Az önironikus „Woody Alain Delon”

• Az interjúra hangolódva megnéztem a YouTube-on a Paroles című dalt, amit Váczi Eszterrel énekel a VABADABA című dalesten, az ön új szövegével. Hogyan született meg ez a duett?
• Nagyon szeretem Esztert, sokra tartom őt mint előadót, mint embert. A Jazz+Az együttesben ismerkedtünk meg, és amikor kitaláltam ezt az egy férfi és egy nő elképzelt kapcsolatának különböző fázisait bemutató estet, egyértelműen ő jutott eszembe. A Paroles-ban Dalida szerepét énekli, én meg Alain Delonét – mindig viccelődöm, hogy én csak egy „Woody Alain Delon” lehetek mellette –, a színpadon egyszerűen belefeledkezem Eszter szépségébe, amit éneklés közben sugároz. A szépség valami olyan, amiben feltárul a dolgok belső igazsága, és a dal segít ezt kibontani. A nagy dalok, a nagy előadók együtt rezegnek.
• A szöveg és a zene egymást támogatják?
• Jó esetben igen. Egy jó dalszöveg megemeli a dallamot, egy rossz lehúzza. Én úgy gondolok a dalszövegírásra, mint a melódiának egy jó értelemben vett szolgálójára. Ilyen értelemben a dalszövegírás alkalmazott művészet, iparművészet.
• Hogyan áll össze az est?
• Amikor elkezdtem összerakni, tudtam, melyik Dés Lacival közös dalaimat szeretném beletenni, de odanyúlok ahhoz a korszakhoz is, amiben gyerekként lubickoltam. A hetvenes években Magyarországon a francia sztárok nagyon ismertek voltak, rengeteg zenés film jött be, mint akár az Egy férfi és egy nő című Lelouch-film, ebben van a „Vabadaba”, meg a Paroles; a szüleim sok ilyet hallgattak. Ugyanebben a korszakban lett sláger Hernádi Judit dala, a Sohase mondd, arra is írtam egy szöveget, illetve beintarziáztam az eredeti dalszövegbe, új értelmet adva neki egy olyan korszakban, amiben most élünk. Az ember szinte elvész a megosztottság, a gyűlölet, a fake news-cunami, a kulturális nívótlanság, az eldurvulás káoszában, nagyon sok biztatásra volna szükség egymás felé – és ezt nem egy hisztérikusan öregedő boomerként mondom, hanem azért, mert képes vagyok távolabb látni a körön, amiben élek, és arra próbálok reflektálni a dalaimmal is. Az én személyes életem tulajdonképpen egyre jobban kibomlik, tágul az elmúlt években, annak ellenére, ami az országban történik.
• Mit szól a mesterséges intelligenciához? Már verset is ír…
• Reggel olvastam, hogy a legismertebb amerikai zenei lap slágerlistáján egy AI-dal az első – ez most először fordult elő. Dalszerzőként nyilván engem is fenyeget, hogy betáplálják az összes szövegemet egy programba, és ki fog dobni egy Gesztire jellemző szöveget. De azt elő is kell adni! Videón simán lehet AI-Gesztit kreálni, én is csináltam az Aréna-koncertemre, de van egy tippem: szerintem az AI most egy olyan kalapács, amit ha valaki a kezébe vesz, mindent szögnek néz. Bármit meg lehet csinálni, de hogy mi lesz belőle, attól függ, ki fogja a kalapácsot. Egyelőre, amíg nem létezik a generatív AI, legalábbis nem látjuk a hétköznapokban, mindig az ember lesz a lényeges, aki betáplálja a tartalmakat valamilyen céllal. Azzal vigasztalom magam, és az a jövőre vonatkozó jóslatom, hogy az AI olyan lesz, mint a gyorséttermek. Ha választanom kell egy gyorsétterem és egy finom olasz vagy magyar családi étterem között, biztos, hogy a családi éttermet választom. Szerintem fel fog értékelődni minden, ami emberi, random tehetségből, karakterből, megfogható személyiségből fakad.
• A kreativitását a családjából hozza?
