Amikor a kíváncsi vaddisznó taxiba akart ülni
A XII. kerületről szóló híradások egyik főszereplője a vaddisznó lett. Folyamatosan nő a bejelentések, a különböző helyszíneken készült fotók, videók száma, miként a bosszankodás és az aggodalom is. Amíg korábban inkább a kerület magasabban fekvő, erdősebb tájain – a Normafa, Svábhegy, Zugliget, Csillebérc, Farkasvölgy vagy a János-hegy környékén – tűntek fel a vaddisznók, ma már nem ritka, hogy a Városháza téren, a Németvölgy vagy a Városmajor csendes utcáiban sétálgatnak. De vajon mindig így volt ez? Valóban új jelenség a városi jelenlétük, vagy csupán visszatértek a régi otthonukba? Ahhoz, hogy megértsük a mostani helyzetet, érdemes visszalapozni a múltba – egészen addig az időszakig, amikor még természetes volt a vaddisznók jelenléte környékünk erdeiben.
„Rég elmúltak már azok az idők, mikor Mátyás király vadászkertjének hangjai s kopófalkáinak csaholása verte fel a Zugliget csöndjét, midőn még szarvasokat, medvéket, vaddisznókat hajszoltak ott a százados fák sűrűjében a merész délceg vadászok” – olvashatjuk a Vasárnapi Ujság 1904. február 14-i számában. Valóban, már Mátyás király korában gazdag vadállomány élt a Budai-hegység erdőségeiben, köztük szarvasok, sőt, olykor még medvék és farkasok is. A vaddisznó mindig is „alapvadnak” számított, hiszen ezek az erdők ideális élőhelyet kínáltak számára. A királyok és főurak kedvelt vadászterülete volt a környék: Mátyás mellett IV. Béla és Luxemburgi Zsigmond is rendszeresen megfordult itt.
A 19. század közepéig a budai hegyek településeinek többsége német nevet viselt, így a Zugliget is Sauwinkel néven szerepelt a korabeli térképeken és újságokban. A szó jelentése disznózug, ami a környék bőséges vaddisznóállományára utalt. A kor ízlésének azonban kissé „póriasnak” tűnt ez az elnevezés, ezért a magyar nyelvújítás egyik lelkes alakja, Döbrentei Gábor finomított rajta. Elhagyta a Sauwinkel első betűjét, így született meg az Auwinkel – magyarul: Ligetzug –, és ebből lett aztán Zugliget. Így tehát a mai elnevezés a vaddisznóknak köszönheti az eredetét, csak éppen az idők során, akárcsak a hegyek vadjai, kissé megszelídült formában maradt fenn.
Nem véletlen, hogy a Hegyvidék térképe ma is őrzi a hajdani vadregényes idők emlékét. A Disznófő-forrás, a Fácán vendéglő, a már eltűnt Szarvas-forrás egykori nevei mind a vidék hajdani, vadban gazdag múltját idézik.
Vaddisznó mint kuriózum
A 19. század végén a Zugliget már nem a vadászatok helyszíne volt, inkább a természet csendjét kereső városi kirándulók kedvelt úticélja. Bár azt gondolhatnánk, hogy akkoriban sok vaddisznó kóborolt a környéken, ám ez nem így volt. A lapok kuriózumként írtak róluk, és ha felbukkant egy példány, hosszasan tárgyalták, honnan érkezhetett.
A Budapesti Hirlap 1890. december 17-i számában arról írt, hogy a tél beálltával hat vaddisznót láttak a Disznófő környékén: „Ilyenkor tél idején még vadállatja is van a zugligetnek, mely máskülönben annyira békés hely már, hogy még az oroszlán is tüstént polgári kirándulóvá szelídülne benne. Télnek idején azonban el eltéved néha ide is valami rosszul informált vadállat s a zugliget völgyeit visszaemlékezteti azokra a büszke időkre, mikor ők még Mátyás király vadászhelyéül szolgáltak.”
Néhány évvel később, 1904-ben már egy egészen más Zugliget képe sejlett fel a Vasárnapi Ujság február 14-i számában. A vadászat továbbra is része maradt a budai hegyek életének, de immár inkább társasági eseményként, mintsem királyi szenvedélyként. A lap szerint egy kis vadásztársaság, amelynek hölgyek is a tagjai voltak – ami akkoriban igazi újdonságnak számított –, a budai erdőkben járt. Fényképek is készültek a sportos nőkről. Az újság megírta, hogy „manapság – s ez igen helyesen van – a testedző sportok a hölgyek közt is terjednek s nem csak a korcsolya- vagy teniszpályán, hanem néha vadászatokon is láthatunk nőket, akik a puskát ugyancsak ügyesen kezelik.”
A környék egyik legemlékezetesebb vaddisznókalandja 1925 októberében zajlott le, amikor egy különösen kíváncsi példány úgy döntött, közelebbről is megismerkedik a Hegyvidékkel és a budai várral. A Nemzeti Ujság 1925. október 18-i, tréfás hangvételű beszámolója szerint a „pilisi hegyek egyik vaddisznója” megirigyelte a párizsi állatkertből megszökött Zizi nevű leopárd világhírét, és elhatározta, hogy ő is városi sétára indul. A történet szerint hősünk először a János-hegyen gyönyörködött Budapest éjszakai fényeiben, amikor váratlanul összetalálkozott egy rendőrrel. „Érthetetlen – írta a lap –, de el kell hinni, ahogy a rendőr mondja: nem a biztos úr, hanem a vaddisznó ijedt meg a találkozáskor.”
