Az aktuális és a trendeken kívüli

Oneohtrix Point Never: Tranquilizer

Valami ilyesmi lehetett a 70-es években, amikor kijött egy új Tangerine Dream-lemez. A 80-asokban, amikor a rajongók alig várták az újabb és újabb Brian Eno-albumokat. A 90-es években, amikor Aphex Twin következő kiadványa előtt nőtt egyre a figyelem. A 2000-es évtizedben, amikor a Burial-kanyarokat leste az otthonhallgatós tánczene közönsége. Na, az elmúlt tizenöt évben a zenefilozófiai meglátásaival is úttörő Oneohtrix Point Never friss megjelenései garantálják azt, hogy az elektronikus zene egyik legfontosabb aktuális alakja valami nagyon erőset, meghökkentőt, mégis a saját univerzumában megmaradó művet szabadít a világra. Amit az őt kedvelők élveznek, szeretnek, és arra használnak, hogy ebből a világból egy kvantumugrással (ez a lemez elindítása) egy másikba érkezzenek, ahol minden ismerős, mégis furán kicsavart, ennek ellenére megnyugtató, ugyanakkor frissítő és pezsdítő is. A felsorolt előadók már csak azért is jó példák, mert mind kitapintható alkotóelemmel járultak hozzá a Oneohtrix Point Never hangvételéhez – ám az amerikai Daniel Lopatin zenei világa azért ennél több magyarázatra szorul. Hangmintákkal, szintikkel kísérletezik, kozmikus-zajos pszichedéliát teremt, létező hangokból (például reklámokból, VHS-szalagok tartalmából) hoz létre merőben újat. Ha valaki névvel illetné, akkor a furcsa vaporwave, hypnagogic pop, plunderponics címszavaknál kellene keresgélnie. Maradjunk a progresszív elektronikánál, mert a side-projektek (Chuck Person, Ford & Lopatin), filmzenék (Uncut Gems), producerkedés (The Weeknd) révén is nagynevű szerző mindig előremutató és hát, izé, elektronikus is. Aki elveszítette a fonalat a csúcslemezei – Returnal (2010), Replica (2011), R Plus Seven (2013), Garden Of Delete (2015) – után, annak most újra érdemes bekapcsolódnia a történetbe, mert Lopatin ismét a legjobb formájában van. Aki pedig most ismerkedik meg vele, annak is tökéletes keresztmetszet az életműből ez az album. A kíváncsi fül egyúttal azt is megtudhatja, hogy milyen a 2020-as évek elektronikája. (2025, Warp)

Florence + The Machine: Everybody Scream

Nagyon kevés olyan popsztár van manapság, aki a 2000-es évek óta úgy tudott felszínen maradni, hogy zenéje alig idomult az elmúlt bő tizenöt év trendjeihez. Florence Welch ilyen előadó. Zenekara, a Florence + The Machine hatodik lemezével is őrzi pozícióit, megszólalását. Ismét listavezető tudott lenni a brit albumlistán (csak a 2018-as, negyedik LP-je nem volt No. 1), újfent markáns vizualitás (képi világ, klipek, megjelenés) társul a zenéhez, amely megint az artisztikus rock és vonzáskörzetében (kamarapop, indie pop, gótikus folk) mozog, és a megszokott teátrális előadásmóddal párosul. A világslágerekkel (You’ve Got The Love, Shake It Out, Spectrum) berobbanó formáció harsányabb korai korszakát introspektívebb lemezek követték a tízes évek közepétől, de a legutóbbi, 2022-es Dance Fever ismét az energikusságával tüntetett. Aztán Florence életmentő műtéten esett át turné közben – nem meglepő, hogy a gyógyulással járó időszak az eddigi legszemélyesebb albumát eredményezte. Terápiás LP, ami egy hatalmas sikoltással kezdődik, és a kiüvöltött témák között miszticizmus, mágia, boszorkányság, népi horror, az őrület és a józanság határának feltérképezése is szerepel, a nőiség brutális, nyers oldalának megmutatása mellett. A dalokat az Idles és a The National frontembereivel közösen írta Welch. Szóba kerül a férfi és női dalszerzők kritikai megítélése közötti igazságtalanság, aránytalanság is – ezt a lemezt persze ismét nagyon jól fogadta mindenki. Mert jó is. A Florence-világot szélesen körbejáró, új rétegekkel gazdagító kiadvány, amelynek dühét, tombolását egy békés, reményteli dal zárja, emeli fel. (2025, Polydor/Universal)

BJ