. Péteri után nagyon furcsa volt ez a nagy pörgés, ami itt várt. Szeretem Budapestet, a XII. kerületet pedig egyenesen imádom. Tényleg minden megtalálható itt, ha az ember mozgalmas életre vágyik, vagy kikapcsolódásra. Nagy kincs, hogy pillanatok alatt a város központjában lehetek, ennek ellenére rengeteg zöld terület vesz körbe a mindennapokban.
• Gondolom, a gyors alkalmazkodásban az iskolájának is nagy szerepe volt.
• A Jókai Mór Általános és Német Nemzetiségi Iskola óriási előrelépést jelentett számomra, hiszen az első négy osztályról nincs bizonyítványom. Nagyon sokat segítettek, hogy behozzam a lemaradásaimat. Például annak ellenére, hogy már ötödikbe jártam, akkor tanítottak meg írni és olvasni. Bár kétszer is osztályt kellett ismételnem, a középiskolára sikerült úgy felkészíteni, hogy érettségit tettem. Szóval igen, a Jókai iskola kellett ahhoz, hogy még inkább otthon érezzem magam a Hegyvidéken.
• Még egy jelentős változás történt ebben az időszakban az életében. Miért és hogyan kezdett el sportolni?
• Két lány miatt kezdtem el futni, ők rángattak le a futópályára. Orbán Sárival és Áder Orsival sokat játszottam iskola után a Jókai parkjában. Mondták, hogy ha ennyi időm és energiám van, miért nem megyek le velük futni a Vasasba.
• Előtte is része volt a sport az életének?
• Nem, bár nagyon szerettem boltba menni. Emlékszem, a nevelőanyukám mindig azt mondta, hogy „egyik lábad itt, a másik ott”. Nekem ez azt jelentette, hogy nagyon gyorsan kell megjárnom az utat a bolt és az otthonom között. Úgyhogy a mozgás már akkor is velem volt.
• Mikor derült ki, hogy megvan önben a tehetség?
• 2003-ban kezdtem el edzeni a Vasasban, tárt karokkal fogadott a jelenleg is a szakosztályt vezető Jenkei András. Pedig szóltak neki, hogy egy rossz gyerek érkezik, tele energiával… Három éve jártam hozzá, amikor azt mondta, szerinte nagyobb eredményeket tudnék elérni egy sprinteredzőnél. Ezért kerültem át Bajzáné Marton Líviához. A mai napig tisztán emlékszem az első edzésre, a bemutatkozás utáni mondatokra. Lívia néni: „Mit szeretnél futni?” Én: „Százméteres futó szeretnék lenni.” Ő: „Jó, gyere, melegíts be, és fuss száz métert.” Bemelegítés után odaálltam, és lefutottam. Lívia néni: „Hát, százméteres futó nem leszel, de ha szorgalmasan edzel, lehet belőled jó futó, mert jók a lábaid.” Úgy éreztem, 12-13 másodperc alatt összetört a fejemben elképzelt karrier, de végül igaza lett.
• És jöttek a sikerek, méghozzá igencsak gyorsan, egy magyar felnőtt bajnoki címmel.
  • Korosztályos bronzérmes lettem 400-on és 800-on is, és a két magyar felnőtt bajnoki váltó arany- mellett három felnőtt ezüst- és két felnőtt bronzérmet is sikerült szerezni a Vasas csapatával. 2013-ban lettem először felnőtt országos bajnok a 4x200 méteres váltóban. Talán életem egyik legnagyobb öröme, legszebb pillanata volt. Nem hittem el, hogy a második futamban sem volt gyorsabb váltó, mint a miénk. Csodálatos élmény volt Szebeny Miklóssal, Kemény Dáviddal és a legjobb barátommal, Várdai Péterrel futni, szárnyalni. Petit egyébként a Vasasban ismertem meg, 16 éves koromban, azóta is tartjuk a kapcsolatot, bár ő a munkája miatt már nem jár edzésre.
  • A futás mellett egy másik népszerű sportággal is komolyabban foglalkozott.
