Hatmilliószor egy történetet kell elmesélni
Mostantól botlatókövek emlékeztetnek a Hollósy Simon utca 6. szám előtti járdaszakaszon a holokauszt egy-egy áldozatára, Lőwi Cecíliára és Pois Istvánra, akiket innen, egykori otthonukból hurcoltak el, majd vertek halálra XII. kerületi nyilasok 1945-ben. Az emlékköveket a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja alkalmából közösen avatta fel Pokorni Zoltán polgármester, Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke és Kirschner Péter, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke.
Szándékos döntés volt, hogy egy magyar vonatkozású eseményhez kötődjön a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja – mondta el a Hollósy Simon utca 6. szám előtt elhelyezett botlatókövek avatásán Pokorni Zoltán. A polgármester 2000-ben oktatási miniszterként kezdeményezte, hogy a középiskolák minden év április 16-án emlékezzenek meg a holokausztról, 1944-ben ugyanis ezen a napon kezdődött meg a hazai zsidóság gettóba zárása. Európa számos országában németországi eseményekhez vagy az auschwitzi tábor felszabadításához kapcsolódnak hasonló emléknapok. Ám az április 16-i dátum kijelölésekor nem a felelősségáthárító logika működött – fogalmazott Pokorni Zoltán –, hanem annak a meggyőződésnek a vállalása, hogy az áldozatok és nagyon sok esetben a gyilkosok is a magyar nemzet tagjai voltak.
„Ez a mi történelmünk, nekünk kell vele elszámolni, nekünk kell vele szembenézni” – hangsúlyozta a hegyvidéki polgármester, hozzátéve, hogy az elhallgatás évtizedei, a Kádár-kort is ideszámítva, megnehezítették ezt, és „nagyon sok görcsöt, pró és kontra indulatot látunk, érzünk mind a mai napig”. Példaként említette a XII. kerületi botlatókövek szomorú történetét, hiszen a több mint egy évtizeddel ezelőtt a Greguss utcában elhelyezett első emlékkövet néhány nappal azután, hogy a helyére került, kifeszítették és eltüntették.
A polgármester szerint a holokauszt emléknapjának nem bűntudatot, hanem felelősségtudatot kell ébresztenie a fiatalokban, és nem a múlt, hanem a saját jövőjük miatt. „Azért – fűzte hozzá –, hogy végiggondolják azokat a nagyon nehezen végiggondolható szituációkat, élethelyzeteket, amik megtörténtek itt nyolcvan évvel ezelőtt. És amik, nagyon reméljük, soha többet nem történnek meg az ő életükben. De azért ebben biztosak soha nem lehetünk.”
Pokorni Zoltán felidézte, hogy a két világháború közötti optimista időszakban sokan úgy gondolták, a technikai vívmányok az európai emberek életében soha nem látott fejlődést hoznak majd. Ám a náci népirtás során éppen „a modernitás, a gyáripari szervezettség találkozott az emberi gonoszsággal”. Tehát nem a gépek védenek meg minket, hanem az emlékezés és az az érzés, hogy felelősséggel tartozunk embertársainkért. Ezt kell éreznie a diákoknak is, ezért az iskolákban a holokauszt-emléknapon nem egy történelemórára van szükség, nem az áldozatok számát kell megtanítani, hanem „hatmilliószor egy történetet kell elmesélni; azt az egyet, amit a szívünkbe zárunk, és talán tanulunk belőle”.
Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke személyes családi emlékeiről, illetve azok hiányáról beszélt. Amikor az auschwitzi haláltábort is megjáró édesanyjától megkérdezte, hogy miért csak egy homályos kép maradt meg a nagymamájáról, ő elmesélte: amikor az egész családot elvitték Auschwitzba, a ceglédi házukat kirabolták, teljesen kiürítették – nemcsak a fényképek tűntek el, hanem még a nyílászárókat is leszerelték.
„Amikor nincsenek meg a képek, szinte eltűnik a múlt. Borzasztó dolog egy család és egy nemzet életében is, amikor a múltját próbálják ellopni – jelentette ki Heisler András. – Ha elmegyünk vidékre, egy kisebb városba vagy egy kisebb településre, és megkérdezzük, vannak-e még itt zsidók, nagyon sokszor azt a választ kapjuk, hogy mind elvitték őket. Így, általános alannyal, hogy elvitték, és egy névmással, hogy őket. Pedig nem erről volt szó, mert akik elvitték, személyek voltak, és akiket elvittek, azok mind érző emberek voltak, mint ők ketten is, akiknek az emlékére most itt vagyunk. Mindegyiknek tervük volt, törekvéseik voltak, igazi életet szerettek volna élni, és ezt az életet lopták el tőlük. Név nélküli áldozatokká váltak.”
Kirschner Péter, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke elmondta, hogy Gunter Demnig német szobrászművész kezdeményezésére immár másfél évtizede helyeznek el botlatóköveket szerte az országban a holokauszt áldozatainak emlékére ott, ahol az utolsó szabadon választott lakóhelyük található. Az elnök úgy véli, mindannyiunknak van valamilyen viszonya a holokauszt 600 ezer magyarországi áldozatához, de ez egy nehéz kérdés, mert hol a szomorúság, a gyász, hol pedig a szégyen vagy a közömbösség emelt nagyon nagy falat az emlékezet elé. Szerinte ennek az „emlékezetet eltakaró, nagy falnak az egyik fontos repedését” teremtette meg Pokorni Zoltán, amikor oktatási miniszterként bevezette a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját.
A Hollósy Simon utcai botlatókövek avatását követően Pokorni Zoltán polgármester és Fonti Krisztina alpolgármester az Igazak Falánál helyezte el az önkormányzat koszorúját. Az Apor Vilmos téri emlékmű sok száz olyan embernek állít emléket, akik zsidókat mentettek a második világháborúban.
z.
Pois Istvánt (született: 1888-ban) és feleségét, Lőwi Cecíliát (született: 1891-ben) 1945. január 29-én vitték el a XII. kerületi nyilasok a Bernáth Géza (ma Hollósy Simon) utca 6. szám alatti otthonukból. Zoltán Gábor író kutatásai alapján tudjuk, hogy a férfi „őskeresztény” volt, bankigazgató, felesége pedig „sárga csillag viselésére kötelezett személy”. Kihallgatás közben Pois István megrúgta az egyik nyilas vezetőt, Bokor Dénest. Ezután Bokor Dénes, Bokor Sándor, Megadja László és Megadja Ferenc mindkettőjüket agyonverte.