Puskás Öcsi, Sándor Csikar és a többiek

A nagy svábhegyi találkozás

A 20. század egyik legkiemelkedőbb sportolója, Puskás Ferenc számtalanszor járt a Hegyvidéken. Az Anglia elleni, 1953-as, londoni 6–3-as győzelem kivívásában oly nagy szerepet játszó labdarúgó a magyar válogatott tagjaként sokszor megfordult a Vörös Csillag szállóban is. Az „évszázad mérkőzése” egy évvel későbbi, budapesti visszavágója előtt – amelyen ugyancsak Magyarország nyert, ezúttal 7–1-re – itt látogatta meg őt Latabár Kálmán, aki legalább annyira népszerű volt, mint Puskás Öcsi.

A Színház és mozi lap így írt a nagy találkozásról, amelyről több fotó is készült 1954 májusában. „Az elmúlt héten Latabár Kálmán, Kossuth díjas kiváló művészünk futballmérkőzésen volt. Amikor Puskás mesteri gólja után felzúgott a közönség tapsvihara, Latabár megjegyezte: – Kétségtelen, hogy Puskás Öcsi népszerűségével nehéz versenyezni! Ugyanaz nap este Puskás a Fővárosi Operettszínházban nézte végig az előadást. Amikor a közönség Latabár Kálmán első jelenését szűnni nem akaró tapssal jutalmazta, Puskás Öcsi halkan oda szólt a vele egy páholyban ülő Mándi Gyulának, a válogatott csapatedzőjének: – Nem vitás, hogy Latabár Kálmán népszerűségével nehéz versenyezni!

Állapítsuk meg, hogy mindkettőjüknek igazuk volt. Latabár és Puskás Öcsi sportnyelven szólva – holtversenyben – állnak a népszerűség ranglétráján. Nem csoda tehát, hogy amikor Latabár Kálmán a hollandiai mérkőzésre és a magyar-angolra készülő válogatottat – rejtekhelyén – amelynek pontos címét eláruljuk: Szabadság­hegy, Vörös Csillag Üdülő, meglátogatta régi barátját, Puskás Öcsit, pillanatok alatt százak vették körül a közönség két kedvencét. Latabár megmutatta, hogy már van jegye a magyar-angolra, de kijelentette, hogy nem hajlandó átadni Puskásnak. – Szerezz magadnak te is, – tanácsolta – különben nem engednek be a mérkőzésre. Latabár ezután meg mutatta Puskásnak a gól lövés legkönnyebb módját. Úgy rúgd be a labdát, – magyarázta Latyi nagy szakértelemmel – hogy az ellenfél kapusa ne tudja kivédeni!

Öcsi megköszönte a remek tanácsot és hálából ő is adott néhány tippet arra vonatkozólag, hogy miképpen nevettesse meg Latyi még jobban a közönséget. Szó volt még köztük arról is, hogy mi lenne, ha egyszer szerepet cserélnének és Latyi lenne a válogatott balösszekötője, Puskás pedig fellépne az – Álruháskisasszony-ban. Öcsi kijelentette, hogy vállalkozik a szerepre, de Latabár nem állt kötélnek. Kijelentette, hogy nagyon sajnálja, de súgó nélkül nem tud gólt rúgni.” (Szinház és mozi, 1954. május 14.)

Puskás Ferenc az 1952-es, Helsinkiben megrendezett olimpia előtt is a híres svábhegyi szállodában tartózkodott. Kárpáti György olimpiai és világbajnok vízilabdázó története jól jellemzi a focisták és a vízilabdázók kitűnő viszonyát.

„Tizenhét éves voltam és úgy kerültem a szabadság-hegyi edzőtáborba, mint egy zöldfülű Pilátus a krédóba. A futballcsapat is ott készülődött Helsinkire. Bozsik, Kocsis, Puskás… azt se tudtam, hová legyek a nagy tisztelettől. Emlékszem, Hidegkúti Nándinak először kezitcsókolommal köszöntem. […] Puskás Öcsi már akkor a Nagy Főnököt játszotta. Reggelinél kötelességszerűen leereszkedett hozzám is. […] Nem tudom, kinek az ötlete volt, de felkészülésünk második hetétől fogva minden este számháborút játszottunk a Szabadság-hegy lejtőin. A vízipólócsapat – a futballisták ellen.

