„Nem akartam mást, csak kihozni magamból a maximumot”

– Mindig érdekelt, hogy egy küzdősportolónak mi fáj jobban? A vereség vagy egy nagyobb ütés, rúgás?

– Tagadhatatlan, hogy a küzdősportban mindkettő előfordul. Becsúszhat egy nagyobb ütés vagy rúgás, ahogy egy vereség is. De harcosok vagyunk, megyünk tovább. Nagyon nehéz mindig száz százalékon teljesíteni. Nincs a kettő között különbség, a lényeg az, hogy tanuljunk a hibákból, javítsuk ki, amit ki kell, és folytassuk a munkát. Így lehet egy-egy fájdalmas ütésből, rúgásból vagy nem várt vereségből profitálni.

– Korábban vezetted a World Karate Federation világranglistáját, de az utóbbi években nem versenyeztél. Mi történt, mi jött közbe?

– Röviden: az élet! Hamar a felnőttlétbe csöppentem, és kemény döntéshelyzetek elé kerültem. Így egy időre otthagytam a sportot. Aztán eljött a nap, amikor arra ébredtem, hogy nem adhatom fel az álmaimat. Felnőttként rá kellett jönnöm, hogy nem csak a tatamin kell küzdeni.

– Mikor tértél vissza a sporthoz, és mik voltak az előzmények?

– Hatalmas űr volt a szívemben. Kerestem magam sokáig, de folyton úgy éreztem, hogy valami még mindig hiányzik. Szerintem nem volt nap, hogy ne futott volna át az agyamban: mi lenne, ha visszamennék? Nagyon hiányzott a sport, a versenyzés és az egész életérzés, hiszen a karate hatéves korom óta az életem szerves része volt. Aztán 2020 februárjában a hazai rendezésű korosztályos Európa-bajnokságon megtört a jég. Négy év után ez volt az első verseny, amire kimentem, hogy szurkolhassak az ifjú tehetségeknek.

– Milyen érzés volt?

– Leírhatatlan! Mint amikor újra szerelmes lesz az ember. Amikor hatévesen bementem a tornaterembe, és utána ott ragadtam, pontosan ugyanez az érzés fogott el. A sors is közbeszólt, mert belebotlottam a korábbi edzőmbe, Klima Zsuzsanna senseibe. Elkezdtünk beszélgetni arról, hogy milyen jó is volt, amikor én harcoltam az érmekért. Úgy éreztem, hogy az egész sorsszerű. Mindig is felnéztem rá, tudtam, hogy ha valaki, akkor ő mellettem lesz. Felpörögtek az események, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy karateruhában izzadok, levegő után kapkodok, de boldog vagyok, hogy a BVSC csapatát erősíthetem.

– Nehezen ment a visszaállás?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt. Mégiscsak négy év kihagyás után kezdtem ismét versenyszerűen sportolni. Szerencsére szuper csapat állt és áll ma is mellettem. Fizikailag és mentálisan egyaránt sokat kell még fejlődnöm. Felnőttkategóriában visszatérni sosem könnyű, de hiszek abban, hogy ha az ember igazán elkötelezett, és mindent belead, akkor nincs lehetetlen. Maximalista vagyok, nehezen fogadom el, ha nem megy valami. Most viszont be kellett ismernem, hogy szükségem van némi időre, mire visszarázódok, és eljutok arra a szintre, ahová szeretnék.

– Mennyi munka szükséges ehhez?

– Azt gondolom, hogy munkából sosem elég. Addig kell csinálni, amíg nem megy, és a nehéz könnyűvé nem válik. Mentálisan, úgy érzem, egyre többet fejlődök, jönnek vissza a technikák, komfortosabban mozgok a tatamin, de a cél még messze van. Annyi biztos, hogy jó úton haladok, a lehető legjobb kezekben vagyok, most ez a legfontosabb.

– Mindezt munka mellett. Hogyan lehet ezt megoldani a mindennapokban?

– Meg kellett találnom az arany középutat. Szeretnék megfelelően teljesíteni a munkahelyemen és az edzésen is. Szerencsére a főnököm és a kollégáim is nagyon támogatnak, és drukkolnak nekem. Jó érzés, hogy egyszerre két helyen is meg tudom állni a helyem.

– A koronavírus befolyásolta a felkészülésedet?

– Az első hullám idején online edzések voltak. Az edzőink kihozták a helyzetből a maximumot. Mivel igazolt sportoló vagyok, ezért egy ideje már járhatok személyesen edzésre. A felkészülést annyiban bonyolítja a koronavírus, hogy nehéz időzíteni. Sokszor előfordult, hogy töröltek versenyeket, még most is minden bizonytalan. Ez senkinek sem könnyű, de nincs mit tenni, abból kell építkezni, ami van. A hazai versenyeket szigorú előírások alapján tarthatják meg a szervezők; a helyzethez képest örülök, hogy van lehetőségünk megméretni magunkat. Jelenleg olyan időszakot élünk, amikor apró pozitív kapaszkodók kellenek. Mindenkinek az egészsége a legfontosabb.

– A kadétkorúak között világ- és Európa-bajnok voltál, ám az más világ a felnőttekéhez képest. Lehet ugyanez a cél?

– Határozottan igen! Nem titkolom, a legnagyobb célom érmet szerezni az itthoni felnőtt-világbajnokságon. Be akarom bizonyítani, hogy sikeres lehetek a legmagasabb szinten.

– Az előjelek kedvezők, a márciusi felnőtt országos bajnokságon aranyérmet szereztél. Hogy érezted magad a versenyen?

– Az első évem, arról szólt, hogy visszaszerezzem a versenyrutint, jól érezzem magam a tatamin. A magyar bajnokságra úgy érkeztem, hogy fejben nagyon koncentrált voltam. Nem akartam mást, csak kihozni magamból a maximumot, nem feladni az utolsó másodpercig. Minden úgy sikerült, ahogy elképzeltem. Otthon éreztem magam a küzdőtéren, élveztem, amit csinálok, ennek megkoronázása az aranyérem. Megható érzés volt ennyi idő után újra a dobogó tetején állni. Visszaigazolása annak, hogy igenis itt a helyem.

sm.