„A kép embere vagyok”

– A Galéria 12 online kiállítása ajándéknak is tekinthető, nemrégiben ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját. Életművét áttekintve megragadó összefüggéseket fedezhetünk fel: betyárvilág, népzene és rockzene – mindegyikben közös a szabadságérzés. Igaz ez?

– Igen, így van.

– Az alkotások között jó néhányat kerületi művész készített, ilyen például Kecskeméti Kálmán grafikája A Nap utcai fiúkhoz, vagy Árendás József plakátja a Könnyű testi sértéshez. Milyen kapcsolat fűzi önt a Galéria 12-höz?

– Látogatom a kiállításaikat, jó viszonyban vagyunk, a tárlatomat Borza Teréz és Maczkó Erzsébet szervezte. Ennek háttere, hogy 2008-ban volt egy kiállítás a Forrás Galériában, ahol felkértem grafikus barátokat – többek közt Fehér Lászlót, Bányai Istvánt –, és részben az ő munkáik láthatók itt, valamint én is készítettem négy grafikát.

– Ez utóbbiak a Talpuk alatt fütyül a szél című filmhez kapcsolódnak. Megragadó, ahogy a különböző lakótelepi helyszíneken betekint Djoko Roszics, és a sziluettje is megjelenik.

– Djoko emblematikus színészem. Nagy ötlet volt annak idején, hogy ő lett a betyár, és ahogy említette, a betyárság, a rock and roll, a népzene és a lakótelep „összejátszanak” nálam. Generációm súlyos alapélménye volt a bezártság. Én huszonkilenc éves koromban tudtam először átlépni a nyugati határt, ahhoz képest, hogy negyedrészt olasz vagyok, és az unokatestvéreim huszonkilenc éve vártak. Ezt az alapélményt szépen össze lehet foglalni a betyárságban, amely szintén arról szól, hogyan tudunk kitörni – és ha úgy vesszük, minden filmem erről szól.

– Még a Könnyű testi sértés is?

– Az pont ennek a bezártságnak az esszenciája; valaki kijön a börtönből, összezárva él másokkal, aztán egyszer csak, amikor elveszti a türelmét, odacsap – és akkor újra visszakerül. Ez is egy emblematikus történet volt, amelynek egy újsághír alapján utánamentem, ahogy szoktam, dokumentarista módszerrel, és aztán elkészítettük a filmet.

– A Műszaki Egyetemre járt. Befolyásolta ez a filmes szemléletét?

– Feltétlenül! Szoktam mondani, hogy a kép embere vagyok – szívesen készítettem a most látható grafikákat is. Pogány Frigyes professzor volt a művészettörténet- és az építészettörténet-tanárom az építész karon, tőle „szívtam fel” az alapokat. Ez fontos volt, valóban, mert a filmesek nagy része inkább bölcsész vonalról érkezik.

– Hogyan lett a műszaki pályából filmrendezés?

– Középiskolás koromban építész akartam lenni, de káder okoknál fogva elég nehezen jutottam be. Végül sikerült, és közben a hatvanas évekbe értünk, amikor is minden barátom, akit csak ismertem közel s távolban, filmrendező akart lenni. Ha belegondol, a világ filmművészetének, de a magyarnak is, ez egy felívelő, gyönyörű korszaka volt. Úgyhogy mindnyájan filmesek akartunk lenni, a Muskátli eszpresszóban gyülekeztünk… Nekem sikerült Herskó János osztályába bekerülni, attól kezdve váltottam, és ezen a vonalon mentem tovább.

– Régebbi munkái mellett az újak jelentik a kiállítás aktualitását. Melyek ezek?

– Az egyik a Betyárjáték, amit esetleg még élőben is előadunk. Három évig készült a koncertfilm, a járvány miatt egyelőre nem tudjuk bemutatni. A másik aktualitás szintén szerepel az összeállításban: a Kopaszkutya és a többi címmel filmnovelláim jelentek meg a Kossuth Kiadónál. A filmnovella nagyon érdekes műfaj, nem egy az egyben az, amit később leforgatunk, de jelzi a témát, és irodalmilag is sajátos. A kötetet fekete-fehér képek, plakátok illusztrálják.

