Tamás Zsuzsa: Miféle randi (Turi Tímeának)

Szervusztok, mackók! – köszönt el gondolatban az ablakpárkányon ülő plüssmedvéktől, azzal kulcsra zárta polgári munkahelye ajtaját, és kilépett az utcára. Gondolatai azonnal a kiadó, a kiadója hetvenedik születésnapja felé kanyarodtak: három óra múlva nagyszabású gálaműsor veszi kezdetét. Erre eleve nem lehet nem gondolni, de az az igazság, hogy treníroznia is kellett magát.

Először is: bármire, ami délután négy után vette kezdetét, treníroznia kellett magát, ugyanis, függetlenül attól, hogy úgynevezett polgári munkája egyáltalán nem volt megerőltető, a „nap végére” mindig annyira elfáradt, hogy külön erőt kellett gyűjtenie a folytatáshoz (mert hát a nap valójában sosem ért véget délután négykor, ezt mondanunk sem kell). Másodszor: kicsit hangolódnia kellett arra, hogy tehát ő most íróként megy majd erre a nevezetes születésnapra. A polgári munkahelyén nem hirdette, hogy ő amúgy író volna, nemhogy hivalkodni nem akart vele, egyenesen titokban akarta tartani. Paradox módon ez a titok segített neki elhinni, hogy az. Mert muszáj volt elhinnie: ez szintén nem hivalkodás, egyszerű szükségszerűség. Ha nem tartod magad írónak, vagy még inkább: ha nem írónak tartod magad, akkor mégis hogyan vess papírra akár egyetlen egy mondatot? Ettől függetlenül valahányszor a kiadója rendezvényeire sietett, azonnal eszébe jutottak az íróbbak és legíróbbak, és most különösen szerencsésnek érezte magát, hogy három napja szerkesztője telefonon közölte vele a hírt: kéziratát elfogadták, kötete a jövő évben várható. Így mégiscsak könnyebb.

Nem is gyötörte magát az íróbbakkal és legíróbbakkal való összevetéssel, hanem a trenírozás harmadik szakaszára ugrott. Még egyszer sorra vette, mibe fog átöltözni, felsője, szoknyája, harisnyája hol is található most, és ez a fejben készülődés örömmel töltötte el.

Otthon aztán csak végre kellett hajtani a tervet. Ilyenkor fontos volt, hogy ne húzza keresztül a saját számításait, például ne próbáljon fel három másik felsőt és még egy szoknyát, vagy ha már rátör a kényszer, legalább legyen minderre ideje. Most volt. Volt ideje enni egy keveset, volt ideje lezuhanyozni, volt ideje előkészíteni az elképzelt összeállítást, valamint három másik felsőt és még egy szoknyát, amelyeket mind fel is próbált, különböző kombinációkban, és mind le is vetett, bosszankodva, hogy visszatérjen az eredeti elképzeléséhez. De még mindig volt ideje.

Úgy lépett ki az utcára hosszú, barna, selymesen csillogó szaténszoknyájában, hogy tudta, bőven időben fog megérkezni az Urániához, a hajdani orfeumhoz, amely nemzeti filmszínházként is méltó helyszíne lesz a születésnapi gálaműsornak, és ő nem lesz zavarban, ha esetleg az előtérben pezsgővel kínálják, mert érzi magában a kiadóhoz tartozását, és lám, szoknyája épp illik a helyszín patinás, aranycsillogástól sem mentes eleganciájához. Hogy épp szemerkélni kezdett az eső, rontott egy kicsit a kedvén, de meggyőzte magát, hogy emiatt igazán fölösleges taxit hívnia, az Apor Vilmos téren négy perc múlva felszáll a buszra, és bár ebben a szoknyában a tömegközlekedés valóban nem a legkomfortosabb, az ünneplő tömegben ezt a negyedórás kellemetlenséget el fogja felejteni. Kinyitotta esernyőjét, megszaporázta lépteit.

