Barázda

Rebecca Black: Salvation

Nagyon egyszerű történet, amiben egy mémmé váló tinidal és egy teljesen jó, rövid poplemez az aktuális két végpont. Azért csak aktuális végpont, mert a friss, Salvation című kiadvány (régen minialbumnak hívták volna, ma már nemigen van ilyen kategória) olyan anyag, ami alapján a korábban, 13 éves korában (!) körberöhögött énekes minden bizonnyal és megérdemelten egy szeretett, rendben lévő, elfogadott előadó lesz hosszú ideig. A 2011-es, Friday című, több ezer ugyanolyan átlagos tiniszámhoz hasonlóan faék egyszerűségű dal a klipjével együtt gyorsan mémesedett, és került a „minden idők legrosszabb…” kategóriájába, ám a végén Blackék nevettek, hiszen 173 milliós megtekintés után a családnál landoltak a jogdíjak. Sokáig úgy tűnt, hogy Rebecca Black nem tud kitörni ebből a csapdából – mellesleg senkinek nem kellene tiniként megtapasztalnia a showbiznisz árnyoldalait. De most ott tartunk (nyilván jóval kisebb léptékben), mint amikor megbecsült kritikusok a 2007-es Blackout környékén elkezdték komolyan venni Britney Spearst. Rebecca első nagylemeze, ami két éve jelent meg, önreflektív volt, és aktuális, ám még kissé generikus, de az időközben megszületett kollaborációi (a hyperpopos PC Musickal, a dán popsztár MØ-vel) szintlépést jeleztek. Rebecca Black kitartó hosszútávfutó, és most egy rövid, de végig döngölő, unalmas pillanatot nem tartalmazó, Charli XCX és Lady Gaga csapásain haladó poplemezzel bizonyít. Hogy mit is? A negatívat átfordította pozitívba. Csináljuk utána. (2025, saját kiadás)

SPELLLING: Portrait Of My Heart

A kaliforniai Chrystia Cabral általános iskolai tanárból lett zenész-dalszerző, aki eleinte maga jelentette meg kiadványait, és experimentális popzenéjét kezdettől a loopolt éneksávok meg a billentyűs hangszerekkel való játszadozások jellemzik. SPELLLING néven kiadott lemezeit két dolog határozza meg: egyrészt a hangzás, a mindig a középpontban elhelyezett, változatosan használt énekhangja és az éteri-artisztikus-ambientes-avantgárd-hipnotikus megközelítés, másrészt az, hogy minden albuma az előzőtől meglehetősen eltérő zenei világot tár fel. Még egy alapvetés vele kapcsolatban, hogy harmadik rendes nagylemeze, a 2021-es The Turning Wheel az elmúlt évek egyik legjobb popzenei LP-je. De haladjunk sorban! Először minimalista, dekonstruált neosoul szerepelt a fókuszban, aztán űrszintis minimalista pszichedelikus lebegés, majd teljes váltással (hangulatában is) egy dúsan hangszerelt, barokkos poplemez készült, olyan szintű dalokkal, hogy az ABBA sem tagadta volna le azokat. Ezután nyilván jóval nagyobb figyelem irányult rá, ám 2023-ban új szerzemények helyett a régi dalait öltöztette ebbe a zenekari köntösbe. Most viszont itt a tényleg új album, és igen, ahogyan várhattuk, megint valami egészen mást kaptunk, mint eddig. A nu metal avantgárd popos visszatérése már lezajlott egy fél évtizede Rina Sawayama, Poppy és Grimes közreműködésével, SPELLLING most hozzájuk hasonlóan váratlan módon nyúl vissza grunge-os, 90-es éveket idéző indie-rockos gitárhangzásokhoz (My Bloody Valentine-feldolgozás is szerepel), de még Yves Tumor elektronikát és rockot keresztező soundja is párhuzam – úgy, hogy továbbra is fülbe másznak a számai, amiket vonós hangszerelés is támogat. Bátor húzás ezt a nem éppen trendi megszólalást előkapni, szokni is kell egy kicsit, de működik. (2025, Sacred Bones)

BJ