Négykézláb másztuk végig a rétet, csupazöld lett a melegítőnk térde, és a mosónők mindennap gyanakodó arccal nézegettek ránk. Budai Laci nem volt valami nagy mestere ennek a játéknak. Fejét a fűbe hajtva négykézláb mászott, és rák módjára, hátrálva igyekezett mindig megközelíteni bennünket. Szittya Spéci hamar észrevette ezt a harci módszert és igazi generális módjára máris megtalálta az ellenszerét. Hosszú ideig törtük a fejünket, vajon Szívós Pista, vagy inkább Hevesi legyen-e a defenzív stratégia végrehajtója.

Végül előkerült a centiméter és kiderült, hogy Hevesi tenyere néhány milliméterrel még Pistáénál is nagyobb. Erre az egyszerű tényre alapoztuk az elhárítást. Hevesit beállítottuk egy fa mögé, mi meg kimentünk a »senki földjére« és bonyolult harci mozdulatokkal igyekeztünk Budait a fa közelébe csalogatni. Szittya egy bokor mögött foglalta el megfigyelő állását. A dolog nagyszerűen ment. A válogatott jobbszélső bekapta a horgot és hátrafelé araszolva mászott utánunk a fa irányában. A fa mögött pedig Hevesi már simogatta azt a péklapát tenyerét. Pár pillanatig feszült csend ereszkedett a terepre, aztán Szittya izgatott suttogását hallottuk a bokorból: – Vigyázzatok, jön a Púpos! És valóban, egyszerre csak megjelent Budai Laci hátsó fele a tűzvonalban. Hevesi lendületet vett és a következő pillanatban a János-hegy felől visszhangzott a csattanás... Két perc múlva kitört a totális háború. A két csapat üvöltve birkózott a domboldalon. A részletekre már nem nagyon emlékszem, a kegyetlen sors rendelése folytán Lantos Miskával találtam szemben magam. Mesélik, hogy gyalogsági ásókkal bányásztak elő a gyeptéglák alól. Szó, ami szó, nagyon megvertek bennünket ezek a futballisták. Majdnem annyira, mint egy évvel később az angol válogatottat.”

Ezután mindennap egymásnak feszült a vízilabda- és a labdarúgócsapat, de volt olyan nap is, amikor hiába várták egymást. Kárpáti György így ír az esetről önéletrajzi könyvében: „Az ellenséget hiába kerestük aznap este. Egészen Csillebércig becserkésztük a terepet, de sehol egy »aranylábú«. Fenn ultiztak Puskás szobájában. Ahogy megláttak bennünket, majd kiestek az ablakon nevettükben. – Ma ki se mentünk – mondta Bozsik. – Legyen egy jó napotok. Puskás előtt már egy kalap pénz hevert az asztalon.”

Puskás Öcsi egyébként az 50. válogatottságát is a Svábhegyen ünnepelte meg.

A hegyvidéki jobbszélső

A 75-szörös magyar válogatott Sándor Károly, aki a hazai labdarúgás legendás időszakának egyik legnagyobb alakja volt, közel harminc évig élt a Hegyvidéken. 1949-től szerepelt a nemzeti csapatban, és bár az Aranycsapat tizenegyében nem kapott helyet – Sebes Gusztáv szövetségi kapitány inkább a vetélytársát, Budai Lászlót preferálta –, sokan tiszteletbeli csapattagnak tartják, sőt olyan kezdeményezés is indult, hogy nyilvánítsák őt az Aranycsapat tagjává.

Sándor Károly lemaradt az 1952-es olimpiai aranyról, nem játszott, csak csere volt az „évszázad mérkőzésén”, és az 1954-es világbajnokságra sem nevezték, bár kiutazott a többiekkel. A nemzeti tizenegyben 27 gólt szerzett, részt vett az 1958-as, svédországi és az 1962-es, chilei világbajnokságon, már mint csapatkapitány, miután Grosicstól átvette a karszalagot.

„Életútja mesébe illő sikertörténet. A Szeged melletti Móravárosból elindult egy vásott, túlmozgásos kis vagány, akire 1947-ben figyelt fel Bukovi Márton, az MTK mestere. Soha, egy pillanatra sem lett hűtlen a klubjához. Pedig kisértésben nem volt hiány: 1955-ben Bernabéu, a Real Madrid akkori elnöke, a madridi stadion mai név­adója kereste fel a szélsőt mesés ajánlattal...”

