Amikor az ünnep öröme győzedelmeskedik a gazdagság fölött
A karácsony a szeretet ünnepe – ezt már egészen kicsi korunk óta tudjuk: szüleink példájából, a meghitt családi pillanatokból és persze abból a kulturális örökségből is, amit a filmek és a szépirodalom évszázadok óta formálnak. Dickens szép történetei, Andersen megható elbeszélései ma is ugyanazzal a varázzsal bírnak, mint megírásuk idején. Az viszont talán kevesebbek előtt ismert, hogy a Hegyvidék híres lakója, Jókai Mór is számtalan írásában állította középpontba az év végi ünnepkört. Idei utolsó lapszámunkban 200 éve született nagy írónk történeteivel idézzük meg a karácsony hangulatát.
A karácsonyfa-állítás szokása a reformáció idején bontakozott ki, először az evangélikus közösségekben, a Német-római Birodalomban. A hagyomány szerint Luther Márton állított elsőként gyertyákkal díszített fenyőfát. A szokás a 18. századra egész Németországban elterjedt, a 19. században pedig Ausztrián keresztül Európa-szerte ismertté vált.
Magyarországon előbb az arisztokrata házakban, majd a reformkor végére a vagyonosabb polgárság körében is hagyománnyá vált a faállítás. 1846-ban már arról írtak a lapok, hogy szinte minden városban ismerik, bár a szegényebb rétegek sokáig csak egy-egy zöld ággal tudtak ünnepelni, vidéken pedig még később gyökerezett meg ez a szokás.
A Pesti Napló így ír erről 1853. december 3-i számában: „A karácsonyfa ünnepe egyike azon kedélyes jeleneteknek, melyekben a családi élet oly nagyon gazdag. […] E szép, e kedélyes házi ünnepet a magyar vidék nem ismeri, mint nem ismeri a halottak napjának kegyeletes ünnepét is. De Budapesten mind a kettő ismeretes. A karácsonyfa tán már egy háznál sem hiányzik, hol gyermek van, s a legszegényebb iparos is vásárol egy kis zöld ágat, melyre ráaggatja az Isten-ember ajándékát. Azonban nem minden gyermek részesül ez örömben. A szegényebb osztály gyermekei csak a piaczon bámulhatják meg a feldíszített karácsonyfát. Ezért a méltánylat meleg szavával kell itt megemlékeznünk több emberbarátnak a múlt évben alakított egyletéről Bécsben, mely egylet a Zsófia-fürdő gyönyörű termében a legszegényebb osztály gyermekei számára karácsonyfákat állított fel s több jótékony nő segélyével a kisdedek közt ruhácskákat, képes könyveket osztott ki.”
„...felébredt – a mennyországban”
A karácsony szépirodalmi megjelenítésében Jókai Mórnak is meghatározó szerepe volt. A Vasárnapi Ujság, amelynek szerkesztésében ő maga is részt vett, 1854-ben indult. Már az első karácsonyi számban megjelent tőle egy felemelő történet, A koldusgyermek, amit most teljes egészében közreadunk.
*
Jókai Mór: A koldusgyermek. Karácsonyi történet (1854)
Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forrólázt kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős.
Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kisfiú elgondolta magában: „mármost ki fogja nékem mondani: kedves kisfiam? ki fog énnekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogyha valamim fáj?”
A szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, akiknél, ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: „mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!”
El is takarodott szegény, kiment az utcára, ahol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövőmenő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. Aki mai világban akar valamit kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban érti a mesterségét; az utánaszalad a cifra uraknak, hozzájok keni-feni magát piszkos condráival; azok aztán csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, aki csak sírni tud, meghalhat éhen.
Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor, öreg gyümölcsárus-asszony nem árult volna ott azon a szögleten, amelyikhez ő szegődött. Ez csak elnézte, mit ácsorog az a kisfiú ottan olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán mármost eredj haza!
A kisfiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz, s ahogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.
Akkor pedig már este volt, és este nagyvárosban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú úgy elsírdogált magában, amikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bemenni; őreá sehol sem vártak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.
Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, ami olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: „édesanyám”.
Éjszaka is sokszor felébredt, mikor úgy fújt a hideg szél! s nyögve fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya!
Másnap megint felkereste a jó kofaasszonyt, aki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét nekiadta ételmaradékát. Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öregasszonyt.
Ötödnap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek, mentek az utcán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.
A kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem mert megszólítni):
– Hol van most a jó néne?
– Ma nem fog itt árulni, fiam, – felelt neki a koldus – mert ma ünnep van.
