A Fradi-kártyás lelkipásztor
Ha Lojzi atya, akkor labdarúgás és Fradi, tenisz és Federer, Zebegény és hó – sok-sok hó, karácsonyvárás idején. Mesterségünk címere sorozatunkat Forgács Alajos városmajori plébánossal folytatjuk, aki elmesélte, milyen volt gyerekkorában a nagymarosi málna a mai „svéd málnához” képest, hogyan valósult meg régi álma, a motorozás, és a XII. kerületbe költözve miért hagyta ott a Szent Gellért-templom közösségeinek virágzó életét. Közben pedig az jutott eszünkbe, hogy hófehér haja olyan, mint Albert Flóriáné az öregfiúk között, amikor Lojzi atya és a papok csapata ellen játszott az Üllői úton.
Albert Flórián és Szűcs Lajos közös csapatképen Lipp László, Udvardy György, Kiss-Rigó László és Forgács Alajos atyával. Aranylabdás és világválogatott labdarúgó az egyik oldalon, a pilótaként és templomépítőként is elhíresült László atya, továbbá a jelenlegi veszprémi érsek, a mostani szeged-csanádi püspök, valamint napjaink városmajori plébánosa a másikon.
A labdarúgó és a fociszurkoló
Utóbbi, Forgács Alajos, azaz Lojzi atya otthonában vendégeskedtünk, az Ignotus utcában, és mindjárt szembetaláltuk magunkat ezzel a szép nagy fotóval, amelynek egyetlen hibája, hogy közölhetetlen. Az arcok még közelről nézve is felismerhetetlenek, leginkább a testmagasságok, alkatok, fejformák, hajszínek alapján lehet beazonosítani a játékosokat, Lojzi atya segítségével. Akinek ikonikus fehér haja tisztára olyan, amilyen Albert Flóriáné lett valahogy az ötvenes éveiben. A fotóba mélyedve éppen ekkor az 1980-as évek elején járunk, az Üllői úton, ahol a ferencvárosi öregfiúk összemérték erejüket a lelkipásztorokból álló Napsugár SC-vel.
„Persze hogy kikaptunk! Nem becsültek le minket – meséli Lojzi atya, aki, ha teheti, drukkerként ma is kijár az egykori Albert Flórián Stadion helyén álló Groupama Arénába. – Megvan a Fradi-kártyám a belépéshez, de csütörtökönként az Európa-liga-meccsek alatt Biblia-órát tartok, hétvégén pedig miséket. Az NB I-ben viszont nincs is olyan átütőerő a csapatban, mint a nemzetközi meccseken, amelyekre jobban odateszi magát. Idehaza az ellenfelek beállnak védekezni, nehéz feltörni őket hátul. A külföldi csapatok ellen gyakran nagyobb a gólszerzési esély, bár nemegyszer a Fradi áll be a kapuja elé.”
A focinál maradva az elmúlt évtizedek legdrámaibb élménye is előjön: az írek elleni vb-selejtező, amelyen másodpercekkel a lefújás előtt bukta el a továbbjutást a válogatott. „Borzalmas volt. Nem tudom, miért adtuk át a terepet a második félidőben, miután az elsőben tudtunk támadni. Magunkra húztuk őket így, bár nem vagyok szakértő” – halljuk az atyától, akinek a véleménye tökéletesen egybecseng az alapos szakmai elemzésekkel.
A málnatermesztő és a karácsonyváró
„Gyerekként Zebegényben állandóan rúgtuk a labdát – folytatja Lojzi atya. – Kimentünk kapálni, metszeni, aztán pedig a focipályára, amely akkor még a falu végén volt, annyival kevesebb házból állt a település. A földjeinken kétezer-ötszáz tő málnát termesztettünk, hat-nyolc napszámossal szedtük, de mi magunk pucoltuk, kötöttük, kapáltuk. A híres nagymarosi málnát, ami kicsi, gurulós szemekből állt, és sokkal finomabb lett éretten, mint a mai nagy szemű »svéd málna«. Több mint húsz mázsát adtunk le belőle rendszeresen, de egy kevés szőlő is megtermett nálunk. Krumplink, disznóink, nyulaink is voltak egy kisebb háztáji gazdaságban az ötvenes-hatvanas években. Édesapánk féklakatos volt a Landler Jenő Járműjavítóban, neki nem fért bele az életébe, hogy otthon is dolgozzon, így végeztük mi édesanyánkkal a mezőgazdasági munkát. A Bős-nagymarosi vízlépcső építésekor sajátították ki a nagymarosi földjeinket.”
Mesebeli börzsönyi telekkel folytatjuk, álomszép decemberekkel, áldott adventekkel: „Egészen kicsi gyerekként is eljártunk a rorátéra, a hajnali hatórás misékre. Két-háromszáz méterre laktunk a templomtól, élveztük, amikor éjszaka havazott, és előttünk még senki nem járt az utcán, így mi tapostunk bele először a szűz hóba. Határozottan emlékszem, hogy egy-egy elalvást, betegséget leszámítva minden évben minden rorátén részt vettünk a kis kápolnában, amelyet mára már összenyitottak a templommal.”
Zebegényben, a Dunakanyar egyik legszebb fekvésű falujában található az úgynevezett „mély út”, ami meredek falaival a hegyre vezet fel, nem messze édesanyja szülőházától. Bobpályára hasonlított, a zebegényieknek ez lett a szánkópálya. „Állandóan csuromvizesen mentünk haza” – teszi hozzá.
