Közös problémánk: a parlagfű
Hodie mihi cras tibi (Ma nekem, holnap neked) – mondja a latin, örök érvényű ókori megfigyelésre alapozva. Pedig akkoriban még nem gyomosított Európában a parlagfű, amelynek virágpora miatt ma több mint minden ötödik honfitársunk nyári allergiás tünetektől szenved. Aki még nem érintett, az sem határolódhat el a kérdéstől, mivel a betegség bármely életkorban kialakulhat.
Váratlan tüsszögés, orrfolyás, szemviszketés, könnyezés, kötőhártya-gyulladás, bőrviszketés, ekcéma – mindezek egyetlen növény, a parlagfű által kiváltott vészreakciók! Az allergiás szervezet a valósnál nagyobb veszélyként azonosítja a levegőben terjedő apró virágporszemeket, és hadrendbe állítja a védekezés teljes arzenálját. Az életminőséget alaposan rontó tünetek ráadásul, ha nem vesszük komolyan, súlyos betegségek kialakulásához vezethetnek.
A kezelés sem tudja azonban megszüntetni a kialakult betegséget, csak a tüneteket enyhíti. A kétmillió embert érintő népegészségügyi – és ebből következően nemzetgazdasági – szintű helyzet javításának egyik leghatékonyabb módja a levegőben lebegő pollen mennyiségének csökkentése, azaz a parlagfű irtása.
Hol él?
A szabatos tudomány számára ürömlevelű parlagfű, a pongyola köznyelvben – helytelenül – vadkender Észak-Amerika déli államaiból származó egynyári, lágyszárú növény. Neve is mutatja, hogy a bolygatott élőhelyeket kedveli, zárt gyepeken, bokrokkal, erdőkkel borított területen nem versenyképes. Annál inkább az utak mentén, építkezések környékén, ahol a csupasz felszínen megjelenő egyik első növény. Csírázás után nyáron indul meg a gyors növekedés és a pollenszórás. A porzós virágok már júliusban szélnek eresztik allergén pollenjüket, de a legnagyobb koncentráció általában augusztusban tapasztalható. A szél szárnyán akár 100 kilométerre is eljut a virágpor, így nehéz elmenekülni előle. Némi védelmet nyújtanak a 400 méternél magasabb hegyek, mert ott a parlagfű nem él meg. Gyors terjedésének egyik oka, hogy még a nyár végén kicsírázó magok is teremhetnek, annak ellenére, hogy alig néhány levelet képesek nevelni.
A parlagfű csak nevében fű, rendszertanilag a kétszikűek közé és az őszirózsák rokonságába tartozik. Ám hiába várnánk bájos fészekvirágzatokat, mert virágai jelentéktelenek, aprók és zöldek. Talán ezért is sorolta a népnyelv a füvek közé.
A parlagfű irtását az észszerűségen túl jogszabály teszi kötelezővé. A rendelkezés szerint a föld használója a felelős a védekezésért. A szántóföldi gazdálkodásban eltérhet a tulajdonos és a használó, de a városi gyakorlatban jellemzően a tulajdonos kötelezett a terület parlagfűmentességének biztosítására. Ha ez nem valósul meg, a hatóság felszólít, majd a vétkes költségén elvégzi az irtást. A hanyagság az azonnali intézkedés kiadásain túl növényvédelmi bírságot is maga után von, amely a terület nagyságától függően 15 ezer és 5 millió forint között lehet.
A parlagfű kordában tartásának legjobb módja a megelőzés, azaz a csupasz élőhelyek zárt növényzettel történő betelepítése. Ennek hiányában marad az irtás, aminek több módja lehetséges. A vegyszeres irtást főleg külterületen alkalmazzák, kertekben, lakott területen általában nem indokolt, és nem is javasolt. A kaszálás ott tud hatékony védelmet biztosítani, ahol sok a parlagfű. Ezzel a növény virágzása előzhető meg, illetve késleltethető. Az itt-ott felbukkanó példányok elleni védekezésben marad a mechanikus gyomirtás, ami a tövek kézzel történő kihúzását jelenti.
Ha minden ingatlantulajdonos az év során többször elvégzi ezt a feladatot, akkor is ott vannak még a közterületek. Ezeken a helyeken, a hatóságokat segítve, civil kampányok keretében szoktak irtást rendezni, ami többé-kevésbé fedezi az igényeket. Ennek köszönhető, hogy kerületünk – széles összehasonlításban – egészen tisztának nevezhető.
Kesztyűs kézzel!
A parlagfű nemcsak a virágpora által okozhat egészségkárosodást, hanem úgy is, ha megérintjük. Az érzékeny bőrűeket a növény érdes szárának tapintása irritálhatja, súlyosabb esetben bőrgyulladást, viszketést is okozhat. Érdemes kesztyűben végezni a gyomlálást. Nagyszerű dolog, ha gyerekeket is bevonunk a munkába – külön jutalmazva minden egyes tövet –, de esetükben ragaszkodjunk a kesztyűviseléshez!
A megfelelő védekezés feltétele a parlagfű biztos ismerete. Sajnos vannak a hazai flórában hasonló növények, amiknek az irtása kárt ugyan nem okoz, de csökkenti a parlagfű-mentesítés hatékonyságát. A leggyakoribb hasonmás az üröm, amely nemcsak az örömbe rondít bele, hanem a kiskertben is ott éktelenkedik.
Még ha fel is ismerjük a parlagfüvet, és pedáns gonddal kihúzunk minden szemünk elé kerülő tövet, akkor sem dőlhetünk hátra nyugodtan, mert a talajban lévő magok akár évtizedekig csíraképesek maradhatnak. Így aztán a parlagfű bármikor, bárhol felbukkanhat, nőhet, és milliószámra onthatja az allergiát okozó pollenszemeket.
Mi legyen a kihúzott tövekkel?
Kárba vész a fáradságos munka, ha a kihúzott gyomokat egyszerűen kupacokba rakjuk, és hátrahagyjuk. Ezekből a növényekből még sok virágpor és mag szabadulhat ki, amik a következő években lágyan hullámzó parlagfűtengerré varázsolják a környéket. A töveket az általános tűzgyújtási tilalom miatt nem égethetjük el, így nincs más választásunk, mint zsákokba gyűjteni. A gondosan lezárt zsákokat bízzuk szakértőre, mert ha a parlagfű a zöldhulladékkal együtt a városi komposztálókba kerül, akkor a probléma megsokszorozva tér vissza az érett komposzt szétterítése után!
A parlagfű irtásának nincs optimális időpontja. A tavaszi csírázástól kezdődően folyamatosan lehet és kell pusztítani az ország leggyakoribb gyomnövényét. A hatósági tevékenység általában júliusban a legaktívabb, ilyenkor helikopteres felmérés is segíti a kiterjedt parlagfűállományok felkutatását. Az irtásnak azonban a pollencsúcs lecsengése után sem szabad véget érnie, mert még olyankor is sok tő csírázik és fejlődik. Megpihenni csak a késő ősztől kora tavaszig tartó nyugalmi időszakban lehet, mert a melegkedvelő növény akkor nem mutatkozik.
B. I.