Hegyvidéki díszpolgár lett Háy János író
Rendhagyó keretek között vehette át a Hegyvidék Díszpolgára címmel járó kitüntetést Háy János író, költő, festő és illusztrátor. A közönség ezúttal nem egy méltatóbeszéd, hanem Bérczes László rendező-dramaturggal folytatott baráti eszmecsere keretében ismerhette meg a díjazott életútját a MOM Kulturális Központban.
Háy János mesélt a gyerekkoráról és a szülőfalujáról, a szlovák–magyar határ mentén található Vámosmikoláról, ahol „iszonyatos szabadság volt, olyan, amit nem lehet megtapasztalni a városban”. Tizennégy évesen került Budapestre, a sashegyi Arany János Gimnáziumban töltött éveit később A bogyósgyümölcskertész fia című novellafüzérében dolgozta fel.
Első írásai a Szegedi Tudományegyetem lapjában jelentek meg, ekkor vette fel a Háy János nevet. Mint mesélte, eredetileg név nélkül vagy egy monogrammal jelentette volna meg a munkáit, arra vágyott ugyanis, „hogy ne az írói státuszok, brandek, hanem a szövegek vetélkedhessenek egymással”. Kérését azonban nem fogadta el a kiadó. Végül az eredeti neve, a Horváth János monogramjának összeolvasásából született meg írói „álneve”, a Háy, amit azóta is használ.
„Buda az otthonom. Itt zajlottak az életem legfontosabb eseményei, itt voltam kamasz, itt értek az első érzelmi és intellektuális élmények” – vallott kötődéseiről az író, aki lakóhelyében, a Hollósy Simon utcában és környezetében leginkább a „csendes városiasságot” kedveli.
Szerinte fontos, hogy az ember valahol otthon érezze magát, mert senki sem szeretné „otthontalanul végigfutni” az életét. Úgy érzi, az otthonunkat nem lehet „seperc alatt” áthelyezni bárhová a világba, mert nem biztos, hogy kialakulnak azok a kapcsolatok, történetek, amik az új közeghez kötnek bennünket. „Mindannyian történetekből élünk, és valamilyen módon támaszkodunk a múltra, ami történt velünk, mert ennek révén tudjuk csak biztonsággal élni a jelenünket” – vélekedett.
Arról is beszélt, hogy az új közeg csak akkor fogad el, ha integrálódunk, ez azonban nem egy kényelmes és egyszerű folyamat, nagyon sok érzelmi és fizikai energiát kíván. Amikor ő tizenévesen egy szegény, földműves családból Budapestre érkezett, nem volt jártassága a polgári világ működésében. Ugyanakkor a vidéki általános iskolából nagyjából ugyanazt a tudást hozta, mint amit a gimnáziumi osztálytársai is megszereztek a fővárosi intézményekben. Véleménye szerint ez annak köszönhető, hogy akkor még sokkal kisebb volt az iskolák közötti különbség, mint manapság.
„Ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat a környezetünkben, a bennünket összekapcsoló jelképek is kellenek. Ilyen jelképeket gyűjtünk a díszpolgárok személyében, akiket szeretünk, akikre büszkék vagyunk. Ettől lesz a mi életünk jobb, bensőségesebb” – fogalmazott Pokorni Zoltán polgármester a díszpolgári cím átadása alkalmából. Hozzátette, jó volt hallgatni a Háy Jánossal folytatott beszélgetést, mert nemcsak az ő személyes életútjáról, hanem napjaink kérdéseiről, problémáiról is szólt, amit el is várhatunk egy kortárs írótól.
„Ingoványos dolog, amin egy alkotó jár, nincs objektív mércéje annak, amit csinálunk. Az elismerésekbe kapaszkodhat néha az ember, hogy öntudatot merítsen, írni merjen. Nemcsak a díjat köszönöm tehát, hanem a leendő munkákat is, amikkel ugyan borsot török a kollégáim orra alá, de talán a kerület örülni fog nekik” – reagált az elismerő szavakra a rá jellemző iróniával a Hegyvidék új díszpolgára.
A díjátadót követően a Hegyvidék Televízió portréfilmjét, majd A cégvezető című regényből készült monodrámát tekinthette meg a közönség, Sághy Tamás előadásában. Háy János műve, amiben végigkövethetjük, hogyan omlik össze egy cégbirodalmat építő, morális gátlások nélküli menedzser magánélete, az elmúlt harminc évünkről fogalmaz meg erős társadalomkritikát.
n.
Háy Jánossal az idén tavasszal készítettünk interjút, amit lapunk 2022. április 5-i számában olvashattak. Ebből idézünk fel részleteket.
„– Az alkotás rendet és rendszerességet követel, úgy tudom, ez önnek nagyon fontos. Szülei azt tanították, hogy semmi sem születik befektetett munka nélkül.
– Van egy olyan tévképzet, a kereskedelmi csatornák előszeretettel hirdetik, hogy az életet csak hagyjuk lazán folyni, és minden megtörténik. Holott nem. Csak akkor történnek dolgok, ha abba munka és energia van téve. Nincsenek semmiből profitáló részvények. Ha az emberi kapcsolatainkra, a munkánkra, az agyunkra, a testünkre gondolunk, csak akkor működnek, ha munkát teszünk bele. Enélkül minden elsorvad, és akkor mehetünk panaszra, hogy miért nem szeret minket a férjünk, a feleségünk, a barátunk vagy a gyerekünk. Mindenféle életmodellek keringenek a világon, én maradok a munkánál, azt hiszem, mióta ember van a földön, ez még mindig bevált.
– »Vidéki vagyok, néha népmesei hősnek tudom magam látni« – mondta egy interjúban. Régóta Budapesten él, évek óta a Hegyvidéken. A környezete mennyiben segíti az alkotás folyamatát?
– Én az a sutyerák vagyok, aki rögvest a XII. kerületbe került tizennégy évesen, és azóta, kisebb megszakításokkal, itt is élek. Ezt a környéket szoktam meg, itt történtek velem a legfontosabbak. Nyilván ha máshová kerülök, akkor ott lesz nekem otthonos. Az ember végül is az otthonosságot keresi, ahol ismeri a körülötte lévő dolgokat. A megismerés révén gyűrjük le az eredendő félelmeinket. Budában van egy kis gőgösség, ezt soha nem fogom magamévá tenni, de amúgy elég békés környék, és ami nekem a legfontosabb, hogy csend van. Az írás intenzív koncentráció, amit minden külső és belső zűr megzavar.
– Az írás »világépítés« – ahogy ön fogalmaz. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy világunkban mennyire sok a rombolás. Több mint egy hónapja tört ki az orosz–ukrán háború, aminek nyomán felvetődik a kérdés: lehet-e a megváltozott helyzetben alkotni – és hogyan, amikor a külvilágban annyi a fenyegetettség?
– Móricz, amikor az első világháború zajlott, nem írt rendes műveket, csak naplókat, sok ezer oldalt, amelyekben megpróbálta felvázolni, mi történik körülötte. Azt gondolta, majd felhasználja, végül nem tudta. Olyan erős volt a világ zaja, hogy nem volt képes a belső építőerőket működtetni, mégis írt, dokumentált, mert író volt. Ha most ukrán lennék, talán így tennék én is. Egyelőre tudok írni – amikor nem, nem a háború miatt nem. Sokat írtam háborúkról, mert úgy nőttem fel, hogy bármi lehet, csak háború ne legyen, és tessék, néha távol, néha közelebb, most pedig tőlünk karnyújtásnyira dől össze a világ. Hány rom, hány elpusztult élet kell, hogy egyszer végre észhez térjünk!”