Mosolygó matuzsálemek, akik tanítanak
Egy sokkal szebb Magyarország tárul elénk a Matuzsálemek című új albumban, amiben Kállai Márton fotóit szépirodalmi és a természettudományos szövegek kísérik. A Hegyvidék két fája is bekerült a válogatásba, amely öt év munkáját tükrözi, és drámai sorsokat mutat be. A fotográfus elmondása szerint gyakran a növénymatuzsálemek megközelítése is komoly kihívást jelentett.
A Gyűrűk Ura-olvasók nagy kedvencei az entek, az ősi erdők fapásztorai, akik maguk is olyanok, mint a fák, de közben szemlélődnek, ránk tekintenek. Az entek pedig köztünk vannak, itt, Magyarországon is, és akik már nem élnek, holtukban is életet adnak fajok sokaságának. Erről is mesél a Matuzsálemek című album.
A Robert Capa központban novemberben bemutatott kötetben Kállai Márton André Kertész-nagydíjas fotográfus képei a régi korokból itt maradt faóriásainkat, helyesebben fának látszó matuzsálemeinket ábrázolják. Mindjárt a címlapfotó rabul ejt, a könyvbemutatón a háttérben kivetítve sem engedte, hogy levegyük róla a szemünket.
„A zsennyei tölgyről tudtam, hogy létezik, országos rekorder volt – meséli egykori legnagyobb tölgyünkről és vele való személyes találkozásáról Kállai Márton. – Amikor meglátod az arcot, onnantól nem tudsz szabadulni tőle. Amit itt látunk, az egész fa tizede. Az élet megpróbálta kétszer is megsemmisíteni, mégis ott a mosolya. Ez az a kép, amit nem lehetett nem beválogatni az albumba.”
A nép körében ezerévesként tisztelt tölgy kerületét száz éve tíz méternek mérték, üregébe egy futballcsapat is belefért volna, míg be nem betonozták… Bőven húsz méter fölötti magassággal büszkélkedett, két évtizede azonban egy vihar majdnem elpusztította. De csak majdnem. Mint a fotográfus a kötet mögött álló Brancs Közösség oldalán korábban elmondta: „Törzsének döntő többsége kidőlt. A robosztus törzs darabjai ma is ott vannak, csupán egy kisebb része áll, az is alátámasztva. […] Az idővel dacoló, pusztulását is túlélő jelenség. Ezért lett a sorozat emblematikus képe.”
Amire azért még sokan méltóak lennének. Mindenekelőtt az ötvöskónyi hárs, amely az alkotókat segítő Dendrománia – a Széchenyi-díjas Pósfai György oldala – alapján legalább 450 éves lehet, így a valóságban ő a korrekorder. A törzséből megmaradó üres palást pedig, az elbeszélések szerint, egy egész családnak nyújtott menedéket.
Hol láthatjuk élőben is a bölcsesség óriásait? Egyiket Vasban, a másikat Somogyban, de talán nem is ez a lényeg. „Mindig két település között, félúton – mondja Kállai Márton. – A legnagyobb akadályt a nagy monokultúrás földek jelentették számomra, mert lehet, hogy csak egy kilométerre jártam tőlük légvonalban, mégis nyolc kilométert kellett kerülni értük.”
Önmagunkat, a homo sapienst viszont hiába keressük a fényképeken, aminek komoly okairól is beszél az alkotó. Dokumentarista fotográfusként alapvetően emberközpontú témákkal foglalkozik, mégis váltott: „Elég hamar rájöttem: annyira nagy lett az ego, hogy most szeretném kihagyni az embert. Lemondunk így a képeken a viszonyítási alapról, hogy ott legyenek a matuzsálemek mellett. Velük könnyebb foglalkozni, mint egy emberrel, mert nem kell verbális kapcsolatot létesíteni. A legtöbb fotó mégis utal az ember és a fák viszonyára. Amikor pedig ismeretet, útba igazítást kértem valakitől, empátiát éreztem az emberek és fák között, úgy megszólította őket a téma, mint egy drámai riportban.” Kifejezetten nem akart természetfotós sorozatot készíteni – teszi hozzá. Közben egész Magyarországot lefedte a munkájával, nem egy helyszínre többször visszatért, öt éven át dolgozott az albumon.
Korábbi témáihoz képest újdonságnak számított az is, hogy egy-egy helyen nem tudott változtatni a körülményeken, ha valahol nyolc órán át nem sütött a nap, hát nem sütött. Szavai szerint sokkal meditatívabb lett viszont a fotográfusi munka – ha egészen pontosak akarunk lenni szakmai oldalról, a Brancs Közösséget idézzük: „A képek a természetfotó és a fine art fotográfia határán helyezkednek el […], színvisszaadásuk, részletgazdagságuk és élességük kimagasló, méteres nagyítások készítésére alkalmas. Fényforrásunk a Nap volt, fényformálónk pedig legtöbbször a felhőzet. Ebből a kettőből és a gondos nézőpontválasztásból építettük fel a látványt. Ezzel a módszerrel sok megfigyelésre és türelemre tanított minket a természet, a sorozat elkészítése igazi fizikai-szellemi élménnyé vált.”
