Miért szeretjük annyira a mézet?

Az édesség iránti vágy az emberrel együtt született. Persze nem szabad túlzásba vinni az édes ételek fogyasztását, de nem árt tudni, hogy az édes íz szeretete genetikailag belénk van kódolva.

Az ősember hamar megtanulta, hogy ami édes, az kalóriadús és tápláló, és nem árt belőle jó sokat enni, amikor épp rendelkezésre áll. Az édes íz a könnyen emészthető szénhidrátokhoz kötődik, nem véletlen, hogy az anyatej is édes. Ráadásul a természetben megtalálható édes gyümölcsök többnyire nem mérgezők, szemben a keserű bogyókkal, amiket tanácsos volt inkább elkerülni. Őseink mindig is keresték az édesítés lehetőségét, és ebben leginkább a méhek siettek a segítségükre.

Már az ősemberek is ettek mézet, és a lakóhelyükként szolgáló barlangok falán is megörökítették kedvenc csemegéjüket; 8-10 ezer éves spanyol barlangrajzokon is láthatunk lépes mézet gyűjtő alakokat, de valószínűleg már ennél régebben is fogyasztotta a homo sapiens ezt a csemegét. Érdekes tény, hogy Amerikában eredetileg nem éltek mézelő méhek, így az ottani őslakosoknak más fortélyokhoz kellett folyamodniuk az édes ízek eléréséhez. A juharfa nedvéből és az agávé kaktusz leveléből nyertek ki szirupot, ezzel édesítettek – a juharszirup ma is az amerikai palacsinta egyik kötelező társa.

A méheknek nagyon sok fajtája létezik, és Európában sem mindegyik készít mézet. Erre már őseink is rájöttek, mint ahogy arra is, hogy sokkal egyszerűbb, ha a közelben tartják a rovarokat, mintha mindenféle eldugott helyen kellene mézet keresni. Sokszor a saját szállásuk közelében építettek kaptárt a méheknek.

Az ókori egyiptomiak már tudatosan méhészkedtek, sütemények készítéséhez, emellett az orvostudományban, sőt mumifikáláshoz is használták a mézet. Arról, hogy mennyire szerették, és milyen fontos szerepe volt náluk, elég sokat tudunk, hiszen Howard Carter 1922-ben találta meg a 19 évesen elhunyt Tutanhamon fáraó több ezer éve elfeledett sírját a Királyok völgyében.

Ez az egyetlen teljesen épségben feltárt fáraósír, amelyben nemcsak a fáraó színarany halotti maszkját lelték meg a régészek, hanem azt a több száz edényt és ételt is, amit mellé temettek. Egyebek közt nyolc mézzel teli amforaedényt és több ezer éves mézes süteményeket. Rengeteg kenyeret, fügés süteményt, sőt húst is csomagoltak a fáraónak: kilenc kacsát, négy libát, galambokat, tyúkokat és marhahúst adtak neki a túlvilági útra. A leleteket – köztük a mézes süteményeket is – most először állították ki teljes pompájában a néhány hete megnyílt Grand Egyptian Museumban, a Gízai piramisok mellett.

Az ókori görögök a mézet egyenesen az istenek ajándékának tartották, amely a szivárvány hátán csorgott le hozzánk, emberekhez. Ők és a rómaiak is használták az orvoslásban, sebfertőtlenítő és szemkenőcsként, valamint bőrbetegségeket is gyógyítottak vele. A mézben található enzimeknek valóban van antibakteriális hatása, nem véletlen, hogy még ma is alkalmazzuk torokfájásra.

A mézet is szerette az ember, és a lépből visszamaradó viaszt is tudta használni, méghozzá világításra, ebből készül ugyanis a gyertya, a legősibb lámpásunk. Éppen ezért az első nagy méhészetek többnyire templomok közelében, kolostorokban jöttek létre, mert ott különösen nagy szükség volt a sok gyertyára.

A méznek évezredekig kiemelt szerep jutott, majd a 17. századtól kezdett elterjedni a sokkal egyszerűbben elérhető finomított cukor, a világítási technikák is fejlődtek, így a méz jelentősége szép lassan megkopott. Mivel a méhészet ősi és fontos mesterségnek számított, már Mária Terézia is próbált tenni azért, hogy ez a szép tudomány ne felejtődjék el teljesen, ezért Bécsben méhészeti főiskolát alapított, később pedig eltörölte a méz után járó adófizetési kötelezettséget. Így a méhészet kezdett ismét fellendülni, bár már sohasem nyerte vissza korábbi jelentőségét.

Magyarországon ugyan ma is jelentős méztermelés folyik, ám sokan csak télen, a hideg és ünnepi időszakban fogyasztanak mézet, amely emellett elengedhetetlen összetevője a karácsonyi süteményeknek. Holott sokkal egészségesebb, mint a finomított cukrok; ásványi anyagokban és vitaminokban, főleg B- és C-vitaminban gazdag.

Az egyik legismertebb karácsonyi édességünk a mézeskalács, amely nem véletlenül ünnepi sütemény, hiszen a méz mindig drága csemegének számított, és csak különleges alkalomkor kerülhetett az asztalra. A méz mellett azonban a keletről érkező aromás fűszerek is nehezen elérhetők voltak, így alakult ki, hogy karácsonyi süteményeink ma is gyakran sok keleti fűszert tartalmaznak.

A méz édessé és puhává varázsolja a tésztát, és tovább el is áll vele a sütemény. Márpedig mindig szempont volt, hogy karácsony napján ne kelljen dolgozni, viszont legyen mivel megkínálni a betérő vendégeket. Ez tovább erősítette a mézes sütemények divatját.

A karácsonyi édességek mellett ma is népszerűek a mézzel sült húsos receptek, de szokás volt ilyenkor mézes kenyeret enni, vagy fokhagymát mézbe mártani, annak szimbólumaként, hogy megédesítsék az életet. A népi babona úgy tartotta, hogy aki a karácsonyi időszakban sok mézet eszik, annak a következő évben csak édes szavak hagyják majd el a száját.

Bár a mézeskalács nagyon finom, népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy jól lehet formázni és díszíteni, így szép ajándék és később karácsonyfadísz lehet belőle. A mézeskalácsot már több száz évvel ezelőtt is díszítették tojásfehérje habjával, és gyorsan a vásárok egyik legkelendőbb termékévé vált.

Ahogy a méz jelentősége hanyatlani kezdett a mindennapi életben, úgy kapott egyre nagyobb szerepet a karácsonyi és téli ünnepkörben. Külön mesterség lett a mézeskalács- és bábkészítés, és az emberek elkezdtek karácsonyi formákat csinálni. Méz és mézeskalács nélkül ma sincs ünnep, sem nálunk, sem az európai kultúrkörben: Németországtól Csehországon át egészen a skandináv országokig szinte minden népnek megvan a maga mézes karácsonyi süteménye.

Kalas Györgyi