– De hát miért van ünnep?
– Mert ma született a Jézus, látod, kisfiam, hogy mennek az emberek a templomba.
Ahová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, aminél szebb háza senkinek sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.
Valami nagy tiszteletreméltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a gyermekeket mindig.
Úgy elhallgatta volna napestig, amit ez a tiszteletreméltó férfi beszélt.
Egész estig mindig talált templomot nyitva; este azután azokat is becsukták, s ő ismét az utcán maradt.
Annyi ablak ki volt világítva, az utcákon fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.
A kis árva úgy el tudta azokat nézni.
Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, ki-ki vitte haza, kisfiának, kisleányának – amit a kis Jézus küldött nekik.
Olyan szép a kis Jézus születésnapja!
Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, akik meleg kályha mellett édesanyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de aki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!
Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:
– Édes Jézuska, aki úgy szereted a gyermekeket, ha volna szükséged olyan kis szolgára, amilyen én vagyok, vennél engemet magadhoz…
S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését, és elvette őt magához, akit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kisgyermek, és felébredt – a mennyországban…
Ti, kik vigadtok s örültök szent karácsony napján, emlékezzetek meg azokról, akik éheznek és szomorkodnak!…”
Karácsonyesti tűz a svábhegyi villában
Jókai Mór egész életében fontosnak tartotta az adakozást, különösen a gyerekek és a rászorulók támogatását. A Sürgöny 1864. december 17-i számában olvashatjuk: „Az írói segélyegylet javára a karácsonyi normanapok alatt fog hangverseny rendeztetni, melyet Jókai rendez.”
Felesége, Laborfalvi Róza szintén elkötelezett adakozó volt, amit a Budapesti Közlöny 1871. december 31-i száma is tanúsít: „JÓTÉKONYSÁG. A pesti szegény gyermekkórház részére a karácsonyi ünnepek alkalmából készpénzben adakoztak még: Jókai Mórné”
Jókai egyébként nem a svábhegyi villában töltötte a karácsonyait, mivel ősszel mindig leköltözött onnan. Állatai és gazdasági ügyei miatt azonban télen is gyakran felment, és írt is többször a környező tájról. Egy drámai esemény is kötődik az ünnephez: 1896-ban éppen karácsony estéjén gyulladt ki a villa üvegháza.
„A csöndes karácsony-estén a svábhegyen a Jókai Mór nyaralóját nyolc óra tájban egyszerre magas lángnyelv világította meg: a nyaraló telkén az üvegház kigyulladt és a fedele rövid idő alatt a veszedelem áldozata lett. A tüzet gyorsan lokalizálták s a nagyobb veszedelemnek elejét vették. így is azonban elég kellemetlen meglepetés ez a tűz a költőkirálynak, aki bizony kedvesebb karácsonyi ajándékot érdemelt volna” – olvashatjuk a Pesti Hirlap 1896. december 25-i számában.
Ezer pengő helyett közös éneklés
Jókai számtalan regényében, írásában megidézi a karácsony varázsát. Váli Mari feljegyzéseiből is tudjuk, hogy az író egyik kedvenc karácsonyi éneke a „Krisztus Urunknak áldott születésén” volt. Nem véletlen tehát, hogy egyik legismertebb ünnepi novellájában, a Melyiket a kilenc közül című elbeszélésben ezt az éneket helyezi a történet középpontjába.
Egy kilencgyermekes, szegény csizmadia számára az egyetlen „ajándék” az, hogy karácsony estéjén megtaníthatja énekelni gyermekeinek ezt a régi karácsonyi dalt. A fölöttük lakó gazdag úr azonban ezer pengőt ígér, ha csendben maradnak, nem énekelnek. A család először elfogadja az ajánlatot, ám miután a gyerekek szeme várakozással csillog a gyertyafényben, mind rádöbbennek, hogy a pénzért cserébe éppen a karácsony lelkét kellene odaadniuk. Ezért végül visszaviszik a pénzt, és mégis énekelnek. Jókai novellájában a szeretet és az ünnep bensőséges öröme győzedelmeskedik a földi gazdagság felett.
A történet tanulsága ma is időtálló: az ünnep igazi ajándéka nem vásárolható meg. Arra figyelmeztet minket, hogy a karácsony lényege nem a pénz, a csillogás, hanem az a meleg, amit egymás szívében tudunk gyújtani. Talán éppen most, amikor annyi a nélkülözés, különösen fontos észrevenni mindazokat, akik segítségre szorulnak – és adni, ahogy Jókai Mór is tette egész életében.
Földváry Gergely