Kincsek a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény raktárából

Komoly online bővülésen ment keresztül az elmúlt években a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény: megújult a honlapja, és egy online digitális adatbázis formájában elérhetővé vált közel ezerdarabos képeslapgyűjteménye. A legnagyobb újdonság azonban az, hogy a Szépművészeti Múzeum Digitalizációs Osztálya segítségével online kiállítást hozott létre a Múzeum Digitár rendszerében.
Az internetes felületen 100 darab – a gyűjtemény munkatársai által izgalmasnak ítélt – műtárgy vált megtekinthetővé nagy felbontású fényképeken. A tárgyakhoz többféle informatív leírás kapcsolódik, és egyes esetekben a további kutatást segítő szakirodalmi bázis, hasznos linkek, audiovizuális tartalmak is megtalálhatók mellettük. Mindemellett közel száz másik magyar múzeum több mint 200 000 műtárgya látható a platformon, amely így nemcsak a kultúrafogyasztók, hanem a kutatók számára is remekül használható.
Most az említett 100 helyi műtárgyból mutatunk be néhányat, meginvitálva ezzel az olvasókat a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény kincseinek virtuális megtekintésére.

Disznópörzsölő

A 18. század végétől egyre népszerűbbé vált a kirándulók körében a Svábhegy és környéke. Nagy volt a forgalom a közeli településekről ide vezető fontosabb utakon, főleg a budai és pesti vásárokra igyekvők miatt.
Az egyre népesebb tömeg ellátására alakulhattak ki az első fogadók és vendéglők, amelyek közül több is komoly hírnévre tett szert. Ilyen volt a zugligeti Szarvas vendéglő, a Laszlovszky-major, a Szép Juhászné fogadó, a Fácán vendéglő és a Disznófő étterem. Később a Normafán és a János-hegyen is egyre több vendéglátó- és szórakozóhely jött létre, például a Normafa vendéglő, vagy épp a Jánoshegyi étterem.
A Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény ékessége egy 20. századi kézi fatüzelésű disznóperzselő, amely a korabeli svábhegyi disznóvágások idejét eleveníti fel. Ezen az eszközön kívül több régi hurkatöltő is megtalálható a raktárakban, amelyek a budai vendéglátás történetének egyik legizgalmasabb időszakából valók.
Ma már talán nehezen elképzelhető, de egykor a Hegyvidéken is tartottak disznóvágásokat, akár egy-egy étteremben vagy majorban. Jókai Mór is több disznót hizlalt a Svábhegyen. Az 1860-as években nyaranta az író és felesége, Laborfalvi Róza svábhegyi villájukban tartózkodtak a legszívesebben. Hegedűs Sándorné Jókay Jolán, aki az egész gyermekkorát velük töltötte, pompás feljegyzéseiben bájosan írja le ottani életüket. Így emlékezett vissza első disznóvágásaik egyikére.
„A télen két disznót hizlaltak Jókaiék a Svábhegyen, újév után kimentek a hegyre, Róza néni, Móric bácsi, Szigligeti és neje. Miskát, a kocsist korán reggelre berendelték, már este össze volt készítve a mindenféle fűszer a kolbász- és hurkakészítéshez. Reggel korán indultak, bácsi volt a kocsis, Szigligetiné ült a bácsi mellett, Róza néni mellett Szigligeti. Nagyon félt, nehogy leforduljanak az árokba a jéggel borított úton. […] Végre nagy nehezen megérkeznek a hegyre. Előhajtják a disznókat, de hát ki öli meg? Arra nem vállalkozott senki, sem Szigligeti, sem Móric bácsi! Róza néni nagyon haragudott, mert ő megmondta előtte való napon a majorosnak, hogy mire ők kimennek, a disznók meg legyenek ölve, de Miska azt mondta, neki nagyon gyönge a szíve, ő nem tud ölni, de még a vért sem nézheti. Hát most mi lesz? Azt mondja Szigligeti, pörkölni meg tudom, ha találnak valakit, aki megöli, így hívtak egy bátor szomszédot, aki vállalkozott az ölésre.
De ki fogja le a disznókat, mert sem Miska, sem a felesége nem nézhetik a vért, így Szigligeti és Móric bácsi fogták a disznót, míg a szomszéd megölte, a két hölgy pedig tartotta a vér alá a tálat. Egyik keverte a vért, másik tartotta a tálat, de mind a ketten sírva. Végre meg volt a disznó ölve. Most azt mondja Móric bácsi Szigligetinek: – Na komám, elárultad magad, hogy tudsz disznót perzselni, hát csak gyere. Elvitték a disznókat a Szilvás alá, ott jól megrakták szalmával és a két disznót betemették a szalma közé, azzal alágyújtottak, egyik felén Szigligeti igazgatta egy nagy karóval a tüzet, másikon Móric bácsi. A svábok meg csak Jesszusoztak, hogy mennyi szalma elég és milyen »stinket« lesz a disznó! Végre estére elkészültek a sonka- és húsbesózással, zsírsütéssel, de már aznap haza nem jöhettek, mert az út sima jég volt és sötét, csak másnap reggel indultak útnak, még pedig gyalog. Mikor reggel felöltöztek, csak akkor vették észre, hogy mind a két úr csizmája ki van égve, egyiknek a talpa vált le, a másik az oldalán lyukadt ki. Móric bácsi vigasztalta Szigligetit, hogy az épp jó ilyen fagyos, sima útra, nem csúszik, ő meg bekötötte ronggyal a csizmáját, míg leérnek Budára, ott majd csak akadnak valami talyigafélére, amely megkönyörül rajtuk. A disznóaprólékból mindegyik számára kötöttek egy batyut, amit magával hozott, a többi hús kint maradt füstölés alá. Másnap úgy érkeztek meg, mint a vándorcigányok, elégve, letörve, kifagyva, de este nagyon jól ízlett mindenkinek a finom jó disznóaprólék, amit Róza néni maga készített. Persze Szigligetiék is nálunk vacsoráltak. Évekig emlegették. De kárpótolt minden fáradságot a jó pörkölt szalonna, azt Móric bácsi nagyon szerette kávé után. Meg a malackörmöt, babba főzve. (Uj Idők, 1930. április 6.)