A csillogó kard láttán az állat hanyatt-homlok menekülni kezdett, a rendőr pedig – mint valami némafilmes hős – üldözőbe vette. A hajszához rövidesen tucatnyi társa csatlakozott, és a fogócska egészen a fogaskerekű svábhegyi állomásáig tartott. Ott több lövés is eldördült, ám a „városi túrára induló” vadkan ügyesen kikerülte mindet, és továbbszaladt a Déli vasút irányába. Hajnalra már a fél város talpon volt, a Nemzeti Ujság szerint „százan és százan lepték el a Krisztina körút környékét, mindenki látott, mindenki tudott valamit – sőt, elterjedt a hír, hogy a Széna téren egy autótaxiba akart ülni az agyaras.”
A vadkan a Vérmezőn át felrohant a vár lépcsőin, és végül a királyi vár kertjében érte utol a végzete. A helyszínre siető vitéz Magossy Antal rendőrfelügyelő a miniszterelnök vadászfegyverével terítette le a csavargó kedvű négylábút. A miniszterelnök ezután elrendelte, hogy a vadkan húsát jótékony célra – valószínűleg a rendőrségi étkezdének – adják.
„Csöntörgünk, teljesen céltalanul”
Az 1960-as években már azt emlegették a vaddisznókkal kapcsolatban, hogy túl nagy számuk miatt lassan nehezen kezelhetővé válnak. A Magyar Nemzet 1961. január 22-i számában arról írt, hogy egy zuglói gépkocsivezető, Schell László, a préskovácsok vadásztársaságának tagja mázsás vadkant ejtett el a János-hegy északi lejtőjén, nem messze az Úttörővasút pályájától.
A történet szerint Schell épp nyúlra vadászott Csillebérc környékén, amikor váratlan vendég került a hajtók gyűrűjébe: egy hatalmas vadkan. A lövés pontos volt, az állat azonnal elterült. Mint a vadászok elmondták, egyre gyakrabban jelennek meg vaddisznók, így lehetséges, hogy akkoriban kezdődött a mai napig tartó szaporodásuk és tömeges elterjedésük a környékbeli erdőkben.
A cikk így fogalmazott: „A vaddisznó vadászatot cseppet sem tartják ritka eseménynek, mert a vaddisznó újabban ezen a környéken elég gyakori. A Kútvölgy, a Zugliget, a Csillebérc és a Jánoshegy pagonyaiban, fiatal sarjerdeiben vidáman tenyészik, sőt úgy is mondhatnánk, garázdálkodik a vaddisznó. […] Hogy honnét kalandozott idáig a vad? Vadászok és erdészek szerint nem valószínű, hogy a Pilisi-hegyekből, vagy a Vértesből. Szinte kézenfekvő, hogy a közeli nagykovácsi rezervátumból tört ki korábban néhány vaddisznócsalád, aztán ebben az ideális környezetben gyorsan el is szaporodott. […] Csillebérctől a vadászok maguk vezették be a vizet az erdőbe, több száz méterre, és ahol a vad vizet talál, ott szívesen megtelepszik. Mostanában valósággal sétálgatnak a vaddisznók a budai erdőkben. A budakeszi autóbuszok vezetői mondják, hogy éjszakánként úgy húznak át az országúton a gépkocsi lámpájának fényében a vaddisznók, hogy lassítaniuk kell, nehogy elgázolják őket.”
A vaddisznók a nyolcvanas években már a humorlapokban is visszatérő témát szolgáltattak. A Ludas Matyi 1984. november 8-i száma például így gúnyolódott a Normafa környéki helyzetről: „A lapok is megírták, hogy itt, a Normafa környékén, tele van az erdő vaddisznóval. Bóklászunk, kérem, csöntörgünk, teljesen céltalanul. Önök büszkén hirdetik, hogy Magyarországon teljes foglalkoztatottság van, ugyanakkor eltűrik, hogy tucatnyi vaddisznó lopja itt a napot, mihaszna csörtetések és dagonyázások közepette. Hát szép ez? Humánus?”
A humor találó volt: ekkorra már valóban újra benépesültek vaddisznókkal a budai hegyek. Ami a század elején még szenzációnak számított, lassan mindennapos látvány lett. Manapság pedig már az a különös, ha eggyel sem találkozunk az éjjeli Normafán, vagy éppen a János-hegyen.
A vaddisznó ma is a budai erdők legnagyobb, ám alapvetően békés lakója. A farkasok és a medvék már rég eltűntek a környékről, ő viszont alkalmazkodott a város közelségéhez. Az azonban biztató, hogy ha végiglapozzuk a régi újságokat, alig akad említés vaddisznók által okozott komoly balesetről. Tény, hogy időnként lemerészkednek az utcákba, parkokba, kertekbe is, ami sokakban aggodalmat kelt, mások szerint viszont ez természetes folyamat, csak visszahódítják egykori élőhelyeiket.
Egyik napról a másikra valószínűleg nem tűnnek el, de ha megismerjük és megértjük, mióta és miért részei a Hegyvidék történetének, talán könnyebben elfogadjuk a jelenlétüket. A vaddisznók ugyanis – akár a régi források, akár az új hírek szerint – mindig is a táj „tartozékai” voltak, csak más-más szerepben: eleinte vadászzsákmányként, aztán a terület névadóiként, ritka vendégként, ma pedig hétköznapi, bár nem annyira szívesen látott szomszédként.
Földváry Gergely