„Kezdtem úgy érezni, hogy lehet itt keresnivalóm”
Maximális pontszámmal vették fel a Műszaki Egyetemre, bár volt olyan kérdés, ami nagyon meglepte. Ő tervezte az MVM Dome-ot, a Budapest Arénát, a Ludovika Akadémiát és a Puskás Arénát is, ez utóbbiban ki nem hagyna focimeccset, mindegyiken ott ül. Skardelli György Ybl- és Kossuth-díjas építésszel, a Hegyvidék új díszpolgárával beszélgettünk a pályájáról, kedves és még kedvesebb épületekről, építészeti stílusokról és persze nagy szerelméről, a labdarúgásról.
- Egy korábbi interjúban említette, hogy a felvételi vizsgán hirtelen nem tudott mit felelni arra a kérdésre, melyik a kedvenc épülete.
- Valóban így volt. Rendes diákként felkészültem a felvételire. Jó voltam matematikából, fizikából, szabadkézi rajzból, jól teljesítettem a képességfelmérő teszten. A felvételi bizottságban azonban ült egy fiatalember – valószínűleg a KISZ képviseletében –, aki feltette a kérdést, hogy van-e a lakókörnyezetemben számomra kedves épület. A kérdés helyénvaló volt, engem viszont olyan váratlanul ért, hogy elbizonytalanodtam, néhány másodperces kínos szünet következett. Ennek a kínos voltát valószínűleg én éreztem leginkább, pedig ekkorra már megmondták nekem, hogy felvettek. Végül kinyögtem a házunkkal szemben lévő Postapalotát, ami ugyan nem egy rossz épület, de soha nem szerettem különösebben. Mindig „mordnak” gondoltam, sosem kötődtem hozzá. Mindeközben ott volt a Városmajorban az Árkay fivérek két munkája, a kis kápolna és a nagy templom, amelyet a magyar modern építészet kiemelkedő alkotásának tartok, csakúgy, mint a Pasaréti téri templomot. Elképesztő erejű épületek ezek, már gyerekként is lenyűgöztek, pedig akkor még nemigen fordult meg a fejemben, hogy építész leszek – labdarúgó, később pedig kosárlabdázó szerettem volna lenni. A Kós Károly és Györgyi Dénes által tervezett Városmajor utcai általános iskolába jártam, nemcsak az iskolát, de magát az épületet is nagyon szerettem. Mondhattam volna a középiskolámat – a Móricz Zsigmond Gimnáziumot, ahol ma már a Baár-Madas Református Gimnázium működik –, amelyet Medgyaszai István, a magyar szecesszió nagy alakja tervezett. Egyszóval kiemelkedő épületek álltak a környezetemben, amiket nagyon szerettem, mégis a Postapalotát voltam képes kinyögni.
- Nagyapja kőműves volt, édesapja pedig építész. Mikor döntötte el, hogy ön is építésznek tanul?
- Gimnáziumban matematika tagozatra jártam, de nagyon szerettem a humán tárgyakat is, így tipródtam, merre menjek tovább. Az osztálytársaim nagy része a Műszaki Egyetemre ment, elsősorban a villamosmérnöki karra. Ekkor már érezhető volt a trend, hogy a számítógép hamarosan az életünk része lesz. A döntésemben nyilván benne volt a családi háttér is, nagyapám és édesapám példája, ők azonban a kivitelezésben dolgoztak. Mindenesetre felvettek a Műszaki Egyetemre, maximális pontszámmal, ezután pedig következett egy borzalmas első év, ami az alapozó tárgyakkal telt. Szerintem elhibázott ez az oktatási módszertan, de az ember átrágja magát ezen az időszakon. Másodévben indultak el a tervezési tárgyak. Ekkor már rá tudtam érezni a tervezés szépségére; hogy az ember azon gondolkodik, mivel tudja legjobban szolgálni az épületet használó egyéneket, közösségeket. Ekkor kezdtem úgy érezni, hogy lehet itt keresnivalóm.
- Mikor alakult ki a saját építészeti ízlése, milyen stílusok, mely építészek ragadták meg először?
- Egyetemen folyamatosan megtalálták az embert olyan mesterek, akikre felnézhetett. Abban az időben az internet még nem létezett, folyóiratokból, könyvekből tájékozódtunk. Amikor lakóépület-tervezést tanultunk – de így volt ez később, a középület-tervezésnél is – nagyon megfogtak Frank Lloyd Wright épületei. Kilencvenéves kora fölött is dolgozott, több alkotói korszaka ismert. Az úgynevezett prairie house-ok jellemezték az első időszakát; olyan tiszta épületek voltak, hogy szinte „olvasni” lehetett ezeket. Akadtak extrémebb művei, például a híres Vízesés-ház, aztán ott voltak a gyönyörű templomai, középületei… Meg kell említenem Mies van der Rohét is. Az ő épületei a lehető leginkább letisztultak. Ha az ember elmerült a részleteikben, az felért egy épületszerkezeti tanulmánnyal. Az egyetem utolsó éveiben ismerkedtem meg Carlos Scarpa munkásságával. Olyan finomsággal dolgozta ki épületeinek részleteit, hogy az párját ritkítja. Mindezt úgy tette, hogy nem volt építészdiplomája. Később a japánok építészetére is felfigyeltem. A legvégén pedig – a modern építészetre adott válaszként, amelyet az emberek túlságosan ipari jellegűnek tartottak – bejött a posztmodern. Ez az irányzat ismételten hangsúlyozta a városi terek és az egyedi részletek fontosságát. A Krier fivérek meghatározók voltak számomra.
