Amíg vannak közös történeteink, addig kötődünk egy helyhez
Budapest és a vidék viszonya, a kitörés lehetőségei és az átalakuló társadalmi determinizmusok voltak a témái a Liget Akadémia novemberi, Barabás Villában rendezett programjának. Az eltérő helyzetű településeken élők kilátásairól, lehetőségeik különbségeiről kérdezte Csury Balázs, a Liget Műhely munkatársa Virág Tünde szociológust.
Virág Tünde szociológus az elmúlt húsz évben elsősorban társadalmi csoportok közötti viszonyokat kutatott vidéki terekben. Fókuszba helyezve, hogyan próbálják az egyes településeken belül fenntartani az otthonos társadalmi rendet, és milyen eséllyel változtathatják meg ezt az alul lévők.
A vidék rendkívül differenciált: van egy erős keleti-nyugati és egy településrendszerbeli megosztottság. Budapest az egyetlen igazi nagyváros, a következő szintű városok sokkal kisebbek, nagy a különbség a méretük között, ugyanakkor léteznek egészen kicsi falvak, önálló önkormányzatokkal. Ennek következtében településrendszerünk fragmentált és sokszínű.
A keleti-nyugati megosztottság nem új jelenség, Szelényi Iván már egy hetvenes években megjelenő tanulmányában statisztikai adatokkal mutatta be, hogyan tendál a különböző társadalmi csoportok mozgása keletről nyugatra. Szociográfiákban írták le az ingázást, a feketevonat jelenségét. Az ipari nagyvárosok szívóereje világszerte felgyorsult.
A legutolsó népszámlálás alapján Budapesten és agglomerációjában él az ország lakosságának egyharmada. A fővárost körülvevő települések, valamint néhány nyugat-magyarországi helyiség népessége növekedett 2011 és 2022 között, legerőteljesebben Békés megye lakossága csökkent, és ugyanez az egyenlőtlenség vonatkozik a keresetekre is.
Ugyanakkor ha a hátrahagyott, hátrányos helyzetű településeket vizsgálják a szakemberek, más-más világokat fedeznek fel. Erre a szociológus példát is hozott: munkájuk során egy megyei jogú város is bekerült a mintába, és amikor elmondták, hogy zsugorodó városokat kutatnak, ott kikérték maguknak a stigmatizációt. Ez a szakmai hiba rávilágított a statisztika, a kutatói prekoncepció és a valóság ellentmondására. A „hátrányos helyzetű” mindig relációs kategória, nem lehet csak gazdasági megfontolásra építeni, sokkal fontosabb, hogy miként gondolkodnak az emberek a településükről, hogyan kötődnek hozzá.
Egy amerikai kutató vezette be a „morális közösség” kifejezést a kisvárosi közösségekre, amelyek megalkotják a saját szabályaikat, érintkezési viszonyaikat, és létrehozzák a szociális infrastruktúrákat. A legkisebb településnek is vannak olyan saját gyakorlatai, amiket az ott élők betartanak. Ha valaki nem az adott közösségben szocializálódik, hanem beköltöző, annak meg kell tanulnia alkalmazkodni a közösség szabályaihoz.
Érdekes módon a szociális infrastruktúrán nemcsak intézmény értendő, hanem olyan helyi gyakorlat is, ami strukturálja a lakosok életét, például hogy ki melyik étterembe, kocsmába, fagyizóba jár. Virág Tünde rámutatott, hogy ezek lehetnek a befogadás, de a kizárás terei is; ő például interjúzott két alföldi város polgármesterével, és míg az egyik szóba sem hozta a két cigánytelepüket, a másik arról is beszélt, hogy kik azok a romák, akikre büszkék a városban.
A 2000-es évek elején gombamód kezdtek szaporodni a különböző falunapok, lecsófőző és mindenféle fesztiválok, rendezvények – ezek a települések fontos identitásképző elemei lettek. Lényegüket jól megragadja a megfogalmazás: „Amíg vannak közös történeteink, addig kötődünk egy helyhez.”
Szociológusok „lokálisan intergráltnak” nevezik azt a csoportot, amelyik egy településen belül, az intézményeken keresztül erőforrásokkal rendelkezik, és ezeket a város érdekében folyamatosan elosztja, minitársadalomként működik. Nem hagyhatók figyelmen kívül a vidék értelmiségijei sem, ők ugyanolyanok, mint a budapesti elit, csak szeretnek vidéken élni.
A kiáramlásnak romantikája van, sőt alternatív – bio-, zöld, önfenntartó – szempontok is belejátszanak az új vonulatba. A mobilitásnak és a helyben maradásnak azonban ára van. A menni-maradni mindig mérlegelés kérdése: akik maradnak, nem feltétlenül vesztesek, az el- és visszaköltözés életciklusokhoz kötődhet.
A vidék rendkívül differenciált gazdaságilag, társadalomtörténetileg, politikailag, de fontos tudni, hogy ezek a közösségek búvópatakszerűen – formálisan vagy informálisan – mindig is működtek, tehát megállapítható, hogy az erőforrások elosztása társadalomtörténetbe ágyazott közösségi gyakorlaton alapuló szokásrendszer. Azért érdekesek ezek a kutatások – fejtegette a szakember –, mert a vidéki kisváros olyan laboratórium, ami társadalmilag differenciált, és elég nagy ahhoz, hogy sok intézménye, erőforrása legyen.
Lényeges szempont, hogy a kisvárosokban nem elkerülhetők a mindennapi találkozások. A polgármesternek, iskolaigazgatónak még az akár 30-40 ezres városokban is szembe kell néznie – a boltban, az utcán – döntése következményével. Jól szemlélteti ezt a tényt egy mondás, miszerint „kisváros az, ahol a pletyka, a hír egy hét alatt körbeér”. Az emberi viszonyok a mindennapi találkozásokon keresztül biztosítják az információáramlást. A személyesség meghatározó, és ez lényegi különbség a nagy- és a kisvárosok között, ennek alapján még a bal- és jobboldali hovatartozás is más dimenzióban mozog.
Kinek jár a középosztálybeli státusz? A települések társadalomtörténetének függvényében a közösségek eltérően gondolkodnak erről, a vagyonbeli, egzisztenciabeli szerepátlépés súrlódást gerjeszt. A középosztálynak egész Európában szembe kell néznie a lecsúszás érzésével.
A közönség felvetéseire az előadás végén szó esett a helyi önazonosság védelméről szóló törvényről is, ami a szociológusok között is téma, de még nem kutatják. Az előadó magánvéleménye szerint a legtöbb település évtizedes gyakorlatot emelt törvényerőre, és ezzel szentesítette, amit korábban személyes viszonyokon keresztül folytatott. A vezetők a település összképét, a helyi kultúrát, a társadalmi viszonyokat akarják megőrizni, a valóságban azonban kirekesztő módon járnak el. Mindemellett a törvény nem számol a piaccal sem.
Sz. D.