A meglepetés kicsit elválasztja az ünnepet a hétköznapoktól
Festőművész, fotóművész, grafikus. Dolgozott a Pannónia Filmstúdióban, szerkesztett képzőművészeti műsorokat televízióban, volt látványtervező, publikált szépirodalmi lapokban. Kecskeméti Kálmán 80 évesen lett első könyves szerző, és 80 évesen készíti majd el élete első halászlevét is – karácsonykor. Az ünnepről, a könyvéről és ételekről is kérdeztük őt.
- Az ünnepről beszélgetünk, és ünnepnek számít egy könyv megjelenése is. Szerzőnek, olvasónak egyaránt. Az Elmozduló felvételek nem hagyományos önéletrajzi vagy múltösszegző kötet, nem is önmagáról, hanem másokról ír benne.
- Azért kirajzolódik az életrajzom is belőle, hiszen egészen a korai ifjúságomtól kezdve a barátaimat, ismerőseimet, pályatársaimat idézem fel, akik az életem részei. Vannak közöttük, akik korán meghaltak, és mára elfelejtették őket, pedig nagyon tehetséges írók, vagy festők voltak. Ezért éreztem fontosnak, hogy megörökítsem őket, hogy megmaradjon az emlékük. És ezekben a történetekben én is benne vagyok.
- Egyébként is fontosnak tartja az emlékeket, az emlékezést?
- Egyre inkább, ahogy öregszem. Korábban nem volt ez ilyen központi kérdés számomra. Fiatalon az ember nem emlékezik, hanem él. Nem gondolkodtam emlékeken. De hát fiatal mindenki lehet, öregember pedig nem, meg kell érni azt a kort. A korral pedig egyre több olyan jó vagy rossz történetünk van, ami formált, és ami fontos az életben. A múltba nézés tehát egyre fontosabb számomra is, és hát jócskán vannak emlékeim, ez kiderül majd a könyvből.
- Karácsony idején főleg sokan burkolódznak az emlékeik melegébe. Ön is? Ilyenkor még inkább előjönnek a gyerekkori, a fiatalkori emlékek?
- Karácsonykor igen, mindenképpen, mert a szüleim is fontos ünnepnek tartották, és nekünk is az a mai napig. Gyerekkoromban, ugye, az ajándékok miatt. Emlékszem, karácsony előtt hetekkel mindig leveleket kellett írnunk a Jézuskának, és vártuk, hogy azok az ajándékok érkezzenek meg, amiket kértünk. Egy ideig elhittük, hogy angyalkák és mindenféle jótét lelkek hozzák, de elég korán rájöttünk, hogy a szüleink keze van a dologban. Ugyanis kutakodtunk, és felfedeztük a ruhásszekrények mélyén lapuló ajándékokat. Megpróbáltuk kinyomozni, hogy kedvünk szerint valók lesznek-e, vagy sem. Rendszerint azért akadtak meglepetések is. Mindig nagyon szép karácsonyfánk volt, és forgott: egy tizennyolcadik századi verkli forgatta, amely még ma is megvan. Lehetett rajta cserélni a lemezeket, szóval nagyon izgalmas élményt jelentett. Apámnak mániája volt a hatalmas fenyő, és akkor még gyertyák égtek a fán, úgyhogy nem volt veszélytelen. Főleg, hogy lopkodtuk róla a szaloncukrot, és mindig visszacsomagoltuk szépen a papírját, hogy úgy látszódjon, mintha még benne lapulna az édesség. Ezek nagyon szép emlékek.
- Ez utóbbi szokása felnőttkorban is megmaradt?
- Részben igen. Különösen, ha jó a szaloncukor. És nálunk az, mert a feleségem mindig jó helyről veszi. De most már nem ez a lényeg. Hanem a békesség, a fa illata, az együttlét.
- A gyerekkori karácsonyok varázsa idősebb korban is megmaradt? A meglepetések felnőttként is fontosak? Mit jelent önnek a karácsony?
- Krisztus születését, és nekem a fény születését is. Azt jelenti, hogy ezután majd egyre rövidebbek lesznek a sötét éjszakák, és egyre több lesz a világosság, a fény. Nálunk tulajdonképpen mindig a fényesség uralta a karácsonyt. A meglepetések pedig mindenképpen fontosak, igen, mert a meglepetés kicsit elválasztja az ünnepet a hétköznapoktól, hozzátartozik a karácsonyhoz. Mindig igyekeztem és igyekszem reprodukálni ezeket az élményeket. A mai napig feldíszítem a fát a feleségemnek, és kis meglepetésekkel okozunk örömet egymásnak. Nem nagy ajándékokra kell gondolni. Egy könyvre, egy hanglemezre…, és így valami szép emléke van a régi időknek.
- Vannak olyan karácsonyi szokások, amik a mai napig megmaradtak?
- A vacsora igen, mindig halat eszünk. Az idén például saját kezűleg készítem el életem első halászlevét. Kicsit izgulok is emiatt. Szegedi halászlét csinálok majd, tehát tészta nélkül, teszek bele pontyot és harcsát, mert annak kevés a szálkája, meg jó sok belsőséget.
- Ez kivételes alkalom, vagy amúgy is otthon van a konyhában?
- Otthon vagyok, én szoktam főzni. Nagyon szeretek alkotni itt is. Nem receptből főzök, hanem saját elképzelésből. Persze olvasok azért receptkönyveket is, az alapokat meglesem, de szeretem variálni az ízeket. Ahogy szeretem ellesni mások konyhai titkait is, és utána azokat újraalkotni.
- A sütés-főzés, a nagy lakomák a gyerekkora karácsonyait is jellemezték?
- Sokan mondják, hogy könnyek szöknek a szemükbe, ha az édesanyjuk főztjére gondolnak. Az én szemembe is szöknek könnyek, csak egészen más miatt. Édesanyám ugyanis borzalmasan főzött. A nagymamám pedig a bajor fogásokat imádta, a bajor konyha szerint készítette az ételeket, amiket viszont mi nagyon nem szerettünk. Szóval nem voltak nagy lakomák, különleges fogások, csak olyan hagyományos, laktató ételek, mint például a rántott hús.
- Ön viszont tud, sőt, szeret is sütni-főzni. Vendégeket fogadnak ilyenkor?
- Mi általában már nem megyünk sehová, hozzánk jönnek. Sajnos a lányom és a három unokám külföldön élnek, karácsonykor ritkán jönnek el. A fiam és a negyedik unokám Pécsen laknak, ők szoktak jönni, de most ők sem várhatók. Vendégül látjuk viszont az öcsémet, majd karácsony másnapján a barátainkat. Ha marad a halászlémből, akkor azt kapnak, ha nem, akkor kitalálok valami mást, valami nagyon finomat.
K. A.