Ki mit tud a Hegyvidékről?

Számos érdekes és különös mendemonda kapcsolódik a Hegyvidékhez, ezeket előszeretettel jegyezték le elődjeink. Már az 1800-as években és az 1900-es évek elején több olyan cikk jelent meg a korabeli lapokban, ami régi legendákat, furcsa, netán hátborzongató eseteket mesélt el. Az Ujság című folyóirat 1928-ban megjelenő, Svábhegyi legendák című írásából válogattunk ki néhány érdekesebbet, és egészítettük ki további történetekkel.

 

Titkos alagút

„Költő utca huszonnégy. Egy nagyon kedves úr invitált be minket és rejtélyes dolgokat mutatott a föld alatt. Az ebédlőjében van egy csapóajtó. Ha egy vékony deszkalépcsőn lemászik az ember, tágas pincébe érkezik. És innen magas boltíves alagút vezet be sötéten a hegybe. Meddig vezet, ötven lépést talán? A végén földomladék, sziklatörmelék, tégla darabok. Ki kellene egyszer ásni és megtudnák, hová vezet. Ki építette az alagutat, a svábhegyi nyaraló titkát, nem tudja ma már senki. Azt beszélik, hogy valami nagy úr lakott itt, akinek volt mitől tartania és elkészítette az utat a menekülésre. Furcsa régi szobrot találtak itt, a feje hiányzik.”

 

A rejtélyes lengyel kápolna

„Nem kell sokat menni, a következő házban ismét érdekes dolgokat látunk. Ez itten közönséges lakóház, s ha megkerüljük, és a kert alsó feléiről nézzük: kápolna. A múlt század (ti. 18. század) gótikájának furcsa keverék stílusában. Tetején parányi őrtorony, mint egy árbockosár. Ma már laknak a kis kápolnában, szobákat toldottak hozzá, de a homlokzatán nem javítottak semmit. Itt állunk és eltűnődve nézzük a szegény kis műremeket, amelyről senki sem tud és amelyet ezennel felfedeztünk. Egy cseléd benyit a sekrestyeajtón és három üveg befőttet emel ki mögüle. S még egy söprű himbálódzott meg egy szegen, mielőtt becsukta volna. Igen szíves, szemüveges hölgy áll mellénk és megtörli a kezét a kötényében. – Azt mondják, valami lengyel menekült építette.”

 

Melinda bársonykabátos szellemalakja

„Van egy út a Svábhegyen, éppolyan, mint a többi, a Tücsök út, a Hangya út és a különféle lánynevekről elnevezett utak. A neve Melinda út. Ki gondolná, hogy Bánk bán történetét őrzi a hengerelt út a jólgondozott magántulajdonok között? És ki hinné, hogy a svábhegyi őslakók még ma is (ti.: 1928-ban) hisznek egy Melinda úti rémitő legendában? Azt beszélik, hogy zivataros éjjeleken még most is ott kisért Melinda szelleme. És jellemző a huszadik század rekvizitumainak bájos keveredésére a hétszázéves legendával, hogy a svábhegyi hiszékenyek szerint Melinda fekete bársonyköpenyben kisért azon az úton, amelyen életében annyiszor járt.”

 

György lovag és a szép Fatime

„A szanatórium vízgyógyintézetének a helyén valamikor törők fürdő állott. A kevély Ali Ozmán bég lakott itt háremével és innen intézte Budavár környékének védelmét. Egyszer éppen fürdött a kedvenc felesége, a csodaszép Fatime, amikor portyázó útján erre lovagolt György magyar lovag. A lovag meglátta az ablakon keresztül a gyönyörű hölgyet és nem törődve a veszedelemmel, rátört. Hamarosan észrevették azonban a bég eunuchjai, megkötözték és lehajították a szikláról. Igaz ugyan, hogy hamarosan észrevették a háremőrök, de mégsem olyan hamarosan, hogy a csodálatos Fatime is meg ne érdemelte volna azt a szigorú büntetést, amellyel sújtották.”

 

Szerelmes legendák

„Hallottam azt a mende-mondát is, hogy az a leány, aki a normafa kérgéből egy darabkát letör és azt ereklyeként megőrzi, nem marad hajadon, hanem férjhez megy. Kegyetlen mende-monda, mely az öreg bükkfa pusztulását siettette volna. Valami alapja lehetett a mesének, mert a főváros a fa törzsét sűrű sövénnyel keríttette körül. Két fiatal hársfa jelöli a kidőlt normafa helyét, hogy idővel, a normafa örökébe lépve, átvegye annak hivatását.” (Turisták Lapja, 1918)

„A szanatórium kertjében egy régi szobor áll. Szent Cecília szobra. Az 1770. évi pestiskor emelték és azóta az a legenda övezi, hogy akik igaz szívvel imádkoznak előtte, azok egy éven belül megértik egymást szívük szerelmével. Ez a hit már sok borravalót szerzett a szanatórium portásának. A szerelmesek egyébként a Disznófőn Szép Ilonka tündéralakját is felfedezhetik esténként, de csak akkor, ha szerelmük igaz és minden hazugságtól mentes.”

