Két építészeti díjat nyert a Normafa látogatóközpontja

• Építészirodájuk tevékenysége meglehetősen szerteágazó, ezzel együtt mennyire volt rendkívüli feladat a Normafa látogatóközpontjának tervezése?
• A Normafa rendhagyó helyszín, a rengeteg funkcióval bíró épület pedig rendhagyó megbízás, így elég nehéz terepre tévedtünk az önkormányzat meghívásos pályázatán. Annyiban talán mégsem, hogy a „Rajk-villa” megújítása olyan revitalizációs feladat volt, amiben már elég nagy rutint szereztünk.
• Mennyire kaptak szabad kezet az építészeti koncepció kialakításában?
• Építész szempontból teljesen szabad kezet kaptunk, az önkormányzat kizárólag a funkciókat határozta meg. Egyrészt helyet kellett biztosítani a parkfenntartó intézmény sok-sok egységének, amelyek addig szét voltak szórva a kerületben. Másrészről számos közösségi funkciónak, például étteremnek, sportszerkölcsönzőnek, öltözőknek, zuhanyzóknak kellett helyet teremteni. Az egyik legnagyobb tervezői kihívás a műanyag sípálya, valamint a majdani sípályák hópótlásához használható víztartály megfelelő elhelyezése volt. Környezetvédelmi szempontok miatt nem lehetett külső tavat létrehozni, így született az a gondolat, hogy az új épület alá kerüljön a víztartály. A műanyag sípályát is azért helyeztük a ház tetejére, hogy a lehető legkevésbé terheljük vele a környezetet. Azt hiszem, a két egység optimális elhelyezése, az új épületbe integrálása lehetett az egyik fő oka a pályázatunk sikerének.
• Merítettek ihletet a nyugat-európai síterepekről?
• A tervezőtársammal, Benczúr Lacival együtt gyerekkorunk óta sízünk. Azóta csodálkozunk rá Ausztriában, Olaszországban, hogy milyen magas építészeti minőségben lehet megvalósítani az egyszerre ipari és közösségi funkciójú épületeket, ahol a sífelvonót és a kiszolgálóegységeket a humán terekkel ötvözik. Biztosan hatottak ránk a nyugat-európai példák, mindenesetre az alapgondolatunk az volt, hogy az új épület egyfajta „tektonikai takarót”, „hegyrétegződés-metszetet” képezzen. Ezzel a palánkszerű térelemmel arra is törekedtünk, hogy kitakarjuk vele a Normafa hotel tömbjét, ami, lássuk be, nem feltétlenül szerethető mindenki számára. Fontos eleme még a koncepciónak, hogy az ipari funkciókat a hátsó oldalra helyeztük. Így egy teljesen szűz, szabad területet hoztunk létre a nagyközönség számára, amely szinte nem is érzékeli, mi történik a ház háta mögött.
• A Normafa kapujaként is szokták emlegetni a látogatóközpontot. Ez a funkció hogyan jelenik meg a koncepciójukban?
• A látogatók előtt most még nem feltétlenül áll össze, miért egy hosszú, a két utcát összefogó épület jött létre, mellette egy sétánnyal. De ha egyszer a fogaskerekű vasút, a tervek szerint, befut majd az épület alsó feléhez, a látogatóközpont szimbolikus módon kapuvá válik a leendő állomásra érkezők számára.
• Változott az eredeti elképzelésük a megvalósítás fázisában?
• Miután az önkormányzat kiválasztotta a pályaművünket, kicsit bővült a tervezői program. Ez nem érintette különösebben az épület architektúráját, mert főleg a föld alatti részekben merültek fel további funkcionális igények. Úgy gondolom, az építészeti koncepciót, amivel a pályázaton nyertünk, száz százalékban sikerült megvalósítani. Ezt nagy dolognak tartom, hiszen máshol már láttunk példát arra, hogy az elkészült épület köszönőviszonyban sem volt a nyertes pályaművel. Az, hogy sikerült tartani az eredeti koncepciót, elsősorban annak köszönhető, hogy jól elő volt készítve az önkormányzat programja. Lényegében egyetlen jelentősebbnek mondható kompromisszumra volt szükség a kivitelezéskor. A ház hátsó, „ipari” részét is faburkolattal szerettük volna ellátni, mert úgy tekintettünk az épületre, mint egy körplasztikára, aminek nincs kiemelt és alárendelt nézete. Végül anyagi okok miatt a hátsó rész faburkolatát elhagytuk, de ezt vállalható kompromisszumnak érezzük.
• A látogatóközponton kívül nemrég egy másik hegyvidéki munkájuk is díjat kapott: a Bagatelle Greenhouse tavaly nyert különdíjat az Év Háza pályázaton. Ez is egy helyi védelem alatt álló épület, akárcsak a „Rajk-villa”. Specialitásuk a régi villaépületek megújítása?
• Az építészirodák többsége nem szereti a régi házakkal való bíbelődést, mert gazdaságilag, a tervezői díj szempontjából – egy lakópark vagy egy sortársasház tervezésével szemben – nem a legkifizetődőbb tevékenység. Ez valamiféle sorsszerű feladat, hozott dolog lehet az életünkben. Eszembe jut nagyapám, Weichinger Károly, a Műegyetem középület tanszékének legendás professzora, akit sose homályosítottak el az adott korszellem trendi elvárásai, hanem mindig a régihez kicsit visszanyúlva, de kortárs jegyekkel ötvözve próbált valami maradandót alkotni.

