„Sokat segít, ha lelépünk a piros lámpánál”

• Számos elismerést kapott már a munkájáért. Ezek mellett mit jelent önnek a „Hegyvidék Díszpolgára” cím, azé a kerületé, ahol a gyerekkorát töltötte?
• Ez a szép kitüntetés másfajta, mint a többi. Meglepetésként ért, mert a tudományos területen konkrét munkákért, felfedezésekért jelölik díjra az embert. A díszpolgári cím – ahogy a Szent István-díj is – másképpen esett jól, hiszen magyar vagyok. A gondolkodásomban is végtelenül magyar. Az életem első huszonöt éve, tehát mondhatjuk, hogy az egész „magyar életem” ideköt. Itt jártam iskolába, innen vannak az emlékeim.
• Ezek jó emlékek? Mert azért nem voltak olyan egyszerűek azok a gyermekévek…
• Valóban nem! Három és fél évesen már elkaptak a rendőrök – nem azért, mert betörtem valahová, hanem megszöktem az óvodából. Aludni kellett volna, én pedig azt teljesen feleslegesnek és végtelenül unalmasnak tartottam, tehát inkább elindultam haza a beteg bátyámhoz. A Diana utcában baktattam, ráadásul csak egy fél cipőben, mert a másikat elvesztettem, és a rendőröknek feltűnt, hogy az a gyerek valahogy nem passzol oda… Ez a kalandvágy megmaradt bennem. Nagyon-nagyon rossz voltam, de nem úgy rossz, hogy másokat bántottam, hanem mindent kipróbáltam, amit lehetett, mindenre kapható voltam. Azt hiszem, a tanáraim nem voltak rá felkészülve, hogy mindig valami meglepetéssel kell szembenézniük, ha rólam van szó, úgyhogy rengeteg intőt szedtem össze, eljutottam egészen a rovóig. Ennek ellenére nagyon élveztem az iskolát, szerettem tanulni, jó tanuló is voltam, a matematika, a fizika és a rajz voltak a kedvenc tantárgyaim. A fizikát olyannyira szeretem, hogy még mindig pontosan le tudom írni, mi történt az iskolai órákon, mélyen belevésődött az agyamba.
• A lázadásra, a szabályok áthágására való vágya felnőttként is megmaradt?
• Maximálisan. Ha előttem van egy piros lámpa, akkor az első, ami eszembe jut, hogy miként lehetne mégis átmenni. De szerintem ez teljesen természetes egy kutatónál, aki szeret kísérletezni. A mi feladatunk pont az, hogy végiggondoljuk, hogyan tudjuk áthágni azokat a szabályosságokat, szabályokat, amikben élünk, hogy új dolgokat találjunk meg. Például ma még az agy- és a szembetegségek nagy részét nem tudjuk gyógyítani, mert nem értjük. Ahhoz, hogy megértsük, át kell lépni azon, ahogy ma erről gondolkodunk. Ebben sokat segít, ha a piros lámpánál lelépünk, hogy átjuthassunk a másik oldalra.
• A díszpolgári cím átadóján azt mondta: „Engem nagyon sokáig bolondnak tartottak, máig is sokan bolondnak tartanak, de ez nem nagyon izgat, mert jól érzem magam.” Miért tartják bolondnak?
• Talán mert szeretek egyedül gondolkodni. Ha pedig gondolkodom, akkor nagyon elgondolkodom, se nem látok, se nem hallok. Egyszer valakivel együtt mentem el egy boltba. Az illető meg akart nézni valamit, én pedig leálltam az üzlet közepén. Ő valamiért elfelejtkezett rólam, vagy azt hitte, már biztos elmentem, én meg ott álltam egy helyben negyven percig. Épp valami nagyon érdekes dolog foglalkoztatott. Amikor elkezdek valamit megérteni, vagy egy izgalmas dolgon agyalok, akkor eltűnik körülöttem a világ. Na, most ez bárhol elő tud fordulni! Mentem én már villamossal körbe-körbe, vonattal elutaztam egy másik városba, sőt, egyszer egy másik országba is. Azért is bolondnak tarthatnak, mert kitartóan és sokáig tudok dolgozni valamin. A mostani kutatásainkkal húsz éve foglalkozom. Nem sokan hitték, hogy lesz ebből valami, hogy végig lehet csinálni, de ha én belevetem magam valamibe, akkor tényleg nincs semmi más.
• Ezek szerint munkamániás?
