Gondolkodhatunk másképp, de a problémánk ugyanaz

A kultúra kommunikáció – akár ez is lehet a vitaszínház mottója, amelynek alapszabálya egymás véleményének tisztelete. A program lényege, hogy két térfélen, egymással szemben elhelyezett székeken ülnek a résztvevők, annak alapján választva oldalt, hogy egyetértenek-e, vagy sem a vezető szándékoltan megosztó állításaival. A diskurzusba bármikor be lehet kapcsolódni, és szabad térfelet változtatni, ha meggyőző érv hangzik el.

A vadkan című – a XII. kerületi önkormányzat támogatásával és a Közösségi Részvételi Iroda segítségével rendezett – vitaszínházi estet a Káva Kulturális Műhely szakemberei, Sereglei András színész-drámatanár, rendező, Milák Melinda színész-drámatanár és Somorjai Márton színész-drámatanár vezették a Jókai Klubban. A három blokkból álló programot egy-egy jelenet nyitotta meg. A szakemberek személyes beszélgetések és lakossági fórumok alapján „készültek fel” a XII. kerületből.

A színészek elsőként egy kerületben élő vaddisznócsaládot jelenítettek meg, az ehhez kapcsolódó, megvitatásra kínált állítás pedig így hangzott: „A városiasodott vaddisznókkal együtt élni nem veszélyes, és egyfajta kötelességünk is, ha ebben a kerületben élünk.” Az rögtön kiderült, hogy aki eddig nem találkozott a Böszörményi úton, de még a Zugligeti úton sem vaddisznóval, annak semmi baja velük, ám akit már ért valamilyen atrocitás, másképp vélekedik.

Erdő mellett élni adottság. Aki nem városi közegben szocializálódott, annak a kertbe látogató vad az élet természetes része – osztotta meg gondolatát egy kissvábhegyi lakó. Ő sokat jár gyalog, éjszaka is, három gyereke közül az egyik egyedül közlekedik – és csak egyszer láttak disznót, ezért nem tudják veszélyként érzékelni.

Ám nemcsak az erdő mellettieket érinti a probléma, nemrég a polgármesteri hivatal mellett csörtetett egy jószág... A XII. kerület 40-50 százaléka erdő. A biológiai egyensúly az elmúlt években bomlott meg, ma már nem három-négy vaddisznó kószál kerületszerte, hanem 400-500 példány él csordákban a Hegyvidéken. Márpedig ez a mennyiség nem természetes.

Amíg az ember nem kerül konfliktusba a vaddal, azt gondolhatja, nem veszélyes – vélekedett egy férfi, akit már támadott meg vaddisznó a kerületben. Egy hölgy korábbi és mostani tapasztalatairól mesélt: negyven éve gyalog jártak a zugligeti templomba – akár este is, hittanra –, és sohasem találkoztak vaddisznóval, nem voltak feltúrva a Zugligeti úti előkertek. Most pedig a Diós ároknál minden este sétálgatnak az állatok. Gyerekkorában a hangos beszéd, a kulcscsomózörgetés távol tartotta őket, de néhány éve egy vadkan kutyát támadott meg a Gím utcánál, valószínűleg a kerti sütögetés illata vonzotta oda.

Ez nem rezervátum, nem háborítatlan természet, vannak fák, utak, bicikliút és kutyások – csatlakozott az elmondottakhoz egy hozzászóló, aki szerint ember által formált az erdő, úgyszintén a vadgazdálkodás, és a kerület városi részében nincs keresnivalójuk ezeknek a négylábúaknak. Van abban igazság, hogy nincs mit enniük, de amiatt élnek sokan, mert túltartott a vadállomány, és e mögött a politika áll – jegyezte meg, amire válaszul adatok is elhangoztak. Évente országosan 155 ezer állatot lőnek ki, az utóbbi hat esztendőben csökken a számuk. Nem az erdőből jönnek be, itt szaporodnak, itt élnek – ezt jelkövető segítségével állapították meg.

A következő jelenet egy Facebook-csoportban zajló kommunikációt mutatott be, amelynek tagjai a vaddisznókérdést tárgyalták meg, nem is annyira karikírozva... Az ehhez kapcsolódó állítás – „A közösségi média felületein nincsenek hiteles információk” – azzal a megállapítással jutott nyugvópontra a vitában, hogy egyetlen információ hitelességét sem lehet kizárólag a közösségi médián keresztül ellenőrizni, érdemes szakmai, tudományos vélemények alapján tájékozódni.

Azzal mindenki egyetértett, hogy egy mindannyiunkat érintő, komoly kérdést nem szabad csak a közösségi médiában megbeszélni. Ráadásul a „megbeszélni” és a „kibeszélni” kifejezések között van különbség: az utóbbi nézeteket vet fel, míg megbeszéléskor a megoldás felé lépünk tovább. A közösségi média a diskurzus egyik, de nem elégséges színtere, fontos a személyes megbeszélés lehetősége is, mint amilyen például ez a vitaszínház. Lehet, hogy másképp gondolkodunk, de a problémánk ugyanaz.

„A kerület nem bír el több beköltözőt” – hangzott a harmadik jelenet problémafelvetése. A résztvevők – a „Nem kell lakópark a Svábhegyre” közösségi oldal adminisztrátora is jelen volt a programon – megegyeztek abban, hogy a szabályokat a piac és a társadalmi értékítélet alapján kell meghozni, viszonylagos konszenzussal. Az biztos, hogy nem kellene újabb részeket kiharapni a még érintetlen területből.

„Egy és háromnegyed óra valószínűleg nem alkalmas egy ekkora téma megbeszélésére – összegzett a végén Sereglei András –, de eljutottunk a legfontosabb kérdéshez: mi, polgárok, rá tudunk-e jönni, mi a valódi problémánk? Ez a mi felelősségünk.” Azzal zárta szavait, hogy számára felemelő volt ennyi felelős, önálló véleménnyel rendelkező embert meghallgatni a saját életteréről szóló vitában.

Sz. D.