A költő a versben bujdosik

„Nekem a kérés nagy szégyen,/adjon úgyis, ha nem kérem” – ismerősen csenghet ez a „fülbemászó” kijelentés a múlt század szülöttjeinek, Nagy László verseit ugyanis sokan megzenésítették az 1970-es években. Az idézet az Adjon az Isten című versből való, és az Irodalmi Szalon legutóbbi programjának indításaként olvasta fel Hutter Franciska a Hegyvidéki Kulturális Szalonban.
A Nagy László-versek jellemzője a ritmusos dallamosság, képi világukban összefonódik a népköltészet és a mese – vezette be Tamáska Jánosné magyartanár a 20. századi magyar költészet kiemelkedő képviselőjéről szóló előadást. A 45 éve elhunyt Nagy László faluról jött, a dunántúli Iszkázról, paraszti családból. Szülei kemény munkával taníttatták gyermekeiket (öccse, felvett nevén Ágh István szintén költő). A polgári iskolát Pápán járta ki, ott találkozott József Attila költészetével. A kedvéért megtanulta a kötött verselést, a legnagyobb költeményeit így írta, a szabad- és prózaversek mellett. Mindig vallotta, hogy József Attila tette őt költővé.A megőrzött gyermekkort egész életében visszaidézte. Emlékeiből táplálkozik a Kiscsikó-sirató című vers is, amelyben saját élménnyel tölti meg a siratóének ősi formáját. A költemény vége jellegzetes Nagy László-i fordulat: a csillagokig emeli az élet tragikumát. A Csodafiú szarvas című versben a keresztény ünnep és a pogány ünnep összefonódva jelenik meg. Ez is onnan ered, hogy Iszkázon karácsonykor karácsonyfát állítottak, betlehemeztek és regöltek is, pogány rigmust, köszöntőt mondtak – amelynek fő motívuma volt a szarvas.
Érettségi után népi kollégista lett, és bizakodással tekintett a jövőbe. Néhány év alatt azonban a tehetséges fiatal parasztgyerekeknek rá kellett jönniük, hogy nincs olyan nagy szükség rájuk. Mégis létrejött egy értékes értelmiségi réteg, amelynek tagjai az 50-es évek végén, a legkeményebb időszakban is összetartottak.
Nagy Lászlót két évre tanulmányútra küldték Bulgáriába – egész életében fordította a bolgár népköltészetet –, és amikor hazajött, változást tapasztalt, megcsapta a korszak művészi sematizmusa. Költészete megtorpant. Magánélete miatt nem került teljes válságba. Egész életében megtartója volt a szintén népi kollégista, költő, Szécsi Margit. A Májusi rózsa című verset Nagy László a gyermeket váró feleségéhez írta.
András fiuk, aki kiváló grafikus lett – a többi között – A forró szél imádata című kötetet édesanyja és édesapja egymáshoz írott verseiből szerkesztette. Ebben egy kevésbé idilli mű is olvasható, amelyet Nagy László az élet és halál közt lebegő feleségéhez írt: az Ugató tündér a tüdővérzés rettenetes, vészjósló szimbóluma. József Attila hatása itt is érezhető, Kései siratója dereng át. A kötetből egy Szécsi Margit-verset is bemutattak az est folyamán, amelyet ugyanebben az élethelyzetben írt Nagy Lászlóhoz. A szómágia sikerült, a költőnő felépült a halálos betegségből!Sokak számára ismert a Himnusz minden időben. Komoly, tragikus hangvételű, mégis az csendül ki a dalszerű költemény 12 szabályos versszakából, hogy újrakezdeni, helytállni a nehéz időkben is kell. Keveredik benne a hétköznapok valósága, a kozmikus és a népmesei világ. Megszólít és kér: „Gyönyörűm, te segíts engem!” A megzenésített változat a Sebő együttes feldolgozásában szólalt meg.
Ehhez hasonló a Ki viszi át a Szerelmet című filozófiai dal és művészi hitvallás alapgondolata: mindennél értékesebb az életben a szerelem, a szeretet. A vers feszültsége mindenkit megfog. Nem is lehet véletlen, hogy tíz évig írta ezt a tömör költeményt. Kínzó kérdése: ha a költő elmúlik, ki lesz, aki utána továbbviszi az értékeket?
Ide kapcsolódott egy idézet József Attilától: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” A versben – amelyet Latinovits Zoltán tolmácsolt felvételről – Nagy László ezt a gondolatot fejti ki saját költői eszközeivel.
Életműve talán legkeserűbb soraiban, a Versben bujdosóban hangulata csak mélyül. Az elidegenedő világban újra szembenéz a sorssal, a költői vállalás lehetőségével. Az előző verse megírása óta eltelt időben rájött, hogy a költő nem lángoszlop, hanem számkivetett haramia. Úgy érzi, a tisztességesen gondolkodó embernek rejtőzködnie, a világtól menekülnie kell. A haramia a sűrűben, a költő a versben bujdosik – ez az egyetlen lehetséges módja a tiltakozásnak.Ismét szóba került Sebő Ferenc, aki együttesével a táncházas korszakban a Bartók Táncegyüttesnek zenélt. Jó barátságban lévén a költővel kigondolta, mi lenne, ha csak versre táncolnának. Nem új dolog ez, a régi időkben a költők is adott táncütemre írtak, Balassi Bálint is odaírta a verséhez, például, hogy a „Csak búbánat dallamára” – magyarázta az előadó.
Nagy Lászlónak tetszett az ötlet, a gyimesi táncok próbáján csujjogató táncszókat kapott az íráshoz. Az ötféle motívumot tartalmazó verset Táncbeli tánc-szók címen többször előadták, Timár Sándor készített rá koreográfiát. Kimondottan táncolásra született, de Nagy László vállalta ezt, felvette kötetbe is.
Végezetül egy bolgár népköltészeti fordítását hallgattuk meg a szalonban. A Sólyom-ének tavaszváró dal a Sebő együttes és Sebestyén Márta előadásában csendült fel. Habár Tamáska Jánosné úgy fogalmazott, a gazdag költői anyagból nem lehetett a teljességre törekedni, biztos, hogy aki végighallgatta az előadást, (újra) szívesen forgatja majd Nagy László köteteit.

Sz. D.

A következő Irodalmi Szalon témája a márciusi forradalmak lírai megfogalmazása lesz, különböző alkotók műveiből válogatva. Időpontja: március 23. 18.00. Helyszín: Hegyvidéki Kulturális Szalon – XII., Törpe utca 2.