  • Egy sérülés és egy hatalmas változás után, 2014-ben abbahagytam a versenyszerű futást. A gyermekotthonból egy új törvény miatt el kellett költöznöm, ekkor kezdtem el dolgozni. Abba a kényszerű helyzetbe kerültem, hogy az atlétika sokadrendűvé vált az életemben. Mindezek ellenére nem szerettem volna teljesen elengedni a testmozgást, elkezdtem focizni a Margitszigeti Futball Clubnál, ahová hetente kétszer jártam le. Két szezont töltöttem a csapattal, nagyon megszerettem a társaimat, egy bajnoki bronzérmet is szereztünk.
  • A sikerek, a sport hogyan változtatták meg az életét?
  • A sport a láthatatlan támaszom, segített és segít kizökkenteni a hétköznapokból. Megtanultam általa felülkerekedni a rossz dolgokon, küzdeni a céljaimért, ameddig csak lehet. Az életem alappillérének tekintem, és elmondhatom, hogy azon boldog emberek közé tartozom, akiknek a munkájuk egyben a hobbijuk is.
  • Mi történt azután, hogy elhagyta a gyermekotthont?
  • Két lehetőségem volt. Hadarics Jenő és Hadarics Eszter, a második nevelőszüleim, akik a mai napig a saját gyermekükként várnak haza, felajánlották nekem, hogy egy telket és házat kaphatok tőlük. Ehhez be kellett volna fejeznem egy OKJ-s képzés második évét, viszont erre nem volt módom, mert akkoriban, egy új törvényrendelet szerint, 23 éves kor felett csak levelezői vagy esti tagozaton lehetett végezni a képzéseket. A gyermekotthonban viszont csak nappali tagozatos gyerek lakhatott. Mivel én nem feleltem meg ennek az elvárásnak, kitettek. A második lehetőséget egy akkori edzéstársam, Váczi Kamilla és az ő apukája, Váczi János nyújtotta, aki felajánlotta nekem, hogy a Virányos Általános Iskolában megüresedő gondnoki állással és az ehhez tartozó lakással segíti az életemet. Számomra ez biztosabb pontnak tűnt, így ezt az önkormányzati segítséget fogadtam el. Sokat köszönhetek az akkori iskolaigazgatónak, Jászberényi Ágnesnek is. Sosem hagyta, hogy elkényelmesedjek, ösztönzött, hogy tanuljak tovább. Ennek később meg is lett az eredménye, ugyanis pont amikor ő nyugdíjba ment, elvégeztem egy informatikusképzést, és rendszergazda lettem az iskolában.
  • Sohasem rendült meg a hite abban, hogy jó úton jár?
  • Tizenhárom éves korom óta edző szeretnék lenni. 2021-et írunk, és összetehetem a két kezem, egyre többen adják meg a bizalmat azzal, hogy engem választanak edzőjüknek. Szeretem motiválni és kísérni az embereket. Jó együtt küzdeni velük, és fantasztikus érzés látni, ahogy elérik a céljaikat a segítségemmel. Ha meginogna a hitem magamban, mindig ott vannak a barátnőm és a barátaim. Elmondják az észrevételeiket, sohasem hagynak kételkedni.
  • Közeledik az év vége. Melyik karácsonyára emlékszik vissza a legszívesebben?
  • Tízéves korom óta nekem ez az ünnep – úgy, ahogy másoknak is – a családról és a családdal eltöltött időről szól. Mamámmal, papámmal és az öcsémmel leszek, előbbieket már régóta nem a nevelőszüleimnek hívom, hanem a saját szüleimként szeretem őket, a saját családomként tekintek mindannyiukra.
  • Volt olyan gyerekkori vágya, ami megvalósult?
  • Nagyon sok kívánságom teljesült, és voltak közöttük tényleg nagy dolgok. Például 9 éves koromban azt kívántam, bárcsak szerető családba tartozhatnék – és most itt vagyok velük. Néha azt gondolom, ha most kívánok valamit, azt ennyi jó után már biztosan nem kapom meg.
  • Azért tegyünk egy próbát!
  • A múltamat nem változtatnám meg, hiszen akkor nem ugyanaz az ember lennék, mint most, és nem azokkal a csodálatos emberekkel osztanám meg az életemet, akikkel ezt megtehetem. Szóval, ha tényleg bármit kívánhatnék, akkor örök életet kérnék, és hogy minden maradjon így, ahogy most van.

sm.