- A diploma megszerzése után a Középülettervező Vállalathoz, azaz a KÖZTI-hez került.
- Ez is érdekes módon alakult. Még az egyetem előtt tizenegy hónapos sorkatonai szolgálaton vettünk részt. Nem szerettük, de jó barátságok születtek. Az egyik ottani barátommal, Ulrich Tamással az egyetemen is egy tankörbe kerültünk. Az édesapja – Ulrich Ferenc, szintén kiváló építész – a KÖZTI-ben volt műszaki igazgató. Köthettem egy tanulmányi szerződést a KÖZTI-vel, ami óriási lehetőséget jelentett. Egyrészt azért, mert havi száz forint bevételhez jutottam, ami ma már megmosolyogtatónak tűnik, de akkor nagyon jól jött. Másrészt pedig az egyetem végeztével azonnal egy patinás cégnél tudtam elhelyezkedni. A szerződésbe azonban belefoglalták, hogy két évig statikus gyakornokként kell dolgoznunk a statikus osztályon. Noha nem volt idegen tőlem a terület, azt láttam, hogy ezután sokan nem tudtak átkerülni az építész osztályra. Végül ez nekem sokkal gyorsabban sikerült, mint azt előzetesen gondoltam. Akkori osztályvezetőnk, Hübner Tibor megnyert egy – milyen a sors… – stadionprojektet az észak-nigériai Kanóban. Fiatalokat toboroztak, én is bekerültem, így fél év elteltével már Nigériában dolgoztam. Kiváló ajánlólevél volt ez a tapasztalat, egy éven belül átkerültem Dobozi Miklós építészműtermébe.
- Hogyan jutott el a nagy, önálló projektekig?
- Nem nagy projektekkel kezdtem. Az első épületem – ekkor már hat éve dolgoztam a KÖZTI-ben – tipikusan olyan volt, amit senki más nem akart elvállalni. Egy egri iskolabővítésről van szó, amiről a mai napig úgy gondolom, hogy jól sikerült, az alacsony költségvetése ellenére is. A következő fontos mérföldkő egy meghívásos pályázat volt a kőszegi SOS Gyermekfalu megtervezésére. Nyolc céget hívtak meg, a KÖZTI volt az egyik, az én műtermem asztalán landolt a projekt. Megnyertük a pályázatot, sikere lett a terveinknek. Ezután szép lassan jöttek a munkák, köztük sok szintén pályázat útján: a szentesi sportcsarnok, két külföldi nagykövetség, a Gandhi Alapítványi Gimnázium… Ezek megalapozták a stúdiónk reputációját, aminek köszönhetően érkeztek a nagyobb megbízások. Például a Budapest Aréna – ma: Papp László Budapest Sportaréna –, amely a későbbi pályafutásomat tekintve is rendkívül hasznos volt. Olyan referenciát biztosított, amivel senki nem rendelkezett az országban és ami segített abban, hogy elnyerjem a későbbi nagy projekteket, a Puskás Arénát, az MVM Dome-ot, a Ludovika Arénát.
- Kihagyhatatlan a kérdés: melyik művére a legbüszkébb?
- Mindegyik épületemet szeretem. A Budapest Arénával párhuzamosan terveztem a Pannonhalmi Főapátság fogadóépületét – legalább ugyanannyira közel áll hozzám az is. Büszke vagyok a külföldi munkáimra, a nagykövetségek épületeire. Ahogy említettem, a gyermekfalu nagy lökést adott a karrieremnek, így szintén kedves a számomra. Aztán ott van a Puskás Aréna… Kisgyerekkorom óta rajongok a labdarúgásért, van, hogy hétvégén az összes NB I-es mérkőzést megnézem. Az aréna elkészülte óta minden meccsen kint vagyok, most szombaton is megyek (beszélgetésünk az október 14-i Magyarország–Szerbia Eb-selejtező előtt készült – a szerk.). Nagyon szerettem a régi stadiont is, ifj. Dávid Károly munkáját. Az utolsó időkben már nem is hasonlított a régi önmagára, rendkívül elhanyagolt volt. Kisgyerekként elképesztő élményt jelentett azokon a lelátókon ülni. Ugyanakkor az egy olimpiai stadion volt, atlétikai pályával, a pályától legtávolabbi székek nyolcvan méterrel messzebb voltak, mint a Puskás Arénában. Óriási érzés, hogy én tervezhettem az új stadiont, különösen úgy, hogy azelőtt én tervezhettem a Budapest Arénát is. Ez utóbbira szintén nagyon büszke vagyok. Egy francia fővállalkozó cég vitte a projektet, és a magyarországi vállalat francia igazgatója búcsúzáskor azt mondta, ez élete legszebb épülete. Végül pedig meg kell említenem az MVM Dome-ot. A Fradi meccsein gyakran mutatnak drónfelvételeket, amelyeken látszik ez az aréna is – nagyon jó érzés.
