„A fény az én társszerzőm”

– Sokszor történt már ilyen, hogy a saját kiállítását, a munkáit ennyire kitárulkozva mutatja be, magyarázza el?

– Nem, még soha. Először izgultam is egy kicsit, de az ember azért csak tud beszélni a műveiről, nem? Nagyon sok minden az eszembe jutott közben, és lehet, hogy elmondtam egy-két olyan dolgot is, amit talán még soha senkinek. Szóval számomra is érdekes és meglepő lett a tárlatvezetés.

„…amit én alkotok, ahhoz felülről kapom a sugallatot, csak mindig kérem hozzá az erőt, hogy meg is tudjam csinálni…”

– Egyébként fontos önnek, hogy a közönsége értse, megértse, mit, miért és hogyan csinál?

– Ez kettős érzés. Egyrészt érdekes elmondani valakinek, aki nem teljesen érti, hogy milyen anyag, milyen technika az, amivel dolgozom. Ha egy kiállításon odajönnek hozzám, és kérdeznek, mindig szívesen válaszolok. Viszont igazából én azt szeretem, ha mindenki magától fogalmaz meg gondolatokat a munkáimról, attól függően, mit lát bele, mi érinti meg.

– Dolgozik porcelánnal, merített papírral, carrarai márvánnyal, indiai gránittal, süttői mészkővel. Mindhez másképp kell hozzányúlni, és mind másra képes. Hogyan talált rá ezekre az anyagokra? És hogyhogy ilyen sokfajtára?

– Mindig inspiráltak a különböző anyagok. A főiskolán, a porcelán szakon megtanultunk gipszet esztergálni, gipsszel dolgozni, formát készíteni, fejet mintázni modell után, formához segédanyagot használni. Hozzá mertünk nyúlni mindenféle anyaghoz. Azért erre a szakra jelentkeztem, mert azt gondoltam, annyi lehetőség van a porcelánban, amit mások még nem aknáztak ki. Éreztem, hogy nagyon légies anyag, szinte áttetszővé is lehet vékonyítani. Nem tányérokat akartam készíteni, nem szerettem volna egy gyárban dolgozni az Iparművészeti Főiskola után. A férjem épített nekem egy magas tüzű kemencét, és elkezdtem kísérletezni. Harminc éven át mindent véghez vittem a porcelánnal, amit lehetett. A kőbe azért szerettem bele, mert a porcelánt a törékenysége miatt nem lehet kivinni a köztérre, én pedig szerettem volna olyan alkotásokat is készíteni, amik maradandók és mindenki számára elérhetők. A merített papír pedig akkor jött, amikor elromlott a kemencém, de én tovább akartam dolgozni. Rájöttem, hogy az majdnem ugyanúgy működik, mint a porcelánmassza. Folyékonyan szépen lehet kezelni, alakítani, különböző anyagokkal összedolgozni.

– Említette a kísérletezést. Sokan nem tudják, hogy ez is a művészet része.

– Pedig hozzátartozik, mind az anyagokkal, mind a technikával! Bár azért a technikai tudás egyre növekszik, erősödik az évek során. A porcelánt már alaposan megismertem. Amikor valamit elképzelek a fejemben, azt a kezem biztosan meg tudja csinálni. Szerencsére nagyon jó a megoldóképességem a hétköznapi életben is. Soha semmitől nem esem kétségbe.

„…egy hatalmas álmom volt, és addig próbálkoztam, addig csináltam, amíg elértem: ha kivettem a porcelánt a kemencéből, és feltartottam a nap felé, kijött az, amit szerettem volna. Átjött rajta az isteni fény…”

– A merített papír kivételével olyan anyagokkal dolgozik, amik nehezek, kemények, törnek. A fény pedig, amit ezekből előhoz, épp az ellentétjük: megfoghatatlan, lágy, puha, illanó. Minden alkotásában fontos szerepe van a fénynek?

– Számomra elsődleges az isteni fény beépítése a munkáimba. Mindig azt mondom, hogy a fény az én társszerzőm. Ha nem lenne, nem biztos, hogy el tudtam volna készíteni ezeket. A fény segít abban, hogy az alkotásaimon keresztül átadhassam azt a mondanivalót, ami számomra a legfontosabb. Azt, hogy a porcelán ilyen áttetsző legyen, többféle módszerrel és segédanyaggal érem el. De ezt nem én találtam ki, évszázadokkal ezelőtt már a kínaiak is el tudták vékonyítani pár rizsszemmel. A carrarai márványt is azért választottam, mert csodálatosan áttetsző, ha az ember szép vékonyra csiszolja, és a fény megcsúszik rajta. Erre tulajdonképpen a Hajnal-Fény című köztéri szobromnál jöttem rá. Egy porcelánalkotásomat, a húsvéti Feltámadás fényét ültettem át a kőbe, mert nagyon megfogott, és arra gondoltam: ezt ki kell vinnem közterületre! Láttam benne, hogy így is tudna lebegni. Egy oszlop tetejére helyeztem. Többen megkérdezték, miért van ilyen magasan, mire azt mondtam, tessék, nézzetek felfelé! Vegyétek észre, hogy ha hajnalban felkel a nap, micsoda csodákat lehet látni az átszűrődő fényeken! Valami olyat tudtam létrehozni, ami sok embernek tetszik, és nekem mindig ez a tükör.

