Hogyan metsszük a gyümölcsfákat?
Egy estére kissé átalakult a Hegyvidéki Kulturális Szalon nagytermének pódiuma, amelyet mindenféle gyümölcsfacsemeték foglaltak el. A metszési bemutató végére levágott ágak vastag rétege borította a földet, a 3-4 méteres növények pedig alaposan megváltoztak.
Gyorsan betelt a regisztráció, és többen előzetes jelentkezés nélkül érkeztek Kosztka Ernő faápoló szakmérnök gyümölcsfametszési bemutatóval egybekötött előadására. A hallgatóság részben a Gyümölcsöző Hegyvidék program keretében facsemetéket ültető kertbarátokból került ki, részben pedig azokból, akik – mint ez a kérdésekből kitűnt – hosszabb ideje próbálkoznak több-kevesebb sikerrel gyümölcsfák alakításával.
A Magyar Kertépítők Országos Szövetségének elnöke bemutatkozásképpen elárulta, hogy eddigi bő harmincéves pályafutása alatt mintegy 100 000 fát metszett meg, és ebből legalább 10 000-et elrontott. Ráadásul 1000 fáról már a munka befejezését követően látta, hogy nem így kellett volna dolgoznia, a többiről csak később derültek ki a problémák. Annyi bizonyos, hogy ez a példa sokkal szemléletesebben mutatja valakinek a kertészeti jártasságát, mint a városi ember számára nehezen elképzelhető hektárok felsorolása.
A szakember már az elején hangsúlyozta, hogy gyümölcsfát mindig gödörbe ültetünk, nem pedig lyukba. A gödör legyen egy köbméteres, hogy kellő mennyiségű trágyát, komposztot tudjunk elhelyezni a gyökerek alatt, hiszen többet nem lesz lehetőség alulról táplálni a fát, és ez a tápanyag-mennyiség határozza meg a termést évtizedeken át.
A gyakorlati bemutató a sudaras vagy központi tengellyel rendelkező koronaforma kialakításával kezdődött. Ennek lényege, hogy a fa függőleges törzset neveljen, amelyen vagy emeletenként helyezkednek el az oldalágak, vagy szórtan, spirálisan orsószerű alakzatot követve.
Az egyenes törzs azonban nem azt jelenti, hogy nem kell metszeni. Az első éves, frissen elültetett csemetét például – különösebb gondolkodás nélkül – 80 centi magasságban szokták levágni. Itt lesz a korona kezdete, ami azért előnyös, mert kevésbé kell magasra mászni a termésért. Ha járni, füvet nyírni akarunk a fa alatt, akkor lehet magasabbra hagyni a törzset, de ezzel a termés is eltávolodik a kényelmesen elérhető magasságból.
A második évben a csemete felső rügyeiből két-három erős vessző indul felfelé és további vékonyabbak oldalra. A legfelső, legerősebb hajtást tartjuk meg, és körülbelül 80 centivel az első metszés felett ismét levágjuk, az oldalhajtásokból pedig kialakítjuk az első ágemeletet. Ha a hajtások csenevészek, akkor erősebben visszavágjuk (két-három rügyre), ha erőteljesebbek, akkor csak – nagyjából egyharmaddal – megkurtítjuk őket.
Mindig fontos, hogy a kertész kiválassza a megtartani szánt legerősebb hajtást, és eltávolítsa a konkurenseket. A központi tengelyes metszési módot általában az alma (a birs), a körte és a cseresznye esetében alkalmazzuk kizárólagosan, szilvánál és egyéb gyümölcsöknél alkalomszerűen, például ha a kertben viszonylag kevés a hely, és kompaktabb, kevésbé szétterülő koronát szeretnénk nevelni.
Balesetvédelmi megfontolásból mindig el kell távolítani az úgynevezett ágvillákat, mivel az egy rügyből növekedő hajtások gyengébbek, és előbb-utóbb letörnek egy viharban, vagy épp fára mászás közben. A metszési munkálatokat kiegészítheti az oldalhajtások rugalmas kötéllel cövekhez történő lekötözése is, amivel még pontosabban befolyásolhatjuk a korona fejlődését.
Alma esetében a virágrügyek a rövid dárdák mellett, a hajtások végén helyezkednek el, így a termések súlya is besegít a hosszú, fiatal és még rugalmas ágak szétterítésébe. Néhány gyümölcsfának helyet adó házikertben azonban a lekötözés jobb megoldás lehet, mert a kertész pontosabban befolyásolhatja általa a fa növekedését.
Az első öt évben a metszéssel alakíthatjuk ki a fa koronáját, ami meghatározza a következő ötven esztendőt. Optimális esetben egy gyümölcsfát nem érdemes 4-5 méternél magasabbra engedni, hiszen ilyen magasságból már legfeljebb a madarak tudnak „szüretelni”. Ha a fa közelít a kívánt magasság felé, akkor egyre kevésbé metsszük a csúcsát, hogy ne ösztönözzük további növekedésre, miközben igyekezzünk sok termő hajtás nevelésével terhelni a tövet. Amint eléri a teljes magasságot, a csúcshajtások visszahajtásával lehet visszafogni a felfelé történő nyúlást.
A szilva, a kajszi- és az őszibarack esetében inkább váza- vagy katlankoronát ajánlanak a szakemberek. Mindkettő sajátossága, hogy nem egy függőleges törzs kialakítása, hanem egy kissé zártabb vagy nyitottabb ágkoszorú elérése a cél. Természetesen ebben az esetben a törzset nem erősítjük, de ez nem azt jelenti, hogy azonnal eltávolítjuk a középen felfelé törő hajtásokat.
Kihasználhatjuk, hogy az erős hajtások alatt több egyenrangú oldalhajtás is fejlődik, és hogy amíg a „törzs” megvan, addig oldalról kevesebb hajtás törekszik befelé. Persze a következő évben már lemetsszük a nem kívánt törzset, de ezzel egy kis időt nyerhetünk, ami lehetőséget ad a fa növekedésének alapos megfigyelésére is. Őszibarack esetében a többi fajhoz képest erősebb metszést alkalmazunk, itt a korona általában valamelyik irányba elhajlik, ami metszéssel késleltethető, de teljesen nem kiküszöbölhető.
A folyamatos ollócsattogtatás közben a Hegyvidéki Kulturális Szalonban tartott előadáson szó esett az idősebb fák metszéséről is, aminél a szakember által javasolt aranyszabály: inkább kevés vastag ágat vágjunk le, mint sok vékonyat, és legfeljebb az ágrendszer harmadát távolítsuk el! Sokan gondolják, hogy egy erősen megmetszett fa a háborítatlanul hagyott gyökértömeg miatt erőteljes növekedésbe kezd, holott a metszést és a lombozat elvesztését a gyökérzet is erősen megsínyli. Ha a lomb harmada elvész, akkor – láthatatlanul – a gyökerek fele is elpusztul. Ez nem azt jelenti, hogy ne is kezdjünk neki, inkább csak figyelmeztetés az egyszerre történő drasztikus metszés elkerülésére.
(Barta)