Szerény és csöndes munkával minél messzebb jutni

A XII. kerületben, egy társasház földszintjének kis helyiségében található Boldi (Szmrecsányi Boldizsár) szobrászművész egyik műhelye. Mondhatnánk azt is, hogy a kiállítása, mert a szoba tele van szobrokkal. Csak a vizesblokk utal arra, hogy munka is folyik, itt történik ugyanis a kisebb méretű alkotások csiszolása.

• Itt, a Hegyvidéken van a bázisom, de ez inkább egy kis bemutatóhely, ahová el tudok hívni gyűjtőket, művészettörténészeket – mutat körbe. – A nagyméretű szobrokat a Helsinki úti öntödében készítem, és Badacsonyban is van egy műtermem, ott születnek igazából a szobrok.
• És hol születnek az ötletek?
• Azok mindig a fejemben vannak. Az egyik szobor hozza a másikat. Ha elkészítek egyet, akár már munka közben vagy utána rögtön új variációk jelennek meg előttem. Ezeket gyorsan meg is örökítem kis vázlatokban, ezekből lesznek aztán a nagy szobrok.
• Valóban, felfedeztem egy-két ismerőst kicsiben. Itt van például a Rollerező, amely kézbe fogható méretben is nagyon aranyos, viszont hófehér, nem úgy, mint a Duna és a Váci utca sarkán álló nagyobb változata. Amikor megérkeztem, nem bírtam ki, végig kellett simogatnom az összes szobrot, a gömbölyded formák egyszerűen csalogattak az érintésre. Meglepő, mennyire melegek és selymesek. Hogyan lehet a rideg kőből ennyi puhaságot, lágyságot, finomságot elővarázsolni?
• A szobrok nagyon különleges márványból készültek, Michelangelo dolgozott ugyanezzel. A carrarai márvány egy különleges változata ez, a Carrara statuario. A Michelangelo-bányában, a háromszáz-négyszáz méteres bányafalon belül csak egy másfél méteres csíkban található meg ez a finom, meleg, hófehér anyag.
• Hogyan működik ez? A művész megrendeli a márványt, vagy személyesen ellenőrzi, mi az, amit vásárol?
• Kötelező ott lenni, különben nem biztos, hogy azt és olyan anyagot kap, amit megrendel. Én igenis végigtapogatom, megnézem, milyen minőségű a márvány, amit megveszek, hogy utána tényleg tudjak vele dolgozni. Meg kell keresni a legszebbet és a számomra legalkalmasabbat, ami az ember kezétől válik finommá és lággyá. Én is használom a gépi technikát a nagyolásnál, ám utána csak a kézzel való reszeléssel, csiszolással, finomítással lehet elérni ezt a lágyságot. És bizony egy kisebb szobor megmunkálása is hónapokig eltarthat.
• A kőben már benne van a szobor, amikor elkezdi megdolgozni?
• Mindig benne van. De persze értem a kérdést! Volt olyan szobrom, ami úgy született, hogy találtam egy gyönyörű követ, és abban már benne volt, és a kő irányította, hogy mi legyen belőle. Azért a legtöbbször tudom, hogy mit szeretnék, és tudatosan bontom ki a kőből a szobrot.
• Amikor nézegettem a munkáit, mondta, hogy a zöldes színűek nem is kőből, hanem bronzból készültek. Ezeknek a tapintása számomra még meglepőbb, mint a márvány esetében. Egyáltalán nem ilyenek a bronzszobrok, ha hozzájuk ér az ember.
• Régen egyébként így dolgoztak, nagyon-nagyon sok munka van ebben. Ezt sem lehet géppel, ugyanúgy kézzel kell megcsiszolni. Gábor József mesterrel dolgozom együtt, ő a legjobb bronzöntő Magyarországon, és fontos, hogy olyan modellt kell neki adni, ami már tökéletesen meg van csiszolva. Tehát ugyanolyan, mint a kő. Ha így adjuk oda az öntőnek, akkor szép lesz az öntvény is. Viszont az utolsó, befejező szakasznál ott kell lennie a szobrásznak. A jellegzetes patina és a sajátos szín pedig egy különleges eljárásnak köszönhető. Aristide Maillol francia szobrász patináját használom, pontosabban ez már Boldi-patina, mert tizenöt év kutatás után kifejlesztettem egy saját eljárást, amivel ilyen fenséges és szép színeket tudok létrehozni.
• Nemcsak a szobrai patinája, hanem a stílusa is egyedi. Ha valaki meglát egy Boldi-szobrot, azonnal be tudja azonosítani. Ez véletlenül alakult így, vagy volt benne tudatosság?
• Szerintem is-is. A főiskolán annak idején gyakorlatilag semmi mást nem csináltam, mint hogy portrékat, aktokat mintáztam mindennap. Igyekeztem minél jobban megtanulni a mesterséget, viszont amikor a diplomamunkára készültem, elkezdtem törni a fejem, hogy én nem egy tökéletesen megmintázott emberi testtel vagy portréval szeretnék diplomázni… Már a főiskolán is készítettem ilyen játékos, boldog kis szobrokat, és az utolsó évben, a villányi mesteriskolában tudatosan ebben gondolkodtam. Amikor a kőhöz nyúltam, megjelentek ezek a fejek, a lesimult, lesimított, absztrahált formák, ami az összes szobrom sajátja.