– Nemcsak a fény, hanem a zene, a természet, sőt a tavasz is ihletője az alkotásban. Miért ezeket választotta segítőtársul?

– A zene gyerekkorom óta jelen van az életemben, családi indíttatásból. Öten vagyunk testvérek, rajtam kívül mindenki zenei vonalon érvényesült. Én is zenei iskolába jártam, zongoráztam, kórusban énekeltem. Nagyon inspirál a muzsika, Debussy, Ravel, Kodály. Szerintem az ez irányú műveltség minden alkotó ember számára fontos, mert a zene társművészet. Most épp énekelni tanítom a kis unokámat. Gyönyörű hangja van! Együtt éneklünk, mint ahogy mi is tettük ezt a testvéreimmel és a kórusban. A kóruséneklés amúgy rendkívül fontos, mert megtanít közösségben egymásra figyelni. És miként a fény, úgy a természet is az alkotótársam. A tavasz az én évszakom, márciusban születtem. Nézem minden tavasszal, ahogy kipattannak a rügyek, figyelem, amikor zöldbe borulnak a fák, nyílnak a virágok. A természet hatása mindig befolyásolta a munkáimat, ihletet adott. De hát a természet és a zene nagyon közel állnak egymáshoz.

„…az Isten alkotta természetnél nincs is nagyobb művész. Mi csak azért vagyunk a Földön, hogy ezt próbáljuk meg leképezni. Az a célom, hogy mindenkinek megmutassam azokat a természeti csodákat, amelyek körülvesznek bennünket, de sokszor észre sem vesszük…”

– Azt mondta, a kóruséneklés megtanította odafigyelni másokra. Talán ezért is vállal ennyi közösségformáló munkát a Hegyvidéken?

– Igen, a kórusban megszokja az ember, hogy nem szabad önzőnek lenni, figyelni kell a másik szólamra, és jó érzés másokkal együtt dolgozni. Amikor leköszöntem a Fiatal Iparművészek Stúdiójának elnöki posztjáról, néhány év után elkezdett hiányozni, hogy csináljak valamit. Azért alapítottam meg a Galéria 12 Egyesületet, mert annyi művész él a tizenkettedik kerületben, és nem ismertük egymást. Mindenkit meg tudunk szólítani, korra való tekintet nélkül. Összehoztunk egy kis közösséget, kiállítási, megmutatkozási lehetőséget biztosítunk az önkormányzat segítségével, hogy a hegyvidékiek is láthassák, kik alkotnak itt. Kedvelem az egyesületi nyüzsgést! Emellett az önkormányzat kulturális bizottságában is dolgozom. Nagyon szeretem ezt a városrészt. Bár a második kerületben születtem, tulajdonképpen ide jöttem férjhez; egy társasházban laktunk, majd 1985-ben, amikor már több megrendelést kaptam, elkezdtünk építkezni. Fontos számomra a hegy és a víz – nemcsak a Hegyvidék, hanem a Balaton is. Hű vagyok a Hegyvidékhez, ahol csak megkérnek, ott segítek. Azonban már lassan 70 éves leszek, jó lesz majd átadni a stafétabotot a fiataloknak.

– Már csak azért is, mert nyilván több időt szeretne tölteni az unokájával. Nagymamaként viszont talán egy kicsit könnyebb lesz művésznek lenni, mint anyaként.

– Anyaként valóban nem volt egyszerű. Nagyon fiatalon szültem, még a főiskolán; 23 éves voltam, amikor a fiam született, és 25, amikor a lányom. Szerencsére mindkét gyerek a tanítási év végén érkezett, épp a másodikat és a negyediket végeztem. Akadtak, akik nem örültek ennek, én azonban nem akartam kihagyni az anyaságot. Kaptam hideget-meleget, de voltak jóakaróim is. A diplomamunkámmal azért „témánál maradtam”: egy porcelán óvodai étkészlet volt ez, amit Hollóházán készítettem. A férjem mindenben támogatott, még abban is, hogy önálló művész legyek, ezért is építette meg nekem a kemencét. S persze ott voltak a nagyszülők, a nagynénik, az egész család is, mindenki segített. De hát a szeretet maga az összetartás.

„…a léleknek valahol belülről kell sugároznia az emberekből. Belülről adja meg azt az örömet és szépséget, ami ebben a nagyon rohanó világban talán segítséget ad a mindennapokra…”

K. A. 

Borza Teréz életmű-kiállítása július 31-ig látható a Műcsarnokban (XIV., Dózsa György út 37.).