„…világot teremtett, és ebben a világban minden az övé”

Tamási Áron 125 éve, 1897. szeptember 20-án született az Udvarhely vármegyei (ma: Hargita megyei) Farkaslakán. Paraszti származású családjából kevesen tudtak felemelkedni, 9 éves koráig ő sem járt a szülőfaluján kívül, akkor is csupán azért, mert ellátásra szorult, ugyanis egy véletlenül elsütött pisztollyal megsértette a saját kezét.
A diákéveit már Székelyudvarhelyen töltötte, az erdélyi római katolikus státusiskolában tanult. Rá emlékezve vette fel az intézmény a Tamási Áron Gimnázium nevet 1990-ben.
Az első világháború idején behívót kapott, ezért 1917-ben Gyulafehérváron hadi érettségit szerzett, majd az olasz fronton szolgált karpaszományos őrvezetőként. A háború után, a trianoni döntést követően családjával a Romániához csatolt Erdélyben maradt.
Ebben az időszakban indult el az írói karrierje, az első novellája 1922-ben jelent meg Kolozsváron. Leghíresebb művének, az Ábel a rengetegben című regényének és folytatásainak címszereplőjéhez hasonló bolyongásai alatt mindvégig hű maradt szülőföldjéhez, írásai döntően a székely néplélekkel foglalkoztak. Amerikai évei után, 1926-ban hazaköltözött, 1944-ig Kolozsváron élt. Ekkor a második világháború borzalmai elől Budapestre menekült.

A háború azonban itt is utolérte őt. A főváros ostroma idején barátok lakásaiban húzta meg magát, majd december 27-től egy pincében, szinte egész januárban. Bajor Gizi sietett a segítségére.
Tamási Áron „Emberi lélek. Naplójegyzet 1945. január 26. – február 3.” című írásában ez olvasható: „Itt vagyok az Attila utcában, közel az Alagúthoz, lent a pincében. […] Már karácsony óta itt vagyok, egy baráti házaspárnál. A ház, ahonnan átjöttem, azóta romokban hever. De mi megvagyunk.”
A naplójában arról is írt, hogy Bajor Gizi meghívta őt a mostani Stromfeld Aurél út 16. szám alatti villájába, amelyben ma a Bajor Gizi Színészmúzeum működik: „Reggel egy katona jön, fegyvere nincs. Engem keres a katona. Azt mondja, hogy a művésznő küldte, Bajor Gizi; s azt üzeni, hogy menjek fel hozzá a Pilsudszky útra, mert aggódik értem, bólogatok, mosolygok. A Gizi hangját hallom, magyarban az emberi zenét; s a szemét látom, azt a majdnem feketén csillogó, két mandulát. Agyamban ül mind a kettő, az emlékezet valamelyik virágos ágán.”
„Ostromnaplót” is írt, ebben az áll, hogy: „A kiskapun jöttem be a villába. Fényes volt minden: a hó, a csend és az ég. És bennem is valami. Gizit békebeli módban találtam: csinos volt és sugárzó, mintha éppen a színházba akart volna menni, hogy eljátssza valamelyik híres szerepét. […] Az alagsorban aludtam, nagy teremszobában, pompás ágyban. Úgy emlékszem, ott aludt Tóni és Terka is, házastársak és művészek, akik ugyancsak a Gizi vendégei voltak. Aztán megvirradt valahogy. Künn világít a hó, s mi melegszobában, az ablakok mellett állunk. Szótlanul, órák hosszat nézzük innét a várost. Itt-ott gomolyogva füstöl egy ház, s a hömpölygő füst közül ki-kicsap a lángnyelv. A Vár fölött gépek oldják a bombát, melyek a géptől elmaradva zuhannak, mint a fekete pontok, a föld felé. Gizi a vállamra teszi a kezét. Érzem, hogy mit akar mondani; de ahogy ránézek, látom is, mert szája nevet, és a szeme sír.”
Monoszlóy Dezső Isten veled, Áron, köszöntelek, Ábel című, az Irodalmi Szemlében 1966-ban megjelenő cikkében arról írt, hogy egy alkalommal a nyilasok elhurcolták és arra próbálták rávenni Tamásit, készítsen nekik listát az erdélyi magyar szabadkőművesekről és baloldali gondolkodásúakról, valamint számoljon be minden fontosabb eseményről, ami az ottani magyarság életében történt az elmúlt évtizedekben. Monoszlóy szerint Tamási Áron ezt válaszolta: „Igen okosan tették, hogy hozzám fordultak, én mindenről pontos feljegyzést készítettem, de a feljegyzés otthon van, haza kéne menni érte... El is engedték, s másnap a Virrasztás kötettel a hóna alatt jelent meg. Ebben minden megtalálható, mondta a belügyminiszternek, ami Erdélyre vonatkozik, olvassák el figyelmesen, útmutatásul és okulásul is szolgál.”