Jégvödör

A tartósításhoz, valamint a megfelelő hőmérséklet eléréséhez jégre is szükségük volt a villatulajdonosoknak és főként az éttermet vagy fogadót üzemeltető budai polgároknak. A hegyvidékiek, hűtők híján, hatalmas jégvermeket ásattak, hogy romlandó ételeik frissek maradjanak. Ezeket a gödröket sokszor könnyen égő fával, gallyakkal és szalmával fedték be, ezért gyakran a tűz martalékává váltak.
Azonban nemcsak a tűzesetek, hanem a dézsmáló állatok is veszélyt jelentettek az így tárolt élelmiszerekre. A Vadász-Lap 1897. november 5-én ekképp számolt be egy kéretlen betolakodóról: „A svábhegyi villák egyikének virágágyai között egy rókát fogtak a napokban, mely jó idő óta dézsmálgatta a villa-tulajdonos jégvermében tartott ízletes falatokat. Végre gyanítani kezdték a tolvajt s csapdákat tettek ki, melyek közül az egyikbe aztán csakugyan belekerült a libatolvaj és szép vörös bundájával fizette meg vakmerőségét.” A Svábhegyen és környékén több jégverem-ábrázolás maradt meg, ezeken jól látható, hogyan működött.
A Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény raktárában egy jégvödör emlékeztet azokra az időkre, amikor az étteremtulajdonosok, vagy a módosabb polgárok a jégkockát és a kisebb jeget ilyenfajta eszközökbe porciózták ki akár az italok, akár az ételek hűtésére.

Menyasszony-csap

Budán a szőlőművelést a középkorban betelepülő német polgárok kezdték meg. Bár a török megszállás idején egy darabig tiltva volt, a felszabadulást követően, 1690-ben már több szüretet is tartottak a környéken. Így a 18. század közepére európai hírűvé válhattak az itteni hegyekben készült borok. Látogatásakor állítólag Ludwig van Beethoven is beleszeretett az egyik budai vörösborfajtába.
A svábhegyi borkultúra több különleges emléke is fellelhető a hegyvidéki gyűjteményben, mint például egy menyasszony-csap, vagy egy régi bormérő cégér. A menyasszony-csaphoz kötődő szokás volt, hogy az eljegyzést követő szüret után egy hordó bort elzártak, és ennek kulcsát az ara magánál tartotta. Ezt a hordót kizárólag az esküvő napján lehetett megnyitni.

Mometta fényképezőgép

A Magyar Optikai Művek, azaz a MOM elődje, a Süss Nándor Féle Praecisios Mechanikai Intézet 1905-ben költözött a Csörsz utcába. Tevékenysége 1922-től már optikai eszközök gyártására is kiterjedt. A Magyar Optikai Művek Rt. nevet 1935-ben kapta a cég, amely akkorra több ezer főt foglalkoztató nagyvállalattá nőtte ki magát, és a hadi iparban is jelentős szerepet betöltő célzóberendezéseket, valamint a harckocsikban használt optikai eszközöket gyártott a magyar honvédség számára.
A békeidőkben aztán fellendült a hétköznapi életben használatos tárgyak iránti igény is, így az 1950-es évek közepétől már fényképezőgépek is készültek a MOM-ban. A Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény technikai tárgyi emlékei között is megtalálható egy ilyen masina, amely 1955-ben került a piacra Mometta I. néven. Magas ára ellenére több mint 11 000 darabot értékesítettek belőle. Később újabbakkal bővült a fényképezőgép-sorozat, ám a vállalat más típusú tevékenységei miatt az 1960-as évektől háttérbe szorult a gyártása.

Ugocsa mozi

Az első világháború előtt 103 mozi és filmszínház működött Budapesten. A XII. kerületi mozitörténet 1912-ben kezdődött, amikor az Alkotás megnyitott a Déli pályaudvarral szemben. Környékünk másik ikonikus filmszínháza az Ugocsa volt, amely 1938-ban Görgényi Miklós jóvoltából kezdett üzemelni Astra Mozi néven. Az 1940-es években lett Ugocsa, majd egy ideig Vörös Csillag néven működött.
Az első évtizedekben sok fontos premiervetítés helyszíne volt a mozi, a 20. század végére azonban fokozatosan elveszítette jelentőségét modernebb társaival szemben, és az 1990-es években bezárt. Helyén ma a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár fiókkönyvtára várja az olvasni vágyókat. Az egykori filmszínház utcafronti „Ugocsa” és „Mozi” feliratai a mai napig a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjteményt gazdagítják.

F. G.