• Biztos, hogy nem, mert nem szeretek „önmagában” dolgozni, eléggé lusta típus vagyok. Ha nekem azt mondják, csináljak meg valamit, és én azt munkának érzem, akkor nem megy, akkor előtör a lustaságom. Ám ha valami érdekel, foglalkoztat, ha van egy érdekes probléma, amit meg akarok oldani, akkor az teljesen leköt. És mivel sok minden érdekel, ezért – véletlenszerűen – sokat is dolgozom.
• Ez a problémamegoldási vágy az, ami miatt a matematika is az élete része? Az orvosi egyetem mellett matematika szakon is tanult.
• Talán azért kezdtem el a matematikát, mert nagyon megfogott, hogy mennyire nem értjük az emberi szervezetet, hogy milyen érdekes az emberi agy. Ugye, a retina is az agy része, egy egyszerűbb része. A matematika pedig hamarabb megérthető, mint például az emberi agy, vagy az emberi összhang – és máshogyan megérthető. Tehát én inkább azért használom, mert szeretem és érzem, hogy jót tesz nekem, a gondolkodásomnak. Szeretek új dolgokat tanulni, és bizonyítani. Ez egy hobbi számomra, kikapcsolódás.
• Kevesen tudják, hogy most arról is beszélgethetnénk, hol adja a legközelebbi koncertjét, vagy mikor jelenik meg a legújabb lemeze. Tehetséges csellista volt, tizenhárom évesen felvették a Zeneakadémiára.
• Valóban csellista akartam lenni, semmi másra nem is gondoltam. Ezért is lettem magántanuló a gimnáziumban. Ám egy balesetben, sajnos, a jobb kezem nagy ujja megsérült, ami miatt nem tudtam tartani sokáig a vonót. Tizenhét évesen így fejeződött be a zenei karrierem.
• Hogyan élte meg, hogy összetört az álma?
• Nagyon el voltam keseredve… El sem tudtam képzelni, hogy más legyek! Ott álltam tizenhét-tizennyolc évesen „a semmi közepén”. Ez volt az életem legnehezebb periódusa, de a legfontosabb is, mert ekkor tanultam meg igazán küzdeni. Valamit ki kellett találni, hogy egy éven belül felvegyenek valahová, legyen egy új célom. Az orvosi egyetemre szerettem volna menni, de biológiából semmit sem tudtam, mivel magántanuló voltam, és engem a fizika érdekelt. Úgyhogy egy év alatt kellett behozni több esztendő lemaradását. Ekkor jöttem rá, hogy sok mindent meg lehet csinálni, amiről az ember nem is gondolná, hogy képes rá. Talán ezért nem adok fel semmit a mai napig.
• Ahogy nem adta fel azt sem, hogy megtalálja a megoldást a vakság gyógyítására. Hogyan és milyen módszerrel képzeli el ezt?
• Hosszú folyamat és több tudományos felfedezés után jutottunk el oda, hogy embereken is kipróbáltuk a módszert. A lényege, hogy algákból kinyert génekkel szinte bármilyen sejtet fényérzékennyé lehet tenni. Ha a retina fényérzékeny részében van a probléma, azaz a látósejtek nem funkcionálnak, akkor a génterápián keresztül új látósejteket tudunk létrehozni, úgy, hogy más, bizonyos sejttípusokba juttatjuk ezeket a fényérzékenyítő sejteket. Ez a módszer jelenleg azokon az embereken segít, akik elvesztették a látásukat, mert ők már „tudják”, hogyan kell látni, megvan náluk az a rendszer, aminek a segítségével a kép eljut a retinából az agyba. Nagy valószínűséggel a módszer olyanokra is alkalmazható, akik vakon születtek, hiszen a látást meg lehet tanulni, ha a retina fényérzékeny rétege működik, de egyelőre ezekben az esetekben még folyik a kísérlet. A múlt héten jöttem vissza Párizsból, ahol egy beteget, akit beoltottunk, teszteltem, és én is megdöbbentem, hogy amikor feltette a szemüvegét, megtalált egy ceruzát az asztalon, és meg tudta mondani, hogy az vertikálisan vagy horizontálisan áll. Őszintén szólva jobban sikerültek ezek a kísérletek, mint ahogy reméltem. Általában elég óvatos vagyok, így ez most nagyon jó érzés. Húsz éve dolgozunk ezen, és sejtettük, hogy valamikor sikeres lesz a terápia, de azt azért nem gondoltuk, hogy már az első betegeknél és ilyen mértékben.

K. A.