„Azokban a termekben és azokban a szituációkban egyenlőek voltunk”

• A tizenkettedik kerületben nőttél fel, kérlek, mesélj erről az időszakról! Milyen volt a gyerekkorod?
• Huszonöt évig éltem a Városkút–Hegyvidék–Városmajor–Normafa többszögében. Később évekig próbáltunk a Parazollal a Felhő utcában, úgyhogy nagyon sok szálon kapcsolódok a kerülethez. Amiben szerintem mindig a legjobb volt, hogy nagyon közel az erdő, nyugalom és csend vette körül az életedet. Tudtál alkotni, természetben lenni, közben mégis viszonylag közel volt a város. Utóbbi nekem annyira fontos lett, hogy később a nulla kilométerkőhöz való közelség vált a legfontosabb szemponttá, amikor lakóhelyet kerestem, hogy mindenhol tíz perc alatt ott legyek. Szóval ahogy idősödtem, egy kicsit kezdett hosszú lenni a hazajutás az éjszakai busszal. Ettől függetlenül nagyon jó élmények kötnek a kerülethez. A Zugligetbe jártam általános iskolába, a Városmajorba gimibe, ami kiemelten fontos szerepet foglal el az életemben.
• Akkor kezd igazi kapcsolatunk kialakulni a hellyel, ahol élünk, amikor elkezdünk önállóan közlekedni benne. Te mikor kezdtél először elcsámborogni otthonról egyedül?
• A Zugligeti Általános Iskola tőlünk, a Városkúttól busszal óriási kerülővel volt elérhető. Én nem akartam megtenni ezt a nagy pluszkört, viszont gyalog a Béla király úton volt egy rövidebb út, igaz, fél óráig tartott. Harmadikos koromig apukám-anyukám hozott-vitt, de onnantól mindig sétáltam. Emlékszem, negyedkor már egy közelben lakó osztálytársamnál voltam, és onnan még mentünk legalább húsz percet mindennap. Ez akkor volt különösen érdekes, ha egy enyhébb téli napon felmelegedett a levegő, esett az eső, aztán gyorsan minden visszafagyott, és az ágakon jégburok alakult ki. Egy ilyen reggel gyalogoltunk a suliba a tükörjégen. Van félúton, a Béla király tetején egy hotel, aminek a beállója elképesztően meredek, becsúsztunk oda, és nem tudtunk kijönni. De sokszor volt az is, hogy ha leesett a hó, akkor se ki, se be. Amit én imádtam, mert örültem, hogy elmarad a suli, meg imádtam a havat, akkor még voltak rendes telek. Persze úgy beszélünk erről, mintha hetvenéves lennék, pedig ez tizenöt-húsz éve volt.
• Mi a meghatározó élményed a Zugligeti Általános Iskolából?
• Komoly színdarabok főszereplője voltam, komoly színészi kárrierem volt akkoriban. Volt a Hűvösvölgyön túl, a villamosmegállóval szemben egy rendezvényhelyszín, ami sajnos leégett, már csak a homlokzat őrzi az emlékét. Ott zajlott minden évben egy Zugligeti Est nevű rendezvény, amiben az osztályok félig-meddig versenyeztek, de inkább megmutatták, hogy ki mit tud. Mi is gyakran csináltunk kisebb színdarabokat, Mátyás király-meséket, ilyesmiket, és sokszor én kaptam a főszerepet. Ezeken a rendezvényeken mindig sokan voltak, szóval hét-nyolc évesen nagyon para volt színpadra lépni, hosszú monológokat elmondani.
• Ebben a történetben azért már ott van az is, hogy megmutatod magad a színpadon.
• Meg kellett tanulni a szerepet, bele kellett tenni a melót, de ez a lámpaláz nagyon erős volt. Most is fel tudom idézni azt az érzést, amit akkor éreztem. És nem jó.
• Tizenkét évesen átkerültél a Városmajori Gimnáziumba. Ez már közelebb esett hozzátok.
• Végre lefelé ment egy busz. Tizenöt perc alatt ott voltam a suliban. Hazafelé általában másik irányban mentem, le a Moszkvára, aztán fel egy másik busszal. Budán nagyon sok ilyen van: nincsenek közvetlen kapcsolódások, balról vagy jobbról kerülés van.
• Ez a gimnázium – ahol most jártunk is, és fotókat készítettünk rólad – milyen hatással volt az életedre?
