„Természetes lesz, mint más oltások”

• Most, amikor a beszélgetésünk legelején kérdeztem a kitüntetésről, hallottam a hangján, hogy elérzékenyült. Pedig először nem is akarta átvenni!
• Jaj, ne is mondja, kicsit szégyellem magam emiatt! Én ugyanis azt hittem, hogy az oltóponton végzett munkámat akarják jutalmazni, és mindaz, amit csináltunk, nem egyedül az én érdemem, hanem az összes itt dolgozó orvosé, ápolóé és egészségügyi személyzeté. Úgy gondoltam, nem érdemlem meg, hogy engem kiemeljenek ebből a csapatból. Aztán megnyugtattak, hogy nem erről van szó, nemcsak az elmúlt félévi munkámért jár a díj, hanem mindazért, amit több évtizeden át előtte is végeztem. Így már nem volt rossz érzésem, sőt, nagyon megtisztelő volt a felterjesztés! Számomra ez a legkiemelkedőbb díj, ami létezik.
• Sok elismerést kapott már itthon is, külföldön is, állami, szakmai kitüntetéseket, díjakat. Miért volt önnek ennyire fontos ez a díszoklevél?
• Egyrészt mert Semmelweis Ignác születésnapján kaptam. Amit egykor ő hirdetett, és amit orvosként teszünk, az manapság valóban felértékelődött. Ez az elismerés eddig is megbecsült volt az egészségügyben dolgozók körében, most még inkább azzá vált. Másrészt az, hogy most kaptam meg, azt is jelentette, elértünk valami nagyon nagy dolgot, nevezetesen az oltópont összekovácsolta a János kórház Diós árokbeli és Kútvölgyi úti dolgozóit. Annak ellenére, hogy a díjat az évtizedes munkásságomért vehettem át, úgy érzem, benne van az is, hogy segítőimmel sikerült kialakítani azt az egységet, ami összehozott bennünket emberileg és szakmailag is. Azok, akikkel dolgozom, a hely és a helyzet, így együtt, sokkal értékesebbé teszik számomra az elismerést. Sajnos nem tudok mindenkit név szerint kiemelni, pedig megérdemelnék, ezért a közvetlen segítőimnek szeretnék köszönetet mondani: Brandhuber Máriának, Erdei Filoménának és Virányi Csillának. Ők voltak az én jobb kezem, részt vettek minden munkában, szervezésben, koordinálásban. Én az orvosokkal tartottam a kapcsolatot, ők az asszisztensekkel. A két főnővérnek, Barnáné Hegedűs Gabriellának és Győr Katalinnak, továbbá Ürmösy Ágnes referensnek, de mindenekelőtt dr. Szócska Gábor igazgató úrnak is őszintén köszönöm a támogatást, mert bármit kértünk, maximálisan segítették az oltópont munkáját.
• Hogyan élte meg a pandémiás időszakot?
• Amikor kiderült, hogy megvan az oltás, és a Kútvölgyiben lesznek oltópontok, számomra nem volt kérdés, hogy elvállaljam a szervezést. Én aneszteziológus, intenzív terapeuta és belgyógyász vagyok. Úgy voltam vele, hogy ha már nem dolgozhatok az intenzív osztályon a COVID-ellátásban, akkor azzal segítek, ha megpróbálom meggátolni, hogy sokan kerüljenek oda. Nyilvánvalóan azok a kollégák, akik a COVID-betegeket gyógyították, ápolták a nap huszonnégy órájában, embert próbálóbb munkát végeztek, mégis, mi is fennkölt feladatnak éreztük a miénket. Ha viszont a tavalyi évet nézzük, amikor még nem volt meg az oltóanyag, azt nehezen éltük meg. Nem csak azért, mert nem tudtuk gyógyítani a betegséget. Én belgyógyászati rendelést is folytatok, és a betegekkel való kommunikáció, az ő megnyugtatásuk sem volt egyszerű feladat. Főleg úgy, hogy személyesen nem is találkozhattunk. Mindaz a tudás, amit az ember az élete során megszerzett, légüres térbe került, mert azzal ezt a problémát nem lehetett megoldani.
• Ha a legjellemzőbb szavakkal kellene leírnia az elmúlt két évet…?