A pesti diák és a budai plébános
Tizenévesen először a vasútgépészet felé fordult, szakközépiskolába járt Pesten, a Damjanich utca 4.-be. Havonta csak egyszer mehetett haza, és az is rövidre sikerült, mivel szombatonként még tanítás volt, vasárnap este nyolcra pedig vissza kellett térni a Hársfa utcai kollégiumba.
Természetesnek vette az elszakadást, amit még inkább felgyorsított, hogy a nyár nagy részét termelési gyakorlat tette ki. Mint fogalmaz, egy szolidabb Budapesten éltek a diákok, amely még nem hasonlított a mai nyüzsgő világvárosra, ráadásul egy zárt világban töltötték napjaikat a bentlakásos rendszerben. 1973-ban, az érettségi évében döntött a papság mellett: „Akkor jött az ihlet, hogy nekem mégis ez az utam.”
Káplánként a palócföldi Varsányban kezdett, majd több állomáson át a Kelenföldi pályaudvarnál található Szent Gellért-templomba került plébánosként. Nagyjából hatvanöt éves korára, 2020-ban úgy érezte, a népszerű plébánia és virágzó közösségei vezetését át kell adnia egy fiatalabb kollégának.
Kisebb plébániát szeretett volna – kapott egy szép nagyot a Városmajorban, meglévő közösségekkel. Minden évben beindítják az alfa-kurzust, amellyel mindazokat meg akarják szólítani, akik valamilyen szinten érdeklődnek a kereszténység iránt: tizenkét alkalommal vacsorával egybekötött beszélgetéseket, előadásokat tartanak számukra.
Innen, a Városmajorból indul ötévente a Mindszenty-zarándoklat, Máriaremetére gyalogolnak a hívek. És innen, a Városmajorból indul hetente kétszer motorral a Várba Lojzi atya mint az egyházmegye vagyonkezelője.
A motoros és az asztaliteniszező
„Fiatalkoromban volt egy Rigám, és mindig az maradt az álmom, hogy legyen újra egy motorom – mondja. – Nyolc-tíz éve meg tudtam vásárolni egy ötven köbcentis kínai robogót, egy Keewayt. Sokkal egyszerűbb ezzel közlekedni, ott állok meg, ahol akarok, és nem kell parkolóhelyet keresni. Óvatosan haladok, nem cikázom az autók között, és ha áll a sor a lámpánál, csak egy picit megyek előrébb.”
Középiskolában osztálytársa volt a nemrég elhunyt Takács János, aki Klampár, Gergely és Jónyer csapattársaként asztalitenisz-világbajnok lett 1979-ben Phenjanban: „Én amatőrként ütöttem a pingponglabdát; ha huszonegyig tartó játszmákat játszottunk vele, tizenkilenc–nullás előnyt adott, és onnan is megvert. Neki is kellett, hogy ekkora különbségről induljunk, úgy végig odafigyelt. Békásmegyeri időszakomban, az ezredforduló körül kezdtem el teniszezni az ottani képviselő-testület elnökével, aztán a Szent Gellért-templomba kerülve egyre többet párosoztam, mert ahogy haladt előre az idő, már túl széles és túl hosszú lett a pálya. Miután én is a kezembe vettem a teniszütőt, elkezdtek érdekelni az igazi profik, Steffi Graf, Agassi, Sampras, aztán Federer, Nadal, Djokovics. Megszerettem Federert az intelligens kiállásával, de Nadal és Djokovics is kiválóan játszott a maga küzdőszellemével, mindenáron győzni akarásával.”
Az már filozófiai kérdés, hogy a másik legyőzésére való törekvést hogyan egyeztetjük az evangéliumi tanításokkal: „Éppen az a bukéja, hogy ha nem dobom be magam rendesen, akkor lebecsülöm az ellenfelet. Ezt kívánja meg a versenyszellem is. De tudjam elfogadni alázattal, ha a másik jobb nálam! Amennyiben nincs meg bennem, hogy legyőzzem, a játék lényege is elveszik, lagymataggá válik, nincs benne élvezet sem. Teljes erőbedobás kell, persze egészségre káros szerek nélkül, amiket maximálisan elítélek, akárcsak az ellenfél megalázását, a beszólásokat. Az sem tetszik, hogy a pénz ilyen szinten belenyúlt a sportba, egyes sportágakat irreálisan finanszíroznak, ilyen a foci és a tenisz, miközben egy kajakozó, egy úszó vagy egy atléta legalább annyit beletesz az egészbe.”
Lojzi atya a teniszütőt már letette, az otthonában álló futógép ruhaszárító lett. Ha szabadnapos, vagy szabadságon van, akkor autóval jár a legszebb vidéki, határon túli helyekre, Erdélybe, a Tisza-tóhoz, a Deseda-tóhoz, vagy éppen a Balatonhoz.
Onnan, a Badacsony környékéről származik a család egy része: az első világháborúban meghalt nagyapa obeliszkje a Hősök Kertjében, Badacsonytomajon található, ahol az édesapa is született. Bár Zebegényben is régóta élnek Forgácsok. A gyerekkori nyarak Badacsonytördemichez kötődnek, a Tördemicet Tomajjal összekötő Római úton pedig ma is szívesen végiggurul a Városmajor plébánosa: „Lassan megyek ilyenkor, és nézem a tájat.”
Arday Attila