 

Kitől származik a név?

Kerületünkben az egyik legkülönlegesebb helységnév a Normafa, amely majd száz évvel az egykori névadó bükkfa pusztulását követően is nevében őrzi örökségét. Azt, hogy a korábban németül Wetterbaumként, magyarul Viharbükként emlegetett fa elnevezése kinek köszönhető, nem tudjuk pontosan, de több legenda is él, amely a Nemzeti Színház első társulatához köti ezt.

A helyszínen lévő emléktábla Schodelné Klein Rozália primadonnát tartja a névadónak, ezzel szemben a Budapesti Hírlap egyik 1884-es cikke egy másik színész nevét említi. „Az a Kolumbusz pedig, akit a Normafa felfödözésének dicsősége illet – Réthy Miska a színész volt. Az 1842-ik év egyik tavaszi napján ott sétált Réthy a Zugligetben. Völgyről hegyre – hegyről völgyre járván – eljutott a Normafához. A kilátás rendkívüli szépsége teljesen megragadta kalandos lelkét. E naptól kezdve Réthy Miska egy kedves tanyát nyert a Normafában, a Normafa pedig hűséges látogatót Réthy Miskában. Réthyt a Normafa nélkül gondolni sem lehetett. Előbb maga járt, csakhamar hü társra talált Bartában, Szigeti József, Török Miklós, Czakó Zsigmond szívesen csatlakoztak a társasághoz. Nevet is adtak a szép bükknek. A fák elkeresztelése akkor ennél a szinésztársaságnál napirenden volt. Megláttak egy fát, mely görbe, púpos volt, azt elnevezték III-dik Richárdnak. Ha két fa volt összenőve, Philemon és Baukisz nevet kapott. A mi fánkat Réthy Normafának nevezte el. Mikor aztán felfödözve is volt, még nevet is kapott a Normafa – tartózkodási helyről kezdett gondoskodni a kis társaság.” (Budapesti Hírlap, 1884. augusztus 10.)

Nehéz megállapítani, melyik történet áll közelebb a valósághoz, annyi azonban kijelenthető: nagy valószínűséggel a Nemzeti Színház társulatának köszönhetően terjedt el a Normafa elnevezés az 1840-es években.

 

A fogaskerekű első útja

„A budai fogaskerekű vasút Európa harmadik ilyen típusú közlekedési eszköze volt, tervezője a Svájcból származó, majd a kerületben letelepedő Cathry Szaléz Ferenc volt. Habár a lóvasút Pesten 1866 óta, Budán pedig 1868 óta szolgált tömegközlekedési célokat, az 1874-ben átadott fogaskerekű nagy szenzációnak számított. Első útja alkalmával azonban a svábhegyi nyaralótulajdonosok csodálkozását válthatta ki a sípoló füstös szerelvény, a korábban legfeljebb madárfüttytől hangos környéken. Jókai Mór, aki talán a Svábhegy egyik legismertebb lakója volt ekkoriban, maga is a csodájára járult az új budai vasútnak. A történet szerint, mikor meglátta a szerelvényt, rajta a felavatását ünneplő díszes társasággal a következő szavakkal kéredzkedett fel hozzájuk: »Egy tapodtat se nélkülem, míg föl nem vettetek arra a teaforraló masinátokra.«”

 

A zugligeti villamos fekete napjai

A legendás zugligeti villamos 1896-tól 1977-ig közlekedett. A köztudatban ma is népszerű vonal visszaállításának gondolata napjainkban is folyamatosan napirenden van. A szép emlékek mellett azonban katasztrófák is kötődnek hozzá.

1900. június 4-én történt az első szerencsétlenség, az akkori végállomástól, amely korábban a lóvasút végállomása is volt, utasokkal teli szerelvény indult el személyzet nélkül, és néhány kanyar után felborult. A katasztrófának több halálos áldozata és sérültje is volt, ezért felmerült, hogy megszűnik a vonal, végül azonban az illetékesek csak a végállomás áthelyezéséről döntöttek. Így épült meg az új, zugligeti felső végállomás, alkalmasabb terepviszonyok között.