• Tehetetlenség, aggodalom. Tehetetlenség a járvánnyal szemben, hogy hiába az eddigi tapasztalat, tudás, nem tudunk tenni ellene. És az aggodalom, amit folyamatosan éreztünk, hogy esetleg ilyen körülmények közt elnézünk valamit; hogy nehogy olyan probléma adódjon a betegekkel, aminek a megoldásával elkésünk. Borzasztó rossz érzés volt.
• Azt hittem, a fáradtságot is mondja majd.
• Dehogy is, a fáradtság fel sem merült! Legfeljebb a mentális elfáradás, abból a szempontból, hogy a betegellátást olyan körülmények között végeztük, amiket nem ismertünk, amikhez nem voltunk hozzászokva sem mi, orvosok, sem a betegek. Hiszen az orvos-beteg kapcsolatban nagyon fontosak a találkozások, a személyes vizsgálatok. Most pedig az éteren keresztül kommunikálva próbáltunk gyógyítani. Sokat segített ebben az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér. Nem hittük volna a múlt év elején, amikor beléptünk ebbe a rendszerbe, hogy ekkora jelentősége lesz majd.
• És marad is? Sokszor beszélünk arról, hogy mennyi mindent megváltoztatott a pandémia az életünkben, például felgyorsította a digitális fejlődést. Vajon az egészségügyben a járvány után is helye lesz az új technológiának?
• Biztos, hogy sok területen igen! Az, hogy nem kell orvoshoz szaladgálni a receptekért, hanem felküldjük azokat a felhőbe, a betegek életét és a miénket is megkönnyíti. Az is kiderült, hogy nem kell mindig mindennel azonnal lemenni a rendelőbe. Nyilván vannak olyan szakterületek, betegségek, amiknél elengedhetetlen a személyes találkozás. Ugyanakkor sok esetben elég egy internetes kapcsolat, egy fénykép elküldése ahhoz, hogy a beteg és az orvos érdemben kommunikálhasson az adott problémáról. A telemedicinának biztosan meglesz a helye és a létjogosultsága az egészségügyben. Ez egyáltalán nem rossz dolog, sőt!
• Ha már a jövőről beszélünk: vajon félnünk kell a negyedik hullámtól? Eltűnik valaha a COVID az életünkből?
• Nem vagyok virológus, de vannak olyan magyar és külföldi szakemberek, akiknek adok a véleményére, és én is azt gondolom, lesz negyedik hullám, ha nem is olyan súlyos formában, mint a korábbiak voltak. Félek, hogy ősszel visszatér a vírus, és azt hiszem, szükség lesz harmadik oltásra. De hát végül is az influenzaoltást is évenként adjuk. Ha velünk marad ez a vírus, márpedig úgy néz ki, legalábbis egy ideig velünk marad, hozzá kell szoknunk. Az oltás pedig természetes lesz, mint más oltások.
• Azért dolgoztak éjt nappallá téve az elmúlt időszakban, hogy az emberek be legyenek oltva, hogy felvilágosítsák őket ennek fontosságáról. Hogyan tudták elviselni a járványtagadókat, az oltásszkeptikusokat, akik megkérdőjelezték a tudományt? Miközben önök mindennap szembesültek a járvány okozta tragédiákkal.
• Akikkel mi találkoztunk és találkozunk, hisznek az oltásban, vagy legalábbis nem gondolják, hogy ez árt. Nagyobb baj, hogy sokan csak az első oltást vették fel, aminek az egyik oka lehet a korábban megkapott védettségi igazolvány is. Most, hogy itt a nyár, és utazni akarnak, rájöttek, hogy hibát követtek el. Szomorú, hogy bár szakmailag, emberileg elmondtuk az érveinket a második oltás mellett is, náluk nem tudtuk elérni, hogy ezeket meghallják. Ám hadd mondjak pozitív élményeket is, hiszen az első pillanattól részünk volt ezekben is! Most már nagyon sok gyereket oltunk. Hozzák őket a szülők, sőt, a legtöbbjük magától is akarja a vakcinát. Szoktam velük beszélgetni, és megható, mennyire pontosan tudják, mi ez a járvány, miért kell beoltatni magukat. Azt is elmondják, hogy nemcsak a saját egészségük érdekében vállalják, hanem azért is, hogy ők ne fertőzzék meg a szeretteiket. Néha tényleg az az ember érzése, hogy a gyerekek okosabbak, mint mi, felnőttek, sokkal jobban és tisztábban látják a dolgokat. Ha ilyenek maradnak, és az ő kezükben lesz majd a mi sorsunk időskorunkban, az jó lesz.

K. A.