A buszra sikerült felszállnia anélkül, hogy a szoknyája szegélyére lépett volna, a vizes esernyővel sem hagyott nyomot saját öltözékén, viszont a mobilapplikáció, amellyel bérletét szerette volna felmutatni a buszvezetőnek, nem volt kegyes hozzá, és sokáig kellett billegnie a sofőr fülkéje mellett, míg végre felugrott az érvényességet igazoló kis ikon. Leült, elrendezgette táskáját, esernyőjét (még mindig nem hagyott vizes nyomot öltözékén), megnyugodott. Valahol a Március 15. tér után hasított belé a felismerés, hogy talán rossz irányba tart. Nem is az iránnyal, az úticéllal van a baj. „Átrium” – villant be egy szó, és az Astoriánál már szabályszerűen rosszul volt.

Az Uránia előtt leszállva azonnal felmérte a helyzetet: a helyszín nem mutatta ünnepi arcát, az időközben rendesen megeredt esőben mozizni vágyó civilek álltak a bejárat előtt, sehol egy író. Fél kézzel már a táskájában kutatott, hogy előkotorja a telefonját, de még egyszer végigpásztázott az álldogálókon. Az egyikkel egy pillanatra összeakadt a tekintete, a férfi mintha meg is indult volna felé. Csak a szándék villant meg a szemében, a gondolatot talán nem is követte tett, egy lépés sem, olyan szigorú elutasításba ütközött.

Az elutasítás nem neki szólt, hanem az egész helyzetnek. Nem! Ez nem lehet igaz. Kétségbeesetten kotorta elő a telefonját, kétségbeesetten keresett rá a születésnapi gálaest helyszínére, kétségbeesetten győződött meg róla, hogy az bizony az Átrium, nem az Uránia. Kétségbeesésében elindult az Astoria felé: arról még tudta, hol van. Más most egyszerűen nem jutott eszébe. Hirtelen fogalma sem volt, hol van az Átrium, nem tudta volna megmondani, hogyan jutna el innen oda, beugrott, hogy „Blaha”, de a szónak nem volt értelme, irányt pedig végképp nem jelölt.

Halló, itt vagyok az Astoriánál, lent, az aluljáróban, úgyhogy akár azt is megmondhatja, hol menjek fel, mert pillanatnyilag fogalmam sincs – rendelt taxit a maradék lélekjelenlétével. A taxis kérdései közül egyet értett: hétkor kezdődik? Az összes többi, amelyek az útirányra vonatkoztak, mintha kínaiul lettek volna, hirtelen értelmezhetetlennek tűntek számára. Hétkor, az Átriumban. És három perc múlva hét. Biztos nem kezdik pontosan. Biztos, hagyta rá a taxisra, és több szót nem váltottak. A taxis manőverei még ebben a szorult helyzetben is fölöslegesnek tűntek. Megelőzni egy autót a huszonötből? Minek. Cikkcakkban menni az esőáztatta mellékutcákban? A fene tudja… De végül mégiscsak ott találta magát az Átrium előtt, és ahogy kiszállt a taxiból, konstatálta, hogy nem egyedül késett, egy ismerős pár is épp akkor esett be.

Ahhoz, hogy elfoglalja a helyét, megint a mobiljával kellett vacakolnia, ami ebben az esetben már felért egy kínzással. Sehogy sem találta a jegyet az e-mailek között. Utolsóként ült le. A műsor első perceiben sírni volt kedve, arcát a tenyerébe temette, ujjaival megpróbálta útját állni a kitörni készülő könnyeknek.

Amikor teljesen megnyugodott, túl volt néhány jóleső nevetésen is, eszébe jutott a férfi, aki ott állt az esőben. Hirtelen megsajnálta. Biztos, hogy egy nőt várt. Biztos, hogy olyan nőt, akivel még nem találkozott. Valószínű, hogy egy kiöltözött nőt várt, bár a szaténszoknya túlzásnak tűnik egy hétfő esti, moziba menős első randihoz. Miféle randi lehetett ez? Neten ismerkedős? Akárhogy is, remélte, hogy jól sikerült.