Eltűnt emléktáblák nyomában
Az emléktáblák rendkívül fontos szerepet töltenek be városainkban. Jelképek, hozzájárulnak történelmünk megőrzéséhez, ismeretet adnak, miközben üzenetet közvetítenek a múltból. A Hegyvidék utcáit járva számos táblát láthatunk a falakon, az alábbiakban viszont azokkal foglalkozunk, amelyek az évtizedek során bármilyen okból eltűntek közterületeinkről.
A főváros emléktábláinak száma több ezerre tehető, számbavételük már-már lehetetlen feladatnak tűnik. A Budapesti Városvédő Egyesület (BVE) többször is kísérletet tett arra, hogy elvégezze ezt a hiánypótló munkát, és egyes kerületek emléktábláit összegyűjtve bemutassa azokat. Legutóbbi e tárgyban végzett tevékenységük eredménye a 2014-ben kiadott, Veli bejtől a ferences mártírokig – Emléktáblák a II. kerületben című könyv, amelyben több mint háromszáz II. kerületi tábláról olvashatunk.
Szöllősi Ferenc szerkesztő szavai a kötet bevezetőjében: „Furcsa vagy sem, de senki sem tudja, hány és miről tudósító emléktábla van a főváros különböző térségeiben, a házak falán, a házak között. Itt-ott próbálkoztak jegyzék elkészítésével, de jellemzően annyiról tudnak az egyes hivatalos intézményekben, társadalmi szervezetekben, amennyi az érdeklődési körükbe tartozik […] Az emléktábla afféle múltba vezető nyom. Felidéz egy alakot, egy eseményt, de nem ismertet meg vele. Kedvet viszont teremthet ahhoz, hogy alaposabban utánajárjon a kései szemlélő, ki volt az illető, mi is történt hajdanán. […] Ráadásul esetleges, kinek és minek emlékőrzőjével találkozik a járókelő. A nem tegnap született olvasó gondoljon bele: ő maga hány épületben lakott, dolgozott, szórakozott vagy éppen gyógyult, s ott hány jeles személlyel találkozott, hány életre szóló élményt szerzett – és kezdje el összeadni, ő szíve szerint hány emléktáblát helyezne el itt-ott.”
Ugyanebben a kiadványban Ráday Mihály, a BVE alapítója és egykori elnöke így fogalmaz: „Kellenek az emlékjelek mindenütt a világban, ahogy itthon is. […] nem olcsó mulatság követni az éppen divatos politikai változtatásokat… Az emléktáblákat Magyarországon nemcsak azért kell félteni, mert jó áron értékesíthető a bronz, hanem azért is, mert egyik történelmi kor sem vállalja az előző korok örökségét.”
Az emléktáblák több szempontból is fontosak. Segítenek megismerni történelmünket, neves, netán elfeledett személyiségeinket, kulturális örökségünket. Emlékeztetnek bennünket azokra a pillanatokra, amik meghatározták az életünket. Lehetővé teszik, hogy a jövő generációi tanulmányozhassák a múltat, és átadhassák tudásukat a következő nemzedékeknek.
Mindemellett erősítik az identitástudatot, építik a közösséget. Amikor meglátjuk ezeket a táblákat, büszkeséget és összetartozást érzünk. Szimbolikus jelentőséggel bírnak, azt üzenik, hogy ott, ahol lakunk, történelmi jelentőségű események zajlottak, kivételes emberek alkottak. Ez segít összekapcsolódni, megosztjuk egymással közös múltunkat.
Az emléktáblák tiszteletadásra ösztönöznek. Hálánkat fejezhetjük ki általuk elődeink felé, akik jelentős szerepet játszottak a történelem egy szakaszában. Segítik a tanulást és az oktatást. Az információk és adatok, amiket hordoznak, megértést és tudást adnak a múltról a helyi közösségeknek. Ebből a szempontból mindegy is, kik, mikor és miért állították a táblákat, netán bontották el – mindegyik fontos történelmi forrás.
