BARÁZDA

Bon Iver: SABLE, fABLE

Ugye, megvan Bon Iver sztorija? Pontosabban Justin Vernon énekes-gitáros-dalszerzőé, aki Bon Iver álnéven kezdte, de aztán ez a név ma már egy zenekart fed, amelyet azért minden tekintetben a frontember határoz meg. Szóval az a sztori, hogy a romantikus lelkű, de vadászni is tudó Vernon felköltözött apja wisconsini hegyi kunyhójába, ahol nagy magányában megírta az elveszett szerelmekről és önmarcangolásokról szóló debütáló albumát (For Emma, Forever Ago, 2007), amit ki sem akart adni, de aztán a 21. század legsikeresebb indiefolk-lemeze lett? És aztán a csupasz, akusztikus, melankolikus albumát egyre dúsabban hangszerelt, majd egyre bizarrabb, de nagyon sikeres anyagok követték? És azóta is az egyik leginkább megbecsült zenész? Ha igen, akkor bizonyára te is vártad, hogy hat év után végre visszatérjen, ha meg nem, akkor tessék hátradőlni, elindítani ezt a nehezen bekategorizálható zenét, és kíváncsi lelkesedéssel átengedni magad ennek a kétkötetes történetnek. Már csak azért is, mert a Bon Iver-életmű kiszámíthatatlanságra tanított: posztrockos kamara-folkpopból ugrottunk elektronikus, vokóderes-glitches art popba, onnan meg soulos, ambientes folktronikába. Szóval hat év után két dolgot kapunk. Egyrészt egy kéttételes (két nagyon rövid tételes: az egyik négy szám, 12 perc, a másik kilenc, és 30 perc sincs), két eléggé eltérő hangulatú lemezrészt, másrészt egy boldogabb, egyenesebb vonalú, magát elfogadni látszó Vernont, akit egy új szerelem röptet. A folkos nyitószámokban lubickol az énekes soksávosan kórussá tett falzettje, a második rész a korábbi art popos vonalat soulosabb, szofisztikáltabb, kevésbé gyötört, sokkal inkább nyílt, szabad, tágas dalokkal folytatja. Mondhatni, igazi tavaszi zenével. (2025, Jagjaguwar)

clipping.: Dead Channel Sky

Amikor a kilencvenes évek második felében – úgy másfél évtized után – először lefelé ment a hiphop (2Pac és B.I.G. meggyilkolásával és az azt követő shiny suit érával), logikus következő lépésként megindult a még bátrabb kísérletezés a műfajban. Ennek akkor még szűk, de már hatásos ága volt az experimentális, indusztriális, absztrakt hiphop, az ipari vonal, élén Dälekkel. A 2010-es évekre viszont – amikor pedig a hiphop nemcsak visszatért, de trapbe csomagolva népszerűsége csúcsára jutott – az experi, indusztri vonal kitermelt egy rakás nagyon sikeres produkciót, élen a Death Gripsszel, clipping.-gel, Injury Reverse-zel, JPEGMAFIA-val. A Los Angeles-i clipping. 1 mc, 2 producer triója harsány zajhiphoppal tűnt fel, 2014-es, második anyagával robbant be igazán, és egyből a minitrend egyik éllovasa lett. Sőt, a 2019–2020-as lemezpárosukkal (There Existed An Addiction To Blood és Visions Of Bodies Being Burned) még emelni is tudták a tétet, és vitték a bankot. Aztán eltelt öt év, és persze részben fokozódott az erős várakozás, hogy ennyi idő után mivel rukkolnak majd elő, részben viszont az elmúlt egy-két évben egy kicsit kezd elfogyni a kreatív lendület a trapből, rapből. Ezen a helyzeten az új clipping. LP sem változtat, mert bár továbbra is fülbizsergető módon izgalmasok a trackek, gyomorba ütősek a szövegek, az újabb szintlépés akkor sem volt elvárható, ha ez most egy hallhatóan poposabb, szélesebb közönségnek belépőt nyújtó kísérlet. Jó lemez egy nehezen fokozható hatású életműben, 2025 egyik legjobb hiphopja, de azért nem az év albuma. (2025, Sub Pop)

BJ