Az Alkotás utcai otthon

A háborút követően Budapesten maradt, 1945–47-ig meghívott képviselő volt olyan neves férfiakkal együtt, mint Kodály Zoltán zeneszerző, Pátzay Pál szobrász, Szőnyi István festő vagy Szent-Györgyi Albert kutatóorvos. 1946-ban kiutaltak számára egy lakást az Alkotás utca 51/b szám alatt, amely eredetileg a váratlanul elhunyt tehetséges íróé, Kádár Erzsébeté volt. A barátai segítségével sikerült megkapnia, és egészen a haláláig, 1966-ig élt Kádár Erzsébet két egykori szobájában, a bútorai, könyvei, festményei között.
Habár a Hegyvidék még csendesebb is volt, mint a belváros, igazán sohasem tudta megszokni a nagyvárost. A második emeleten lakott, a szobái töméntelen mennyiségű könyvvel voltak tele, nem volt elég a polc, így a székeken, az íróasztalon, a vitrineken és a kisasztal mellett is kötetek, újságok, kéziratok hevertek. Íróasztala fölött kapott helyet a festmény az édesanyjáról, Fancsali Mártáról, a kép alá mindig friss virágot tett. Az étkezőben állandóan terítve volt az asztal, sokszor beszélgetett ott a kor híres íróival.
Cs. Szabó László így emlékezett vissza az egyik Tamásinál eltöltött vendégeskedésére: „Tamási, mint az illemtudó házigazda, nem prédikál és nem parancsol vendégeinek. De magában elvárja, hogy tudjanak a szemérem, a tisztesség, az igazságérzet és a könyörület törvényeiről. Amelyet ki-ki abban a zárt világban anyjától, rokonaitól s a gyászban és örömben összeszokott szegénységtől tanult.” (Új Látóhatár, 1967. 4. szám)
Tóbiás Áron író szerint Tamási Áron sajátos munkatempóban alkotott: „Órákig csak ült, és fújta a szivarfüstöt. Ilyenkor gondolatban dolgozott, alapozott, vagy éppen csak tisztult a munkához. Máskor meg merengve sétált, nézelődött. Befűzte az írógépet, és négy példányban gyártotta az oldalakat. Egyhuzamban írta a sorokat, gondolatokat, nem javított. – Mielőtt íráshoz ülnék – jegyezte meg egy alkalommal –, a fürdőszobába lépek, s jó alaposan, bő szappanhabbal, kefével kezet mosok. Még akkor is, ha rendes reggeli mosdózásom óta csak a negyedórás kávézás múlt el felőlem.” (Magyar Nemzet, 2002. május 15.)
A kommunista ideológia miatt Tamási 1949 után kiszorult a politikai és irodalmi életből, de a Sztálin halálát követő időszak enyhülésének köszönhetően 1954-től újra megjelenhettek munkái. Abban az évben megkapta a Kossuth-díjat.
1956-ban, közel a forradalomhoz, az Alkotás utcai lakás igazi irodalmi gyülekezőhellyé vált. Voltak, akik ott is éltek huzamosabb ideig, mint például Nagy Imre festő (1893–1976; nem összetévesztendő a politikussal). „A forradalom idején Imre bácsi sokat bejárt Pestre, és néha Tamási Áronéknál aludt. Ebben az időben ugyanis az írók nála, Tamásinál gyűltek össze, és beszélték meg a napi helyzetet.” (Kuruczné György Zsuzsanna: Amikor Csíkba’ megszülettem, 2007.)
Tamási Áron akkori felesége, Basilides Alíz így emlékezett vissza erre az időszakra: „1956-ban ott nagy jövés-menés volt, az ajtó mindig nyitva. Nagy Imre nagyon jól érezte magát nálunk. Németh László mindennap feljött, ott találkozott emberekkel. Veres Péter sokat jött, Illyés Gyula, Féja Géza, Déryék. Fiatalok is, pl. Gérecz Attila társaságát Lőrincz Gyuri hozta. Imre bácsi a forgatagban van csak jelen. Áron az írószövetségbe járt."
Hiába kapta meg Tamási Áron a Kossuth-díjat, rövidesen ismét „belső ellenség” lett. A Magyar Írószövetség társelnökeként ugyanis egyike volt a forradalom és szabadságharc leverését elítélő, „Gond és hitvallás” című nyilatkozat megfogalmazóinak.

