A beporzók kedvence

A mézesfát elsősorban díszfaként ültetik a világ minden szegletében. Kezdetben gyorsan növekszik, aminek örül a kertész. Annak viszont már nem, hogy később a rengeteg magjával gyomosít. Összességében mégis több figyelmet érdemelne ez a környékünkön ma még eléggé ritka növény.
Kelet-Ázsiából származik, könnyen szaporítható magvetéssel. Elég begyűjteni októberben, novemberben érő apró magjait, és elvetni következő tavasszal. A toktermésekben párosával fejlődnek a fekete magok, de általában csak az egyik kel ki.
Ha kicsírázott, felgyorsulnak az események, mert a fa – kedvező körülmények között – megtáltosodik, és élete első szakaszában akár évente több mint egy métert is fejlődhet. Később lassul a növekedése, és eléri a kifejlett kori, 8-16 méteres végső magasságát. Törzse erősen elágazó, megjelenése inkább emlékeztet egy nagyra nőtt cserjére, mint az erdeinkben látható oszlopos bükkökre.A megdörzsölve jó szagú, szárnyasan összetett levelek kihajtása után az ágvégeken laza sátoros szerkezetben nyílnak a jelentéktelen megjelenésű, apró, fehér vagy krémszínű virágok. Létük hatalmas tömegük és mézes illatuk miatt feltűnő. Ilyenkor örömittas rovarok tömege dongja körül a fát. A virágokból szintén dekoratív, vöröses toktermések érnek.
Mivel őshazájában hegyvidéki faj, így a mi szerényebb hegyeinken is otthon érzi magát. Nem károsítják teleink, elégedett a talajunkkal is. Egyedül a talajban összegyűlő, pangó vizet nem szereti, ezért azokban a kertekben, ahol automata öntözés gondoskodik a növényekről, a beállításnál külön figyelni kell a mézesfára. Ha jól érzi magát, akkor hálából néhány év alatt a kert díszévé érik, és júniusban, júliusban kellemes virágillattal tölti meg a nyári estéket.

BI.