Tekerjük vissza! – régi szép emlékeink a VHS-ről

A nindzsafilmek

A VHS-celluloidhulladékok kasztján belül kiemelten kezelendő a nindzsafilm, egy letűnt kor legemblematikusabb mementója, ami megannyi kérdést hagyott megválaszolatlanul. Például: az UZI-k, az aknavetők és a forgótáras gépfegyverek fénykorában mi indokolta azt, hogy bárki is tökig bebugyolált, szamurájkarddal rohangászó félkegyelműeket fogadjon fel ellenségei likvidálására? Ki pénzelte az Amerikai nindzsa OKJ-s tanfolyamait, amelyben fekete, piros, sárga, drapp, topázkék, padlizsánlila és mályvaszínű munkaruhás harcosok is feltűntek a hallgatók között? (Sőt, a varrónők már sutyiban dolgoztak az Elvis- és tehénmintás egyenruhákon is.)

Az első – felkavaróan unortodox – hőssel azonban a Nindzsa színre lép című alapvetésben találkoztunk. Franco Nero jóvoltából megismerhettük a Thomas Magnum-bajszos nindzsa karakterét, aki fehér hacukája jóvoltából bizonyára gyakori vendég volt a helyi patyolatban. Arról pedig tényleg csak mellékesen teszünk említést, hogy hasonló ancúgban legfeljebb egy hóbagoly fészkében tudott volna észrevétlenül elrejtőzni, amíg egy feldühödött madármama ki nem ebrudalja onnan.

 

A bödönhangú narrátorok és bravúros fordításaik

Életellenes képminőség ide, ordenáré hangtechnika oda, a 80-as években a kalóz VHS-ek kulturális oázisként funkcionáltak az Ablak, a Terefere és A hét műtárgya által sújtott lakosság számára. Nem csoda hát, hogy a magyarországi feketepiac virágzását Pablo Escobar is irigykedve figyelte volna – akárcsak a csempészek tevékenységét, akik nem átallták hűtőszekrények és mikrohullámú sütők tucatjait kibélelni a Terminátor, a Túl a csúcson, a Mad Max 2 és megannyi kortárs film költséghatékony kópiáival.

Majd jött a magyar változat egyszemélyes munkatársa, hogy egy adásvételi szerződés érzelmi töltetével tolmácsolja az elhangzottakat. A Hegylakó narrátora például Arany Varrógép-életműdíjat érdemelt volna a Skynettől az emberi emóciók elleni harc elismeréseként. Mindez élénk magyarságtudattal párosult, ugyanis amikor az IFA-homlokú dzsigoló, Kurgan a templomi jelenetben „Happy Halloween!”-nel köszöntötte az apácákat, ő a frappáns „jól mulatunk, hölgyeim?” fordulattal élt. És nemcsak a „nálunk nincs Halloween!” tézis mellett állt ki, hanem rögtön némi revizionista gondolatot is megfogalmazott: „Gyenge vagy, Felvidéki” („You’re weak, Highlander”) – vágta Connor MacLeod képébe, mintegy rávilágítva, hogy egykor Skóciát is elcsatolták Magyarországtól.

 

A kultúrbarbarizmus melegágya: a videókölcsönző

Míg a VHS-zúgkereskedők korábban horgászbotra tűzött Milka csokival gyűjtötték össze az angolban vagy németben jártas egyszemélyes szinkronstábokat, a vasfüggöny leomlásával mindkét szakmának befellegzett. Ugyanakkor gombamódra szaporodtak a videókölcsönzők, amelyek immár – jobbára – hivatalos kiadványokkal sefteltek.

Bár a kép- és hangminőség ezáltal ugrásszerűen javult, a fogyasztói szokások nem változtak jelentősen a 80-as évekhez képest. Értsd: jó filmnek minősült minden olyan kiadvány, aminek a borítóján a gumiarcú dumafranci, Steven Seagal szorongatott kéziágyút, vagy Jean-Claude Van Damme rúgta le a harangot a csíksomlyói templom tornyából. Ennek megfelelően az eladók is mindennemű gátlás nélkül ajánlgatták a legkülönfélébb lövöldözős trágyafilmeket, miközben a tékában felváltva üvölttették a 2Unlimited- és a Világslágerek magyarul kazettákat.

 

A VHS mint családi konfliktusforrás

A videókazetta sok esetben olyan volt, mint a kevert likőr: családokat szakított szét, tett tönkre, és generációkat sodort az idegösszeomlás szélére. Az üres szalag ugyanis jellemzően nem funkcionált bárhonnan leakasztható fogyóeszközként, így aztán egyes fiatalok abban látták a megoldás kulcsát, hogy a Gonosz halott 2-t hanyag eleganciával rávették a fater tulajdonát képező Az Ezüst-tó kincsére. Utóbbi pedig jellemzően a „mi ez az aberrált állatság?” kérdéssel méltatta a Sam Raimi és a motorfűrészkezű Ash által ledöntött műfaji korlátokat.

Szintén általános jelenség volt a Makk Marci-komplexusos szülő, aki az elsötétített szobába berontva ekképpen traumatizálta az órák óta videózó ifjúságot: „Én a ti korotokban ötszázat dekáztam medicinnel a jó levegőn, ti meg itt rohadtok ebben a retkes oroszlánbarlangban, mars kifelé!” Egy fokkal kíméletesebbnek bizonyult a szobába toppanó nagymuter, aki hasonlóan konstatálta a bébi-xenomorf születését az Alien hírhedt jelenetében: „Mi az ott, egér? Hát, ez okádék, nemhogy régi szép filmeket néznétek!”

 

A VICO-filmek

„Hát, persze, hogy az Orrpolipos vámpírvadász is a VICO filmje!” – harsant fel Bozai József hangja a korabeli reklámban, és máris tudtuk, hogy a szóban forgó műalkotás nem kategorizálható a magyar ábécé betűivel, lévén az a „zs” után véget ér. Fenyő János neve akkoriban forrott össze a huszadvonalbeli akciófilmekkel, amikor a püspöklila zakós vállalkozók válltömése rakétaelhárítóként funkcionált, cipőjükön pedig akkora makk éktelenkedett, mint King Kong nagylábujja.

A VICO-mozik széles tömegekkel ismertették meg a Michael Dudikoff-, Lou Diamond Philips-, Mark Dacascos- vagy Don „The Dragon” Wilson-kaliberű színészfenomének nevét, ám mindez cseppet sem hatotta meg a tengerentúli filmstúdiókat. Tudniillik megelégelték a Fenyő által átutalt 0 forintos jogdíjakat, és később beálltak azok közé, akik „video killed the media star” átköltéssel dalolták a Buggles zenekar slágerét.

Kirsch András