• A Major akkor – szerintem ma is – nagyon jó hírű, top 10-ben lévő gimi volt, ahová igen nehéz volt bekerülni. Már a gólyatáborban megköttettek fontos barátságok, amik a mai napig tartanak. Meghatározó volt az életemben. A Majorban adott volt, hogy inspiráló közeg jöjjön létre. Miközben óriási különbségek lehettek abban, hogy ki honnan érkezett, azokban a termekben és azokban a szituációkban egyenlőek voltunk. Amikor pedig nem, akkor az egyenlőtlenségeket lehetett úgy kezelni humorral, hogy a barátságok megmaradtak.
• Mi volt a legjellemzőbb vonása ennek a baráti társaságnak? Milyen kalandok kísérték az itteni hat évedet?
• Nagyon erős baráti szövetség alakult ki köztünk, és volt egy vicces csoportunk is, a Krétagyűjtők Szövetsége, a KGySz. Elsősorban az foglalkoztatott minket, miért lehetséges az, hogy egy iskolában van jó és szar minőségű kréta. Úgy kezdődött a dolog, hogy a haladó németes csoport elkezdte gyűjteni a tanárának a jobb minőségű krétát, mert azzal egyszerűen jobb volt írni a táblára. Eleinte csak egy fiókba gyűjtötték, aztán mindenféle akciócsoportok alakultak, amelyek elrejtették a kíváncsi szemek elől a jobb krétát. Később elkezdtük gyűjteni mi is, a másik németes csoport. Mindig jó volt, amikor el kellett menni krétáért a portára, mert akkor lehetett két percet lógni, lehetett örülni, ha volt a jobb minőségűből, és egyre többet felhozni belőle. Összejött egy nagy adag, és akkor az olyan jópofa dolognak tűnt: lehetett együtt számolgatni, karbantartani, forgatgatni, letisztítani a krétákat. Ekkor még csak egy írásvetítő fiókjában tároltuk a készletet, kihúzta az ember, és mint az aranyrudak egymás mellé pakolva sorakoztak. Közben a kettes fokozatból hatosba kapcsoltunk: nem kettőt hoztunk el a portáról, hanem huszonnégyet, és elkezdtük komolyabban rejtegetni az egyre szaporodó mennyiséget. Hatalmas játék lett az egész, mert persze voltak tanárok, akik elkezdtek nyomozni utánunk, nekik csapdákat kellett állítani. Végül egy nagyon jól őrzött helyre rejtettük az akkor már több ezer darabos készletet: egy zárható matekterem álmennyezetébe. A kréták fogyása, persze, indokolatlan mértékű volt, aminek az lett a következménye, hogy már csak a gyengébb minőségű krétát rendelte a suli. A tevékenységünk jogilag nem volt lopás, hiszen épületen belül maradtak a kréták, gyakorlatilag kicsiben teszteltük a társadalmi viszonyainkat ezzel az egész üggyel. Már nagyjából hétezer krétánk volt, súlyos mennyiség, féltünk attól is, hogy leszakad az álmennyezet. Közeledett az érettségi, tartanunk kellett egy rendkívül KGySz-ülést, hogy eldöntsük, mi legyen. Végül úgy határoztunk, ünnepélyes keretek között visszaadjuk mindet, de csak azután, hogy megvolt az érettségi. Akkor még Szebedy Tas volt az igazgató, ott volt a teljes osztály, az érettségi bizonyítvány átadó ceremóniája után mindenkit leültettünk a teremben, és bevonuló zenével, beszéddel, szalagátvágással, piramisalakzatba rendezve ott volt az összes kréta, amit az évek alatt összegyűjtöttünk. Volt egy kitételünk: visszaadjuk a hétezer krétát – sőt, néhány tanárt még meg is jutalmaztunk a jófajtából –, de cserébe megengedik, hogy kirakjunk egy tablót, ami a Krétagyűjtők Szövetségének állít emléket. Ez most már tizenöt éve kint van a folyosón, a többi, hagyományos tabló mellett. A Városmajori gimi amúgy azért is jó volt, mert a legtöbb társadalmi viszonyt jól meg lehetett tapasztalni. Meg kipróbálni is, mert egyenlő félként kezeltek. Nagyon sokat tanultunk itt. Ami utána az egyetemen és a világban fogadott, az már nem volt újdonság.
• A Városmajori Gimnáziumban kezdtél el zenével foglalkozni. Hogyan alakult a Parazol elődjének számító sulizenekar?