A Hegyvidéken – csakúgy, mint a fővárosban – az emléktáblák első komolyabb „eltűnési hulláma” az 1945-ös kommunista hatalom berendezkedésével és az államosítással kezdődött. Ideológiai okokból ebben az időszakban szedették le az 1918–1919-es forradalmak áldozatainak emlékműveit.
Eltűnt például az egykori Fery Oszkár (ma: Kiss János altábornagy) utca 40. számú ház faláról és pincéjéből a Fery Oszkár csendőr altábornagy, Borhy Sándor és Menkina János csendőr alezredesek emlékét megörökítő tábla. Őket 1919. július 21-én brutálisan meggyilkolták, testüket a Dunába lökték. Az emléktáblát 1921. július 21-én állították a mai tanítóképző sarkán. Az ünnepségről szinte minden sajtóorgánum beszámolt.
„A régi, jó, békés idők pesti polgára előtt szinte ismeretlen volt a Mozdony-utca, amely Buda külső részén, a Délivasút mögött kapaszkodik fel a hegyre. Ismertté csak a véres emlékű kommunizmus alatt vált, amikor minden igaz magyar ember olyan borzalommal emlegette ennek az utcának nevét, mint akár a Batthyány-palotát, vagy a parlament pincéjét. Mától kezdve pedig zarándokhellyé vált a most már Fery Oszkár-utcává átkeresztelt Mozdony-utca, amelynek 40-ik száma alatt levő iskola épületében halt borzalmas vértanúhalált 1919. július 21-én Fery Oszkár csendőraltábornagy, a magyar csendőrség újjászervezője, továbbá Borhy Sándor és Menkina János csendőralezredes. Emléküket az intézet falán elhelyezett márványtáblán örökítették meg, amelyet ma, a véres gaztett második évfordulóján, nagy emlékünnepségek között leplezték le. Már korán reggel nagy tömeg gyülekezett az ünnepség színhelyén, ahol díszruhás csendőrök és ezüstsisakos rendőrök tartották fenn a rendet. […] Az emlékünnep a budai dalárda Szózatával kezdődött, majd Zadravetz István tábori püspök zenés szentmisét mondott. A mise után pásztorbottal a kezében mindenkit magával ragadó beszédet tartott. Azt fejtegette, hogy a vértanuk kiömlött vére a magyarság magva; ebből a magból már terebélyes fa növekedett, amelynek árnyékában nemcsak a hívők, de azok is megtalálhatják boldogságukat, akik ennek a fának lombjait megtépdesték. Múljon el a bosszú korszaka és jöjjön el a megértés kora. A szép beszéd után lehullott a lepel a vörös márványtábláról, amely aranybetűkkel hirdeti a tragikus végzetet: »Ebben az épületben szenvedtek hősiesen vértanúi halált a nemzetért 1919. évi július 21-én Fery Oszkár császári és királyi altábornagy, csendőrségi felügyelő, Borhy Sándor és Menkina János magyar királyi csendőralezredes.«” (Pesti Hírlap, 1921. július 22.)
Kevésbé ismert tény, hogy néhány évvel később, 1924 októberében a tanítóképző pincéjében is elhelyeztek egy fehér márvány emléktáblát. A Pesti Hírlap erről is írt 1924. október 30-i számában: „A Mozdony-utcát Fery altábornagy és társai kivégzésének emlékére Fery Oszkár-utcának nevezték el, a tanítóképző-intézet falát pedig márványtáblával jelölték meg. Most a gyilkosság színhelyén is márvány emléktáblával jelölte meg a kegyelet az ellenforradalom halottjainak emlékét. Szerdán délelőtt megható ünnepély keretében leplezték le a gaztett színhelyén, a tanítóképző-intézet épületének pincéjében, a fehér márványból készült emléktáblát. A meghívott vendégek a délszaki növényekkel és pompás szőnyegekkel díszített pincefolyosót zsúfolásig megtöltötték. A résztvevők között ott volt az özvegy, Fery Oszkárné, az altábornagy két fia, rokonai és ismerősei, továbbá a csendőrkerület törzstiszti kara, végül az iskola tanárai és növendékei. Quint József, a tanítóképző-intézet igazgatója, üdvözölte a vendégeket és méltatta az ellenforradalom tragikus végű áldozatainak érdemeit.”