- Térjünk vissza kicsit a Puskás Arénához! Ön döntötte el, hogy 67 ezres legyen a befogadóképessége?
- Egyértelmű megrendelői szándék volt, hogy az épület minden FIFA- és UEFA-rendezvény lebonyolítására alkalmas legyen. Ehhez minimum hatvanezres nézőtér kellett. Európa Liga-döntőt már rendeztek itt, és megpályázzuk a Bajnokok Ligája-döntőt is. Bizonyos szerkesztési szabályokat is be kellett tartanunk, például a legtávolabbi székeket is maximum kilencvenméteres távolságban lehetett telepíteni, és valamennyi ülésnél biztosítani kellett a kilenc centiméteres átlátási értéket, hogy minden néző kiláthasson az előtte ülő feje fölött.
- Volt kételye azzal kapcsolatban, hogy rendszeresen meg tud telni a stadion?
- Amikor kinevezték Marco Rossit, majdnem pezsgőt bontottam… A Honvéd edzőjeként szinte esélytelenül nyert bajnoki címet. Korábbi NB I-es trénerként ismeri a magyar futballt, de van külföldi kitekintése is. Egyszóval nagyon bíztam benne, de a kétely mindig ott bujkál az emberben. Ültem korábban olyan meccsen is a Népstadionban, amire mindössze ötezer néző volt kíváncsi. Ehhez képest a szerbek elleni mérkőzésre akkora az érdeklődés, hogy megjelentek a jegyüzérek. Már a 2021-es Eb-n is nagyon jól teljesítettünk, kevésen múlott, hogy nem jutottunk tovább a csoportból. Hihetetlen volt a hangulat. Mindez megágyazott annak, hogy ekkora az érdeklődés a mai csapat iránt. És a megnyitás óta egyéb telt házat vonzó eseményeknek is helyet adott a stadion. Rossz érzés lenne, ha üresen kongana, miután szívemet-lelkemet beleadtam a tervezésbe.
- A hegyvidéki díszpolgáravató ünnepségen említette, hogy a János kórházban született, itt is élt 24 éves koráig, majd egy időre elköltözött.
- Igen, friss házasként nem tudtunk megengedni magunknak egy hegyvidéki lakást. Előbb a feleségem szüleinél laktunk, majd a Kaszásdűlőn, lakótelepi lakásban. Miután megszületett a harmadik fiunk, már szűkösen voltunk az ötven négyzetméteren, nagyobb helyet kellett keresnünk. Vissza akartunk jönni a XII. kerületbe, és találtunk is egy lakást az Ugocsa utcában, amely rossz állapotban állt ugyan, de igen jó volt a beosztása. 1989-ben költöztünk be, azóta is nagyon szeretünk itt élni.
- A díszpolgáravatón arról is beszélt, hogy visszavesz a tempóból. Vannak még céljai? Elvállalna egy új, nagyobb megbízást, ha felkérnék?
- Nem hiszem. Ugyanakkor vannak olyan projektek, amikre nem biztos, hogy nemet tudnék mondani. Az egyik ilyen a székesfehérvári Nemzeti Emlékhely, amely jelenleg méltatlan állapotban van. Korábban terveztem oda egy kortárs katedrálist. Ha megkeresnének ezzel, elvállalnám. A másik ilyen a Budapest Aréna felújítása. Két éve ez fel is merült, le is írtam, mi mindenen kellene javítani ahhoz, hogy korszerűvé váljon. Egy fiatalabb kollégával kiegészülve ezt a feladatot is elvállalnám. Azért az utolsó tíz-tizenöt év nyomott hagyott az egészségemen, ezt tudomásul kell venni, emiatt döntöttem úgy, hogy kicsit hátrébb lépek. Megírom majd a könyvemet, amelynek lesz magánéleti része is, de alapvetően szakmai műről van szó. Egy építészalbumról, amiben benne vannak a munkáim, úgy, ahogy én visszaemlékszem azokra. Hasonló építészkönyv talán még nem született. Az én részemmel tulajdonképpen készen is vagyok, csak a könyvbe öntés, tördelés van hátra. Egyfajta összegzése lesz a több mint negyvenéves pályámnak.
W. Á.