– Azt nyilatkozta, azért is jó a könyv, mert kézbe vehető, konkrét. Tervezi, hogy még több kötetet kiad?

– Filmnovellás könyvet nem tervezek, de a saját filmtörténetemet szívesen összeállítanám. Sőt, voltaképpen ezen dolgozom. A hatvanas évek vége óta, amikor beválasztottak a Balázs Béla Stúdió vezetőségébe, szakmai szervezőként, főtitkárként komoly rálátásom van a szakmára. Szép és érdekes történet ez, amelyben együtt futnak a filmjeim, a személyes történetem és a filmszakma története. Ebből szeretnék egy könyvet, filmfotókkal, plakátokkal.

– A rock is kedvenc témája, erről még nem beszéltünk!

– Tizenhat éves koromban két meghatározó dolog történt velem. Az egyik, hogy Budapest belvárosában éltem végig a forradalmat, másrészt meghallottam a rock and rollt. Illés Lajos alattam járt a gimnáziumban, aztán a Bercsényi utcában futottunk össze, az Építész Kollégiumban, ahol a zenekara játszott. A rock akkoriban furcsa szelepként működött, nem nagyon tudtak vele mit kezdeni a hivatalos szervek. Például a Kopaszkutya című filmben látták meg először, hogyan néz ki, amikor a Tabán tele van gyerekekkel. Noha már évek óta mentek az LGT-koncertek, de a tévé nem közvetítette. Nekünk sikerült megtölteni a hegyoldalt. Aztán egy idő után rájöttek, hogy tiltani úgysem lehet, akkor jobb engedni – és megpróbálták csatornázni, valamennyire kordába szorítani a rockzenét is. Ahogyan ott őrjöngtünk, tomboltunk a zenekar előtt, azt nem nagyon lehetett kontrollálni, mindenképpen kitörés volt abból a zárt világból, amiben egyébként éltünk.

– Mi a véleménye a mostani filmekről?

– Nagyon érdekes a helyzet. Csodálkozom, talán értem is valamennyire, de a lényeg az, hogy a hagyományos játékfilm, úgy érzem, kicsit veszített a súlyából. Nyilván nem szűnik meg teljesen, de az a bizonyos Woody Allen által említett kilencven perc, amit mindig komolyan kell venni, furcsán fellazulóban van. Egyrészt vannak a nagy hollywoodi filmek, amik nem tartják ezt a mértéket, másrészt a sorozatok, amik jobban illenek a tévé struktúrájába. Persze, változnak az idők, de már nem az én gondom, hogy ezzel mit lehet kezdeni. Mostanában dokumentumfilmeket készítek, portréfilmeket nagy tehetségű zenészekről, elsősorban a folk vonalon. Halmos Bélával forgattunk régebben egy sorozatot, ez az Új régi hang, öreg adatközlő zenészekről. Most egy újon dolgozunk, a táncházi revival kulcsembereiről. Szerepel benne Halmos Béla, Sebő Ferenc, Kobzos Kiss Tamás, Eredics Gábor – tehát az élcsapat.

– A Betyárjátékot először színházban mutatták be, majd több helyen az országban, aztán lett belőle film.

– Sok fesztiválon, szabadtéren láthatták, több mint húszezer nézőnk volt. Ferenczi György és a Rackajam együttes játszott, néptáncosok léptek fel, vetített háttéren feltűntek a betyárok, részletek filmekből, a táncosok időnként előjöttek, aztán árnyjátékban jelentek meg a vásznon. Voltaképpen ez egy illusztrált dalciklus, a filmváltozatban egyéb filmrészletekkel még gazdagabb vizuális szempontból. Látványos és húzós koncertfilm lett; remélem, hamarosan be tudjuk mutatni a mozikban.

Szepesi Dóra

A kiállítás megtekinthető a galeria12.hu weboldalon.