  Ifj. Benczúr László és Weichinger Miklós

• Kollégájával, ifj. Benczúr Lászlóval közösen irányítják a nevükkel fémjelzett építészirodát, a Normafa látogatóközpontjának tervét is ketten jegyzik. Mióta dolgoznak együtt? Hogyan osztják fel egymás között a feladatokat?
• Mindketten a Magyar Iparművészeti Egyetemen végeztünk, onnan ismerjük egymást. Lassan húszéves a munkakapcsolatunk, ami úgy kezdődött, hogy Laci, aki akkor Sugár Péterrel együtt dolgozott a Lánchíd 19 Design Hotelon, meghívott belsőépítészeti tervezésre. Ott annyira egymásra hangolódtunk, hogy az együttműködésünk „evolúciósan” élt tovább egy közös irodában. Együttállásunk első felében inkább az volt jellemző, hogy ő az építészeti vonalat határozta meg, én pedig a belsőépítészetet. Ez mára feloldódott, egalizálódott. A feladatok szinte természetszerűen oszlanak meg. Azonban nem csak ketten dolgozunk az irodánkban. A Normafa látogatóközpontjának tervezése is komoly csapatmunka volt, fiatal építész munkatársaink sok energiát fektettek a projektbe. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy ne egy „feldolgozóüzemet” tartsunk fenn, a tehetséges kollégáink ne csak a mi ötleteinket, elképzeléseinket próbálják mindenáron végrehajtani. Igyekszünk minél nagyobb alkotói szabadságot biztosítani számukra.
• Milyen személyes szálak kötik a Hegyvidékhez önt és tervezőtársát?
• Laci itt, a XII. kerületben nőtt fel. Az ő családja generációk óta a Hegyvidéken él, édesapja, a szintén építész Benczúr László tervezte egyebek mellett a Kék Golyó utcai evangélikus templomot. Én nem messze innen, a XI. kerületben töltöttem a gyerekkoromat. Részemről a legerősebb kapcsolódási pontot a még gyerekként szerzett normafai élmények jelentik. Van egy tudatalatti kötődésem is a hegyvidéki villaépítészet révén, ami csodálatos kincseket rejt. További szoros kapcsolódás – de ez a puszta véletlennek köszönhető –, hogy immár öt éve a XII. kerületben, a Böszörményi úton működik az irodánk.

n.