• Átlagos családba születtem, édesanyám első generációs értelmiségi. Varrónő nagyikám állandóan biztatta: tanulni kell! Tökéletes helyesírása volt, pedig csak nyolc osztályt végzett. Úgy nőttem fel, hogy az egész család olvas. Például csak ennek az egy mintának nagyon sokat köszönhetek. Édesapám középosztálybeli családból származott, a hatvanas évektől a Magyar Televíziónál és a Magyar Rádiónál dolgozott. Hatéves koromban egyszer elvitt magával egy rádiófelvételre, amíg vártam rá, matchboxokat tologattam a folyosón. Az egyik gyerekszereplő betegség miatt nem jelent meg; végül is – mondta apám, itt van a fiam, próbáljuk ki, ő is be tudja mondani azt a két mondatot. Így lettem gyerekszínész; de a szereplés nem volt se neki, se nekem ambícióm. Elkezdtek hívni színházba, filmhez, szinkronba, bekerültem a Harsan a Kürtszó rádióműsorba, amit gyerekek csináltak, a Pesti Színházban két évig játszottam, de egy idő után ez leállt. A katonaság után aztán megint kezdődött, hogy a média környékén szeretnék csinálni valamit.
• Hogy jött a szövegírás?
• Véletlenek sorozatának köszönhető. A katonaságnál, 1983-ban, súlyos retinaleválással bajlódtam, leszereltek, többször operáltak, kórházban feküdtem, nem lehetett mozogni. Unalmamban elkezdtem egy kockás füzetbe írogatni. Berkes Gabi barátom – akivel gyerekszínészként játszottunk együtt, és szorgalmasan látogatott – éppen akkor alapított együttest, úgy hívták, hogy Első Emelet. Fájó szívvel néztem, hogy nélkülem történnek a dolgok odakint a szabad világban. Egyszer elvitte egy szövegemet, megzenésítették. Hamarosan megjelent az első nagylemezük, és azt vettem észre, hogy százezres példányszámban veszik, a tinédzserek ezrével jönnek a koncertre, és fejből éneklik az általam írt dalszövegeket… Közben felvettek az ELTE magyar–történelem szakára, egyetemre jártam, és felébredt bennem a kérdés: jó az, amit csinálok? A televízióban zenei műsort vezettem, megismertem magyar és angol dalszövegeket, és láttam, sokkal originálisabban írnak, mint én. A rendszerváltással együtt történt rendszerváltás az én zenei minőségemben is, mert ’92-ben elkezdtünk dalokat írni a Rapülők zenekarnak, és az lett az igazi saját stílusom bölcsője.
• Egy ilyen koncertre ment el Dés László zeneszerző?
• 1995-ben a Budapest Sportcsarnokba, a búcsúkoncertre jött el Laci a kislányával, dalszövegírót keresett A dzsungel könyve musicalhez. Tetszett neki, látta, hogy itt van egy pasi, önironikus, humoros, legfeljebb az a rizikó, tud-e lírikus lenni, ha arra van szükség. Meg is ijedtek a Vígszínházban, amikor benyögte a nevemet annak idején, de miután az első lírai dalt is megírtuk együtt – Balu halálakor hangzik el –, megnyugodtak. Kiderült, izgalmas számomra belebújni egy szereplő bőrébe, felszabadító játéknak tűnt, egyszerűen beleszerettem.
• Januárban lesz A dzsungel könyve ezerötszázadik előadása a Pesti Színházban, A Pál utcai fiúknak pedig most volt a Vígben az ötszázadik.
• Meggyőződésünk, hogy csak nagyon jó irodalmi alapanyagból szabad dolgozni. Sok idő eltelt, mire A Pál utcai fiúk megszületett, mert sokáig nem lehetett hozzáférni a jogokhoz.
• Petőfiről is készül musical, ebből néhány dalt elő is adnak december 29-én, az „Életünk koncertje” keretében az MVM Dome-ban.
• A darab Petőfi utolsó négy évéről szól. A pátoszt kerülve egy önellentmondásokkal teli fiatalember üstökösszerű életét és pályáját kapjuk fel. A Pál utcai fiúk is ott üldögél a magyar irodalom szívcsakrájában, de Petőfi is! Róla az emberek általában csak azt a néhány közhelyet tudják, amit így-úgy megtanítottak nekik, most kiszabadítjuk a gránitba faragott pózokból. A munka felénél tartunk, és már született néhány olyan remek dal, ami erős csigolya ennek a darabnak a gerincében.
• Visszatérve a gyerekkorára, a hegyvidéki Arany János Gimnáziumba járt. Milyen volt?