Az utolsó évek

Közel tíz esztendőnek kellett eltelnie, hogy Tamási Áront lassanként újra elfogadják íróként. Az 1960-as évek közepén sorra jelentek meg régi könyvei, az Ábel-trilógia és regényei is. A Kossuth Klubban 1965 novemberében szerzői esten köszöntötték őt, jelentős alkotói nyugdíjat kapott. Egészségügyi állapota azonban egyre inkább romlott.
Hamarosan a hegyvidéki Kútvölgyi Kórházba került, ahol frissen – 1965 karácsonyán – elvett negyedik felesége, Bokor Ágota kezdte el leírni utolsó művét, a Vadrózsa ágát, amit Tamási diktált neki. A kórházban töltött hónapjai idején naplót vezetett, ebben többször megköszönte a nőnek a gyengédségét és az íráshoz nyújtott segítségét.
„Drága Madaram! A mai nap házasságunk második hónapjába léptünk. Köszönöm sok türelmedet, mert odaadó segítség voltál az én számomra, amikor napról napra keresgélnem kellett, hogy miképpen juthatnék a napfényes mező felé. Te szinte kotyogva mutattad nekem mindig az ágat, hogy melyikre szálljak.” (1966. január 25.)
„Kútvölgyi Kórház. Nagyon jól és szorgalmasan csinálod a korrektúrát. Ha írni is kitűnően megtanulsz, számítanod kell rá, hogy helyettem írni is fogsz.” (1966. március 16.)
Végrendeletében – 1966. május 3-án – ezt kérte: „Lehetőleg dr. Brezanóczy Pál egri püspöki helynök a Farkasréti temetőben végezze a temetési szertartást, de mihelyt lehetséges, vigyenek haza a farkaslaki temetőbe.” Néhány héttel később, 1966. május 26-án hunyt el.
Temetése 1966. június 2-án volt, kérése szerint a Farkasréti temetőben. Az egyik testvére, Tamási Gáspár ezt írta a könyvében: „Én amikor megláttam a bátyámat a koporsóban a ravatalon, azt hittem, hogy szívem meghasad. Az volt a legelső dolgom, hogy a kezét megcsókoltam, amellyel annyi jót cselekedett a testvérekkel és édesanyánkkal szemben.”A szertartást Brezanóczy Pál végezte harminchat kispap segédletével, ő mondta a beszédet is: „Nevét a Bibliától kapta. Így tesznek jórészt a székelyek. Átérzik a régiekkel, hogy a név lényegre mutat és mindvégig kötelez. Valóban Áron volt... Élete sokban azonosult ószövetségi ősének sorsával. A kereső dadogók helyett ő az ékesen beszélő bátran szószóló volt, híven tolmácsoló, mindenkor reméltető és lendítő.”
Az írók nevében Féja Géza, Juhász Ferenc, Nagy László, Galambos Lajos és Tompa Kálmán búcsúzott Tamásitól. Féja Géza beszédében úgy fogalmazott: „Ha nevét kiejtettük, az emberi sors teljességét érezzük, a világ illatát, a kenyér jó ízét, a test melegét és a lélek tüzét. Költőtől búcsúzunk, ki világot teremtett, és ebben a világban minden az övé.”

Emlékezete a Hegyvidéken

Tamási Áron születésének 85. évfordulója alkalmából, 1982-ben emléktáblát helyeztek el az Alkotás utca 51/b számú ház falán. Mivel azonban ezen még nem szerepelhetett Erdély neve, 1997-ben újabb emléktáblát avattak egykori lakásánál, amely mind a mai napig látható.Tamási, bár végig ízig-vérig székelyként élt és alkotott, a budai hegyek között is – még ha azok nem is oly’ magasak, mint a csíki havasok – sikerült második otthonra lelnie. Többek között Csanády Györggyel, a Székely himnusz szerzőjével együtt a XII. kerületi transzilvanizmus ikonikus képviselőjévé vált, emlékét iskola- és utcanévvel is őrzi a Hegyvidék.
A MOM Kulturális Központ melletti Sirály sétányon szeptember 25-ig még megtekinthető a „Bölcső a hegyek között – Tamási Áron 125” című szabadtéri kiállítás, amely tizenkét köztéri elem formájában emlékezik meg az író életéről és munkásságáról. Érdemes kihasználni az alkalmat mindazoknak, akik szeretnének többet megtudni az erdélyi magyar irodalom legnagyobb hatású szerzőjéről.

Földváry Gergely–Tüske Tamás