Sándor Károly, vagy Csikar, ahogy a legtöbben becézték, az Istenhegyen élt 1985-től. 2010-ben lett a Hegyvidék díszpolgára. A Magyar Nemzet így számolt be az ünnepélyes avatóról: „Vannak futballisták, igaz, kevesen, akiket időskoruk dacára nem lehet bácsizni. Közéjük tartozik Sándor Csikar. Az MTK és a válogatott egykori klasszisa megható ünnepség főszereplője volt a héten: a Hegyvidék (a budapesti XII. kerület) díszpolgári címet adományozott neki.

A ceremónia azzal kezdődött, hogy egy rövidfilmben faggatta a riporter és Károly bácsizta. No, ez nem megy. Csikar ma is [ti. 2010-ben], nyolcvankét évesen is Csikar. Legfeljebb Sándor Csikar. Lehetetlen azt mondani, hogy Sándor Károly bácsi. Igazuk van azoknak, akik Sándor Károlyt nem is ismernek, Csikart viszont annál inkább. Még a Csikar bácsi elmenne valahogy, de ez is sántít. Puskás esetében is nehezen szoktuk meg az Öcsi bácsit, mert balösszekötőként öcsi volt, de hát az éveket valahogy tudomásul kellett venni, így lett belőle Öcsi bácsi. Csikarról szólva azonban – nyolcvankét év ide, nyolcvankét év oda – sehogy sem áll rá a szánk a bácsira. Azon egyszerű oknál fogva, mert Csikar minden, csak nem bácsi. »Mit szól ehhez, Csikarkám?« – kérdezhetnénk a neves humoristával, Salamon Bélával, a látszat ugyanis – ősz haja dacára – az, hogy nem fogott rajta az idő. Az maradt, aki volt: kedves, szeretetre méltó egyéniség, a labda és a győzelem megszállottja, őszinte ember és óriási futballista.

Ő persze másokat dicsér ma is: Hidegkútit és Puskást, Czibort és Kocsist. No meg Bozsikot, akivel annyi piros rúzst csempésztek be egy időben, hogy nem győzték az asszonyok festeni a szájukat. […] Állítólag úgy lett Csikar, hogy a szurkolók azt kiabálták: »Karcsi! Karcsi!« És a keresztnév második szótagja az ismétléskor összeért az elsővel. De ez csak feltételezés. Mindenesetre jó becenevet találtak neki, s ahogy Gellei Imre fogalmazott: a Bolyai-féle geometria ugyanúgy fennmarad, mint a futballban – idehaza – a Csikar-szög.

Pokorni Zoltán kerületi polgármester tágra nyílt szemekkel hallgatta a jobbnál jobb történeteket, amelyek dőltek a díszpolgárból. Íme, az egyik: Glasgowban játszottunk 1954 decemberében a skótok ellen, és 4–2-re nyertünk. A banketten egy idős polgármester köszöntötte a csapatot. »Szeretettel üdvözlöm az Osztrák–Magyar Monarchia küldöttségét« – mondta. Sebes Gusztáv, a válogatott szakvezetője közbeszólt: »Polgármester úr, tévedni tetszik, mert a Magyar Népköztársaság sportolói vannak jelen.« »Az egy és ugyanaz!« – így a polgármester, és mintha mi sem történt volna, folytatta a beszédét.

A Barabás-villa Városmajor utcai nagytermében néhány órára boldognak láttunk egy futballistát, akit az egész ország csak Csikarnak hív. Maradjon is csak Csikar sokáig, utánozhatatlan bájával és mosolyával.” (Magyar Nemzet, 2010. május 15.)

Sándor Károly szerint a becenevét azért is kapta, mert nem volt olyan labda, amit ne próbált volna megszerezni, kicsikarni. Pokorni Zoltán polgármester a Barabás-villa konferenciatermében éppen negyvenhat évvel egy jeles nap után adta át a díszpolgári címet az ünnepeltnek: 1964. május 13-án ugyanis az MTK és a Sporting Lisszabon KEK-döntőt vívott Brüsszelben, ahol a három magyar gól egyikét Sándor Csikar szerezte.

A hegyvidéki ünnepségen a nézők soraiban foglalt helyet Mészöly Kálmán, Szepesi György, Dunai Antal és számos egykori játszótárs is. Az új díszpolgár jobbján ült felesége, Kakuszi Éva, akivel akkor már 63 éve éltek boldogságban, békés egyetértésben.

Sándor Károlyt 1993-ban a Magyar Köztársasági Érdemérem középkeresztjével, 1998-ban a Magyar Köztársaság elnökének arany emlékérmével tüntették ki. A 2014 őszén elhunyt kiváló sportoló az MTK labdarúgó-akadémiájának névadója.

F. G.