• Van egy barátom, akivel megnéztük anno a Johnny Cash életéről szóló Walk The Line című filmet, és az őrült nagy hatással volt rám. Előtte pedig szintén az osztálytársaim útján jutott el hozzám a Deep Purple Made In Japan című koncertalbuma, az is őrület volt. A többi KGySz-tagnak volt egy metálosabb zenekara, amiben az elején én is nyomultam, de azt nem folytattuk együtt, gyakorlatilag kiraktak, viszont a Cash-film után ezzel a másik osztálytársammal elkezdtünk zenélni egy Ivánék fedőnéven jegyzett formációban. A suliban léptünk fel sokszor, és két koncertünk volt már a gimin kívül, az egyik a Backstage Pub, a másik pedig a Piknik Huszár nevű helyen. Utóbbi eseményen játszott a méltán ismert Mushmir zenekar, aminek a dobosa Simon Bálint, a basszusgitárosa Tarnai János, a billentyűse Beke István volt, akikkel később megalapítottuk az Ivan & The Parazolt. Közülük egyedül Simi járt ide, a Városmajori gimibe, de ők már kicsit komolyabban csinálgatták ezt a zenekarosdit. Volt a gimnáziumban egy szalagavató buli, ahol ezzel a Johnny Cash-es lendületű formációval léptünk fel, ami után Simi jelezte, hogy ő is jönne ebben is dobolni. A Díszteremben, szalagavatón, Diákhéten, az előcsarnokban volt több koncertünk.
• Jó start, szép nemzetközi sikerek után voltak nehezebb éveitek is, komoly betegséggel, tagcserékkel sújtva. Ám felálltatok, és a zenekar egy ponton vissza is tért a kerületbe.
• A Felhő utcai református templom lelkésze, vezetője, Berta Zsolt nyújtott nekünk segítséget. Ez a templom néhány éve épült, Bex, az akkori billentyűsünk kántorkodott ott sokáig. Amikor a Közvágóhidat, a hatalmas próbaterem-komplexumot ledózerolták, akkor mi is bajba kerültünk, mert keresnünk kellett egy új helyet. Ekkor ajánlotta fel Berta Zsolt, hogy az altemplomban próbálhatnánk. Évekig tudtunk ott működni, és a Budai Pop című lemezünk oda kötődik. Például a Fejezd be című dalt abban a szakrális térben vettük fel.
• Most ismét stabilizálódott a Parazol felállása, így készítettétek el az idei Belle Époque című nagylemezt, amivel újfent jobban kinyílt a világ. Milyen állapotban van jelenleg a zenekar? Milyen a kilátásotok a világra?
• Nagyon hasonló az állapotunk egy kezdeti időszak inspirációjához. Persze más formában. Találtunk egy olyan hangzást és zenei világot, amiben még nagyon sokat lehet kalandozni. Tudjuk, hogy mit, hogyan és milyen formában szeretnénk bemutatni, egy dal formába öntése már csettintésre megy. Ezt megtalálni hosszú, egyéves folyamat volt. Én azt szeretem, hogy most van egy egyfelé nézés, mindenki látja az egység erejét, az egymásba vetett bizalmat. Nincsenek a sehova nem tartó spirálok, hanem bizalmi kör alakult ki, amiben zeneileg is inspiráljuk egymást, meg emberileg is. Ahogy visszatértünk a tizenkettedik kerületbe, úgy visszatértünk a magunk természetéhez is. Újra napfény van, és belógnak az ablakon a fák ágai, csiripelnek a madarak.

BJ

Vitáris Iván az 1960–70-es évek zenei irányzatát a 21. századba átültető, külföldön is sikereket arató Ivan & The Parazol zenekar énekese. Az eleinte főként angol nyelvű dalokat író csapat 2012-ben megnyerte a Hard Rock Rising nemzetközi tehetségkutató magyar döntőjét, majd 2014-ben 2. helyezést ért el az induló Nagy-Szín-Pad! verseny első évadában. Még ugyanabban az esztendőben a Together című daluk lett a Sziget Fesztivál hivatalos himnusza, ami jelentős hazai és nemzetközi publicitást hozott számukra. 2021-ben jelent meg az első kizárólag magyar nyelvű dalokat tartalmazó nagylemezük, a Budai Pop. Immár hat LP-nél tartanak, a hatodik, az ismét angol nyelvű Belle Époque az idén jött ki. Vitáris Iván 2025-ben tagja lett a Margó-díj zsűrijének, amely az év legjobb első prózakötetes írójának személyéről döntött.