Ennek ellenére később is történt tragédia, 1933 januárjában újabb halálos balesetről számoltak be a lapok. A szerelvény ekkor ugyan nem sofőr nélkül haladt, de a fékek meghibásodása miatt a korábbi baleset helyszínén, a zugligeti „halálkanyarban” – ahogy az újságok nevezték – ismét kisiklott. Az áldozatok között volt Gundel Károly Mária nevű lánya is, a híres vendéglős azonban nem követelte a villamosvezető elítélését, miután a bírósági tárgyalásokon a tanúvallomások egyértelműen a sofőr vétlenségét bizonyították.

 

A híres edzésmódszer

Papp László háromszoros olimpiai bajnok ökölvívó számtalanszor futott a Normafánál, sőt, ott gyakorolta híres edzésmódszerét, a farönkök aprítását is, amiről így beszélt egy alkalommal: „Hasonló mechanizmust fedeztem fel a favágás és az ökölvívás között. Ahogy a ringben teljesen laza és könnyed alapállás jellemzi a jó ökölvívó mozgását, ugyanez történik akkor is, amikor az ember a fejszét a fába vágja. A testsúly mindkét esetben a két talpon oszlik meg, s csak akkor megy át egyik lábról a másikra, amikor ütésre lendül az ökölvívó keze, illetve a favágó karja. A favágás megmozgatja a négyfejű combizomtól felfelé a test legfontosabb izmait. Eltünteti a hasat és úgy neveli a mell- és deltaizmokat, mint mások a retket.”

Ez az edzésmódszer korábban sem volt ismeretlen. A 19. században báró Wesselényi Miklós, a reformkor egyik nagy alakja is rendszeresen bokszolt, és Angliában tett kirándulásait követően szintén alkalmazta a favágást mint tréninggyakorlatot.

Miután Papp László edző lett, a már jól bevált módszerét használta a fiatalok erőnlétének fejlesztésére. Egy 1971-es újságcikkben ez olvasható: „A külföld szerint »Papp varázslat« alatt álló magyar ökölvívók csodálatos előrelépésének titkát szünet nélkül kutatják a rivális országok. Mi a Papp titok? Papp szerint titok nincs, csoda mégkevésbé. Kemény munka, becsületesség annál inkább létezik. A kemény munka egyik része a favágás. Papp gyakran idézi a régi népszerű dalt: »Vígan él a favágó, ha szól a rigó...« kissé átalakítva: »Vígan győz az ökölvívó, ha favágó...« Papp versenyzőitől megköveteli a favágást. Napi egyórás fairtással, aprítással kezdenek, amikor aztán hozzáedződtek, napi öt órán át kell a fejszét forgatni.” (Fejér Megyei Hírlap, 1971. október 16.)

 

Tevék a Normafa környékén (teve…)

Az első világháború teljesen kimerítette az ország készleteit. Rossz idők jártak az állatokra is, nem volt sem széna, sem zab. Az állatkert igazgatósága kitalálta, hogy a vadgesztenye megfelelő lehet az elefántoknak, bölényeknek, szarvasoknak és más jószágoknak. Betanítottak hát három tevét a teherhordásra, ők vitték az állatkertbe a vadgesztenyét, amit a Normafa környéki, zugligeti, hűvösvölgyi villatulajdonosok és diákok gyűjtöttek.

Az állatkert igazgatója arra kérte a közönséget, hogy „gyűjtsön minél több vadgesztenyét az elefántok, bölények, szarvasok, antilopok és a többi állatok részére s az igazgatóság két három mázsa vadgesztenyéért már elküldi a teherhordó tevét, de csak szeptemberben és októberben, mert később nem bírják a hideget. Egy-egy teve egyébként három-négy métermázsát tud elvinni a púpjára akasztott nagy zsákokban.” (Budapesti Hírlap, 1918. augusztus 30.)

A huszadik század elején tehát ismét tevék jártak Budapest utcáin, ami utoljára talán a török hódoltság idején számított természetesnek.

F. G.

 

A június 15-i kvízestre a Hegyvidéki Kulturális Szalonban jelentkezhetnek a lokálpatrióták és a Hegyvidék története iránt érdeklődők az alábbi e-mailben és telefonszámon: info@kulturalisszalon.hu, +36-1/202-2509. Segítség, de nem a részvétel feltétele, ha elmennek a június 10-i, Normafánál tartott sétára, amelyet a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény történészei vezetnek majd. A kvízest és a séta is a „Budapest 150” emlékév részeként, a Budapest Fővárosi Önkormányzat és a Budapesti Művelődési Központ anyagi támogatásával valósul meg.