„Egy másik Magyarország jelenik meg a képeken, például nem látszik pártos megoszlás a fák között. A barátnőm azt mondta: »Úristen, ezek Magyarországon vannak?« Rányit minket a világra ez a kötet” – véli Háy János József Attila-díjas író és költő, aki szépirodalmi szöveggel kíséri az összeállítást. Boldizsár Ildikó mesekutató és író szintén társalkotó, akárcsak a tudományos oldalt erősítő Pósfai György biokémikus, Szél Győző entomológus, muzeológus, vagy éppen ifjabb Vitray Tamás biológus, szakíró.
Természettudományos szemlélettel szólal meg a Matuzsálemekben Aszalós Réka erdőökológus, a 10 millió Fa közösség szakértője, mégis „mintha egy novellát írt volna”. „Szoborszerűek számomra ezek a fák – mondta. – A laikusok is egyre inkább értik, micsoda érték a fa, az öreg fa, az erdő. Ne faanyagként nézzünk az erdőre, bár az is fontos lehet, de sok más oldala létezik.”
A jövőbe mutató természetvédelemmel összhangban hozzátette: „Ha kiviszem a holt fát az erdőből, az élővilág felét kiviszem. Ha ökológusabb lenne a szemlélet, sokkal több holt fát találhatnánk az erdőkben, és sokkal nagyobb lenne a biodiverzitás is, ami ma szintén válságba került, és ez az erdőkben is tapasztalható. Mohák, zuzmók, hangyák élnek a holt fákon, a nagy öreg fákon pedig költeni tud a fekete gólya és a parlagi sas. Az öreg fák és a holt fák is kellenek a biodiverzitáshoz.”
Kovalik Máté túravezető, a Kinizsi Százas teljesítménytúra főrendezője képszerkesztőként társult az alkotókhoz, akiknek a válogatásába két helyen is bekerült a Hegyvidék: a Béla király úton élő török mogyoróval, amely a rokonai között európai rekorder is lehet a vastagságával és a korával, valamint a MOMkult udvarán álló tiszafával. A szemléletformáló kötet a matuzsalemek.hu oldalon rendelhető meg.
Arday Attila
„Magyarország legnagyobb törökmogyoró-fája Budapesten, a tizenkettedik kerületben, a Svábhegyen található. Ez a környék mindig is híres volt erről a Kis-Ázsiából, illetve a Balkánról származó dekoratív fáról. A 19. század első felében kedveltté vált díszfát szívesen ültették parkokba, elsősorban a domb- és hegyvidéken. Egyenes törzsével, kúpos koronájával a legmutatósabb parkfák egyike, de sorfának is kiváló, hiszen a szárazságot és a városok poros levegőjét jól tűri. A fa a Béla király útján, a 24. és 26. szám közötti üres telken áll, a Galgóczy és a György Aladár utcák betorkollása közötti szakaszon, az úttól mintegy 10-15 méterre, lankás oldalban. Nyáron a fák-cserjék takarásában nemigen vehető észre, ehhez kissé fel kell kapaszkodni az oldalba, és átmászni a hiányos drótkerítésen. Ott viszont elámul az ember a hatalmas, 600 centiméternél is vastagabb törzset látva. Ilyen méretű török mogyorót se most, se régen nem említettek az irodalmi források. És ami még különösebb, hogy e fa semmiféle nyilvántartásban nem szerepel. A magyarázat részben talán az, hogy a telek hajdanán Rákosi Mátyás orvosának, dr. Sirály Ferenc (1912–1984) tüdőgyógyásznak és Révai József (1898–1959) politikusnak a tulajdona volt, így érthető, hogy közönséges halandó nem juthatott be a területre.” (Részlet a Matuzsálemekből)
„A MOM Kulturális Központ több oldalról is tiszafákkal van körbeültetve, ezek sűrű, sövényszerű takarásban tartják a méretes épületet. Ezt a helyszínt valójában a fülemmel vettem észre. Az egyik zöld folt gyerekek hangjától zengett, ekkor vettem észre, hogy vagy hatan ültek egyszerre egy fa ágain. A tiszafa rendkívül rugalmas, jól bírja a terhelést, így még több gyereket is elbírt volna, ha éppen kedvet kaptak volna felmászni rá. Az efféle nyüzsgés nem kedvez a fényképezésnek, kivártam inkább egy esős napot, hátha akkor kevésbé népszerű a »mászóka«. Az ágrendszere egyik irányban szétterülő, mint egy legyező. Ha a tengelyéből tekintünk rá, elképesztő sűrűséget és valószínűtlen, de ritmikus kuszaságot mutat. Annyira vad és mesebeli, hogy senki sem gondolná, milyen sűrűn lakott városi környezetben található.” (Részlet a Matuzsálemekből)