Lassan járj, többet látsz!
A turizmus a világ egyik leggyorsabban fejlődő iparága, amely kitörési lehetőséget jelent számtalan térségnek. Ugyanakkor az egyik legnagyobb környezetszennyező is, részben saját maga pörgeti a klímaváltozást, és pusztítja el azt, ami a vonzerejét jelenti. Azt, hogy ez mennyire így van, a XII. kerületben is megtapasztalhatjuk. Pedig lehet máshogy is utazni és élményeket gyűjteni.
Sokan riogattak minket azzal, hogy a koronavírus-járvány után már nem olyan lesz az életünk, mint előtte volt. A turizmus szempontjából a pandémia előbb teljes leállást, ám később dinamikus fellendülést hozott. Két évvel a karantén után a világ utasforgalma megközelítette a 2019-es szintet, majd azóta el is hagyta, ugyanakkor az éves eloszlás mintázata jelentősen eltér a korábbiaktól.
Már nincs holt szezon
Aki most a belvárosban sétál, az kénytelen szembesülni a külföldi utazók tömegével. Holott december van, és az idő sem jó. Az egész világon megfigyelhető, hogy a korábban holt szezonnak nevezett időszakokban is benépesednek a városok. Nyáron a mediterrán tengerpartok, amelyek évszázadokon át felüdülést biztosítottak a megfáradt európaiaknak, immár kevésbé vonzzák az embereket. A 40 fok feletti hőhullámok, az állandósuló szárazság és az erdőtüzek beárnyékolják a nyaralás élvezetét.
Télen sem jobb a helyzet, hiszen egyre nagyobb kihívás – minőségi – havat találni a ma még jól csengő nevű síterepeken. Ha pedig már sem a nyár, sem a tél nem a régi, akkor maradnak a mellékszezon hónapjai, amik sokszor kellemesebb alternatívát kínálnak – bár újabban ilyenkor is garantált a tömeg.
„Egy elhagyott ciprusi fövenyen kiterítettem a törülközőmet, és bámultam a hullámokat. Aztán a langyos homokba túrtam, és valamiben megakadt a kezem. Egy öngyújtó alig felismerhető maradványa volt. A törülközőn ülve pár perc alatt maréknyi színes műanyagszemetet szedtem össze” – meséli döbbenten egy utazó. És ez a szemét nem ott került a tengerbe, hanem ezer kilométerekkel odébb. Ma már nincs olyan világvégi partszakasz, ahol ne játszódhatna le hasonló szomorú eset.
A szemét azonban csak a tömegturizmus egyik következménye. Ott van a repülőgépek okozta zaj- és levegőszennyezés, ami üvegházhatású gázokkal telíti a légkört. Vagy a hotelek döbbenetes, kisebb településekével vetekedő víz- és energiafogyasztása. Az újabb és újabb élmények után kutató turistaipar pedig mindinkább bekebelezi a világot, és egyre kevesebb természeti területet hagy érintetlenül.
Fenntartható turizmus
Nem kell beállni a sorba, mert van alternatíva annak, aki nem szívesen köti össze saját pihenését a környezet pusztításával. A turizmusnak ez a ma még keskeny szelete a jövő megkerülhetetlen utazási módja lesz, mert egyre többen gondolják úgy, hogy nem történhet felelőtlenül a pihenés, az élmények gyűjtése.
Az új irányt három pillér határozza meg. A környezeti fenntarthatóság a természeti erőforrások felelős igénybevételét, a biodiverzitás megőrzését és a szennyezések csökkentését célozza. A társadalmi-kulturális fenntarthatóság tekintettel van a fogadó közösségek érdekeinek tiszteletben tartására, a kulturális örökség és a hagyományos értékek megőrzésére. A gazdasági fenntarthatóság pedig hosszú távon kínálja a turizmusból származó pénzügyi előnyök igazságos elosztását a helyi közösségek között.
A hangzatos irányelveket nem is olyan nehéz lefordítani a hétköznapi gyakorlatra. Jobb a repülő helyett a vonat; valódi kikapcsolódást ígér a zsúfolt tengerpart helyett a hazai természeti környezet; válasszunk egy kis célterületet, és ott időzzünk a kimerítő körutazások helyett. Hosszan sorolhatnánk tovább.
A „slow tourist” (magyarul: lassú utazó) sétatávolságot bejárva, esetleg egy bicikli nyergéből fedezi fel az eldugott kincseket, személyes élményeket gyűjt, és valós kapcsolatba kerül a célterületen élőkkel, legyenek azok emberek vagy növények és állatok. Szívesen megkóstolja a helyben termő alapanyagokból készült tájegységi ízeket, míg tűzijáték és stroboszkóp helyett a madarak esti dalában és a szomszéd domboldalról származó szőlő nedűjében leli örömét.
Apokalipszis a Normafánál
A tömegturizmus pusztítása nem a távoli vidékek problémája, elég egy kellemes nyári estén felmerészkedni a Normafához. Noha itt (többségében) helyiek keresik a rekreáció lehetőségét, mégis megdöbbentő látni az Anna-réten égő tucatnyi tábortüzet, belehallgatni a hangzavarba, és még elképesztőbb szembesülni az éjszaka távozók tömegével az Istenhegyi úton, ahol a reggeli csúcsot idéző tumultus alakul ki. Nem is beszélve a felkelő nap sugarainál megmutatkozó hulladékhegyekről.
Ezt hívják túlhasználatnak, amit a szárazságban sorozatosan és kíméletlenül kitaposott vadvirágos rét már nem tud tolerálni. Kopottan, szinte élettelenül itt marad nekünk, az éjszakai zajterheléssel és a szeméttel együtt.
Barta István
Digitális nomád az Andokban
Azokat a munkavállalókat nevezik digitális nomádoknak, akik bárhol el tudják végezni a munkájukat, ahol internet van. Ők ugyanúgy dolgozhatnak egy ausztrál korallzátony felett ringatódzó hajó fedélzetéről, mint az Andok egyik csendes hegyi falujából, vagy éppen Délkelet-Ázsia egy trópusi turistaparadicsomából. Sokan közülük a kellemes, biztonságos és megfizethető helyeket részesítik előnyben, ezért jönnek hónapokra Budapestre (is). Számukat tízezres nagyságrendűre becsülik.