A zugligeti lóvasút újjávarázsolt végállomás-épülete

Lombfűrészelt indák alatt

Az épület nagyon sokáig kereste új tulajdonosát és rendeltetését. Felmerült, hogy talán maga a ZDA Zoboki Építésziroda tervezné meg saját központjának az átalakítást. Végül az önkormányzat rendezvényházként, kiállítóteremként, a helytörténeti gyűjtemény otthonaként hasznosította az épületet, köszönhetően annak, hogy a két védett szárnya közötti részt a mai kor igényeire szabadabban lehetett adaptálni, de a Zugligeti út elhúzásával is jobb helyzetbe hozták a megújult műemléket.

Szellemjárta hely a Svábhegy. „Hegyi” gyerekként éreztem én ezt többször, meg persze figyelmeztettek elégszer tanáraink is, mondván, aki a Jókai Mór Általános Iskola diákja, annak tudnia kell, hogy a főváros egyik legszebb tanintézetébe jár. Aminek – tették hozzá minden alkalommal – névadója az iskolához közeli kertjében élt és szőlészkedett szinte élete végéig furcsán hosszú házikabátban, valahogy kissé mogorván, de ezt már mi, diákok, tettük hozzá magunkban. Bizonyára a fotók készítésekor nagyon elege lehetett a szőlészetből, mert mint utóbb megtudtam, az 1880-as években már annyi szőlősgazda tevékenykedett a környéken, hogy a jókais pontossággal csak „szőlőmívelő vandáloknak” nevezett szomszédságától besokallva az idős író áttette állandó nyári székhelyét Balatonfüredre.

Morcos írófejedelem a kertben, körötte szőlőtőkék és rózsakert, és a háttérben egy ún. svájci típusú épület részlete. Ezt is megtanultuk egy életre: ez a mi építészeti örökségünk egyéb más, példának okáért az Óra-villa, a Majestic és Mirabel szállók és a Normafa Hotel mellett. Svájci típusú házból jó pár állt, sok romosan a hegyvidéken – manapság szerencsére jóval kevesebb a rossz állapotú. A magukra hagyott házak vonzották a kalandor ifjakat. Megmásztuk, bejártuk a tereiket, nem ritkán éjszaka, nyilván: szellemjáráskor. Egyik kedvenc helyem a Lóvasútház volt – mi csak így hívtuk, ami csipkeoromzataival furán-ünnepélyesen állt a domboldalban. Gyerekként persze roppant sajnáltuk a lovakat, akik a messzi Duna-partról idáig és emelkedőn kellett, hogy vonszolják a személyszállító kocsikat.

A 19. század második felének legkorszerűbb tömegközlekedési eszköze a lóvasút volt. A Budai Közúti Vaspálya Társaság alapítója, Festetich Béla kezdeményezésére a Lánchíd budai hídfőjétől két irányba, Óbuda és a Zugliget felé indultak sínek, amiken 1896-ig lovak, utána, felsővezetékkel, elektromosság húzta a kocsikat a végállomásokig, utóbbi desztináció esetében a domboldalra épített, tágas svájci házig. 1900. június 4-én súlyos baleset történt, a lejtőn elszabadult az egyik szerelvény, a Virányos út közelében kisiklott, négy ember meghalt. E tragédia következménye lett az új végállomás kialakítása a Libegőnél (1903), sík terepen. A szerepét vesztett, Kauser József (1848–1919) tervei alapján megépült svájci házban a későbbiekben üzemelt távírda, posta, sokáig egyetlen kis helyisége a villamosközlekedést szolgálandó, váróteremként is működött, és utóbb lakásokat alakítottak ki a belső terekben. Átalakítások, bontások, el-eltűnő épülettagozatok, beázás, majd végleg elnéptelenedik, és a 90-es évek végétől lakatlanul áll ez a műemléki pavilonokból álló épületegyüttes. Többszöri, elvi kísérlet után, 2011-ben a ZDA Zoboki Építésziroda készített tanulmánytervet a lehetséges hasznosításra, s végül az iroda tervei alapján 2016 végén indulhatott el műemléki felújítása.

A lóvasútház kőpadozatának lapjai, fűrészelt díszű fa oromtagozatai, kovácsoltvas korlátainak nagy hányada megmaradt, ekként a végleg elpusztult, hiányzó, vagy rettenetesen leromlott részeinek pótlásához ezek a megőrződött elemek, tagozatok lettek a minták. Beszédes adat, hogy ebben a volumenét tekintve nem túl nagy projektben közel 20 építész és szakági tervező dolgozott együtt az épület újjászületéséért. A generáltervezők számára a megmaradt elemek – szerkezeti és díszítők egyaránt – vizsgálata, restaurálásuk, konzerválásuk és az eredeti helyekre történő visszahelyezésük kisebb kihívást adhatott, nagyobb fejtörést okozhatott egyrészt a hiányzó elemek szakszerű pótlása, elkészíttetésük, legyártatásuk, hiszen a kapcsolódó szakmák képviselőiből már jó ideje kevés tapasztalt mestert találni a hazai pályán. Másrészt a ház eredeti szépségének visszaállítása a feladat egyik része csupán, mivel a mai igényeknek megfelelő gépészeti rendszerekkel is el kellett látniuk az épületet úgy, hogy például a szigetelési, vagy éppen a földszivattyús fűtési rendszer elemei ne rontsák a rekonstruált épület látványát, illetve az alápincézési munkálatok során se sérüljön a ház (a pinceterekbe kerültek a gépészeti és kiszolgálóhelyiségek). „Míg a középső épületrész teljes bontása után itt a pince szerkezetei hagyományos technológiával beépíthetők voltak – olvashatjuk a műleírásban a koordináló építész, Reppert Béla nyilatkozatát –, addig az épület két végén álló védett pavilont nem lehetett elbontani, ezért egy speciális mélyépítési eljárással készültek el a pincefalak.”

A tegnap és a ma találkozásának szép példája a két pavilon közötti tér megformálása. Ez a szakasz, avagy a perontér – amit az 1940-es évekre teljesen beépítettek – kialakítása és lezárása csak korabeli fotók és hasonló épületek szerkezetének elemzését követően valósulhatott meg. Ezek alapján történt a rekonstrukció, ami kiegészült egy látványos, ugyanakkor „láthatatlan” kortárs elemmel is: az egykor nyitott várócsarnok két oldalról üvegfalakat kapott, az erdő felőli üveghomlokzat pedig egy önálló, új, a domboldalba ültetett kutatóhelyeket és könyvtárt is magában foglaló helytörténeti gyűjteménynek helyet adó épülettel néz szembe, ami sem formailag, sem méretében nem kel versenyre a rendkívüli szépségű lóvasútházzal.

Építészet: Zoboki Gábor DLA, Dobrányi Ákos

Szerző: Molnár Szilvia

„Megújuló védett értékeink” című sorozatunkban azokat a különleges hegyvidéki épületeket és egyéb védelem alatt álló értékeket mutatjuk be, amelyek az önkormányzat beruházásában vagy az önkormányzat támogatásával újultak meg példaértékű módon az elmúlt években.