A kommunista hatalom végül mindkét emléktáblát levetette 1945-ben. A Hegyvidéki Önkormányzat 2011-ben állíttatott újat a tanítóképző falán.
A kommunista államosítás miatt történő átalakítások zavaros idejében tűnt el az 1936-ban avatott „Ady Endre 1910–1916” feliratú tábla is az egykori Délivasút Kávéházban. Erről 2019. január 29-i lapszámunkban olvashatnak bővebben.
A kommunista hatalom több emléktáblát is állíttatott a XII. kerületben, ilyen volt például a Rege parki felszabadulási emlékmű feliratos fala is. Ezt 1980-ban vitték el a Nagytétényi szoborparkba. A „felszabadító” vörös hadsereg katonáinak emlékére az egykori Böszörményi úti csendőrlaktanyában elhelyezett táblát az 1956-os forradalom idején verték le a szabadságharcosok. Ugyanekkor semmisült meg az 1946-ban emelt, Ságvári Endre dicsőségét hirdető tábla a Budakeszi úton, amelyet azonban 1957-ben újra visszaállítottak. Az illegális kommunista párt tagjának, Józsa Bélának is volt emléktáblája a Virányos út és a Józsa Béla út találkozásánál, amely valószínűleg szintén az ’56-os forradalom és szabadságharc során pusztult el.
A rendszerváltoztatás után már inkább felújítások és átépítések miatt kerültek le a falakról az emléktáblák, mint például a Testnevelési Egyetem főépületéről Kárpáti Károlyé, Csinády Jenőé, Rapcsák Lajosé. Ugyancsak nemrég vették le Gervay Mihály tábláját a Postapalotáról, vagy Róbert Artur turista és Bartus Miklós örökös síbajnok emléktábláit a Normafa Síház faláról. Ez utóbbiak a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjteménybe kerültek a felújítás idejére.
Rongálások, lopások következtében is tűntek el emléktáblák. Az Óra-villán és a Petőfi tanyán lévők szintén a helytörténeti gyűjtemény raktárában kaptak helyet, de nem volt ilyen „szerencséje” a Városmajor utca 10. szám alatti, a Méray Motorkerékpár emlékét hirdető táblának, amelynek 1998-ban nyoma veszett. A helyén a Hegyvidéki Önkormányzat állíttatott új emléktáblát 2015-ben.
Érdekes emlékek az egykori magyarázó utcanévtáblák is. Ráday Mihályt idézzük: „Jogszabály írja elő Budapesten, hogy minden – valakiről elnevezett – utca elején ott kell lennie egy táblának, amely megmagyarázza a névadó kilétét. Könnyebb lenne felsorolni azokat a helyeket, ahol ezt megtették, mint ahol elmulasztották; nem tartja be, s nem is kéri számon senki.”
A Hegyvidéken több olyan tábla áll még, amin az utca névadójának története olvasható. Az egykori Krisztina körút 29.–Hajnóczy József utca sarkán volt egy tábla Hajnóczy Józsefről, amely viszont sajnos ma már nem található, ám szerencsére maradt fenn róla fotó. Szintén eltűnt a Farkasréti temetőben álló főnixmadár egykori felirata, vagy a Budapest egyesítésének 100. évfordulójára készült emléktábla a Zalai út és a Szarvas Gábor út sarkán.
F. G.
A Budapesti Városvédő Egyesület és a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény kötetben szeretné összegyűjteni a XII. kerületi emléktáblákat, ehhez kérik olvasóink segítségét is. Bárki tud olyan tábláról, ami ma már nem látható, akár politikai, akár egyéb okból elvitték, vagy áthelyezték, írjon a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény címére: hegytortenet@gmail.com. Előre is köszönjük a segítséget!