• Feltűnő, hogy mindegyik az ég felé néz, ami pozitív életérzést sugároz. Ön ilyen életszemléletű ember?
• A szobraim az én belső világomat, a gondolkodásomat, a hitvallásomat, az egész világlátásomat tükrözik, tehát az igazi Boldit. Ami bennem van, azt próbálom valahogy életre kelteni. Ez a felfelé való tekintés is azt mutatja meg, hogy mindig mindenben igyekszem a jót keresni. Ha ez másnak is így „lejön” az alkotásaimból, annak nagyon örülök.
• Ez a pozitív életszemlélet átsegítette a kezdeti nehézségeken is? Mert tudom, hogy a kezdet nehéz volt.
• Igen, mindig a kezdet a legnehezebb, és hogy jól el tudjon indulni az ember, ahhoz nagyon-nagyon sokat kell dolgozni, komoly erőfeszítéssel. Ilyen volt az én kezdetem is. A főiskola után több alkalommal eljutottam ösztöndíjjal Carrarába, ez a szobrászok számára a vágy városa. Csak annyi pénzem volt, hogy meg tudtam venni a köveimet. Közben egy igencsak szerény kis bungalóban laktam két-három hónapig, éhes voltam, több kilót fogytam, viszont reggeltől estig dolgozhattam, és minden alkalommal megfaragtam egy-egy kiállítási anyagot, amit be tudtam mutatni. Az első öt-tíz évem így telt. Nehéz volt, de sokat is kaptam ettől az időszaktól.
• Később is sokat kapott, hideget is, meleget is a szobrai miatt, bár a negatív kritika kevesebb volt. Ez utóbbi megérinti önt? Vagy a pozitív visszajelzések és a díjak, a Munkácsy-díj és a most megkapott Kossuth-díj elfeledtetik?
• Nem igazán foglalkozom a kritikákkal, sem a jókkal, sem a rosszakkal. Nyilván a pozitív nagyon jólesik, de fontos a negatív is, mert abból tanulni lehet. Én saját magamnak készítem a szobraimat, nem a díjakért alkotok, nem az elismerésért, hanem azért, mert van bennem egy belső feszültség, tenni akarás, alkotási vágy, ami nélkül nem tudok élni. Mindig ilyen voltam. Nem változom meg én sem, az életem sem egy díjtól vagy egy kritikától. Persze azt el kell fogadni, hogy ha már „közszereplővé” válnak az ember szobrai, lesz, akinek tetszik, és lesz, akinek nem.
• Ha önmagának készíti a szobrokat, akkor ezeket el kell engedni, miután elkészültek. Ön el tudja?
• El tudom, sőt el is kell, bár bevallom, kezdetben nagyon nehéz volt. Ám igen komoly gyűjteményekbe és gyűjtőkhöz kerültek a világ minden táján, és azért az nagy boldogság, amikor egy világhírű mű mellett kapnak helyet. Ilyenkor nyilván könnyebb elengedni, és jó arra gondolni, hogy így hosszabb ideig fennmaradhatnak.
• Most jönne az a rész, amikor megkérdezném, mi vitte önt a művészet felé, miért és hogyan lett szobrász, de valószínűleg ez benne van a vérében, hiszen az ősei is alkotó emberek voltak.
• Igen, én vagyok az ötödik generáció, amiben a művészet megjelenik, és van egy jó hírem: lesz hatodik is. Bolda lányom, három gyerekem közül a középső, festőnek, grafikusnak készül, most harmadéves a Képzőművészeti Egyetemen, Szurcsik József mester tanítványa. Nála látom azt, hogy a tehetség öröklődik, és ha valaki ehhez egy „hangszert” kap a kezébe, akkor gyönyörűen képes játszani vele.
• Ön kitől kapott először hangszert?
• Nálunk az unokatestvérektől a nagyszülőkig, dédszülőkig mindenki művészettel foglalkozott. Az anyatejjel szívtuk magunkba, ebben éltem. Ott voltak körülöttem a falakon festmények vagy fotók formájában, a történetekben, a múltunkban. Egészen kis koromtól kezdve képes voltam megállni pillanatokra a szépnek örülni, tudtam rajzolni, gyúrni az anyagot, és amikor örültem, vagy bánatom volt, akkor vagy a rajzpapíron, vagy pedig az agyagban vezettem le ezt. Nyilván mindez a választásomat is befolyásolta.
• Lechner Ödön építész az üknagyapja. Mennyire súlyos vagy meghatározó ez az örökség?
• Persze hogy fontos, de rajta kívül számos felmenőm van, aki meghatározó az életemben és a művészetemben. Szmrecsányi Lajos egri érsek, Szmrecsányi Pál nagyváradi püspök, Szmrecsányi Miklós művészettörténész, Szmrecsányi Magda néni zenetanár, aki Kocsis Zoltánt tanította. Gyerekként, fiatalként nagy erőt adott, hogy olyan emberek voltak a családunkban, akikre érdemes felnézni. Nem teher volt, hanem mindig arra ösztönzött, hogy próbáljak olyan lenni, mint ők. Akik szerényen, a munkájukkal eljutottak oda, hogy megbecsüljék őket. Nekem ugyanez a hitvallásom: szerény és csöndes munkával minél messzebb jutni, hogy az unokáim, dédunokáim egyszer majd ugyanígy emlegessék a nevem.

K. A.