• Mi a Pasaréti úton, egy garázsból átalakított, szerény kis lakásban laktunk, onnan indultam az iskolába minden reggel három járművel, az 5-ös, a 12-es és a 8-as busszal. Nagyon szerettem oda járni, csak a és b osztály volt, mindenki ismert mindenkit. A tanulmányi eredményt tekintve magas elvárások voltak, de még én is, aki matekból és fizikából tökkelütött voltam, meg tudtam felelni, mert olyan csodálatos tanárok tanítottak, hogy ötösre érettségiztem. Testnevelésórán körül kellett futni az épületet, ez volt a híres „Arany-kör”. Káromkodtunk, amikor Csopaki tanár úr kiküldte a csapatot a lejtős terepre, de lenyomtuk – és ettől lett némi fizikumunk is. Kizárólag jó és fényes emlékek fűznek a gimnáziumhoz. Átlagos gyerek voltam, rengeteg popzenét hallgattam, és már akkor a humán tárgyak jelölték ki az utamat. Egy másik kerületi kötődésem a Farkasrét, őseim ott vannak eltemetve. Édesanyámat nemrég veszítettem el, és ha már így alakult, összeköltöztettem a szüleivel, a nővéremmel, építettem nekik egy új, közös sírhelyet. Amikor egy csendes, napfényes őszi délután sétálgatok a sírkertben, mintha a halottak lakóparkjában lennék, jó érzéssel tölt el.
• Környezetvédelemmel is foglalkozik. Fontos ez?
• Nagyon. Az emberben, amikor a saját sikereit megépíti, jó, ha reflexszerűen épül meg egyfajta morális elkötelezettség, hogy adjon vissza abba a társadalomba, amelyből a sikerei fakadnak. Több civil szervezet munkáját támogatom, kommunikációs tanácsokat is adok. Ilyen például a 10 millió Fa alapítvány, vagy Bódis Kriszta Van helyed alapítványa, ami hátrányos helyzetű roma gyerekeket segít. A környezetvédelem számomra abszolút prioritás. A második kerület legszélén lakom – erdő mellett igenis jó lakni! –, a természetben élek. Április közepétől október közepéig mindennap kiülök a kertbe, sétálok az erdőben, és néha ijesztőnek tűnik, hogy eltűntek a madarak, alig látni őzet. A vaddisznók, szegények, elkezdtek beszokni a városba, a tizenkettedik kerületben ez folyamatos téma. Azt gondolom, túl sok felszínes, méltatlan és lényegtelen dologról folyik a közbeszéd, az igazán lényeges feladatokra nem marad figyelem, miközben láthatjuk, a klímaváltozás milyen drámai hatással jár. Már nem is a magam élete, hanem a lányaimé miatt aggódom. Igenis, lehet olyan döntéseket hozni, amikkel nem csak a lelkiismeret-furdalásunkat váltjuk meg! Idióta módon fecséreljük el a természet erőforrásait. A szokásaink csak akkor változnak, ha mi változtatunk rajtuk. Józan ésszel és szeretettel meg lehet próbálni másképp élni. A 10 millió Fával faültetésekre járok, megjelenítem a közösségimédia-oldalamon, támogatom az adóm egy százalékával, próbálok visszafogottabban élni, hibrid autóval járok.
• A Böszikert melletti parkolóban novemberben rendezték meg az első Best of ARC-ot. Az ARC közérzeti plakátkiállítás egyik alapítójaként hogyan értékeli az elmúlt huszonöt évet?
• Az ARC – mint a szabad véleményalkotás kreatív platformja – megtalálta igazi küldetését, ezért is nevezzük ma már közérzeti kiállításnak. Ez a közérzet egyértelműen romló állapotát mutatja a társadalomnak. A morális, kulturális és fizikai elszegényedés deprimáló jelenségeivel szemben a legtöbb alkotó humorral védekezik, ami a magyar túlélési stratégiák egyik legfontosabb eszköze. Bakos Gábor alapító társammal együtt büszkék vagyunk arra, hogy az ARC máig tudja dokumentálni a velünk megesett negyed évszázadnyi történelmet.

Szepesi Dóra

Geszti Péter kisgyermekkorától színészkedett és szinkronizált. Szövegeket írt az Első Emeletnek, később sikeres zenei karriert futott be a Rapülők és a Jazz+Az zenekarral. Békés Pállal és Dés Lászlóval megírták a népszerű A dzsungel könyve című musicalt. Azóta további musicalekhez is írt szöveget. 2010-től négy évadon át az RTL Klub tehetségkutató műsora, az X-faktor mentora, zsűritagja volt. 2011-ben alakult meg új együttese, a Gringo Sztár. 2023-ban indította Váczi Eszterrel közös koncertestjét, amelynek a címe: VABADABA. Nős, két gyermek édesapja.