„Hagyd, hogy hasson rád a másféleség élménye”

• Január 15-én Márai Sándor-műsorral áll a MOMkult közönsége elé, amelynek a mottója: „Most erősnek kell maradni, akármi következik is”, a címe pedig: Lélekablak – A szabadság ára. Ez utóbbi mire utal?
• A szabadság ára címet Koltay Gábor szerkesztő, rendező adta. Erre van is utalás az előadásban, Márai elmondja: törekedhetünk a szabadságra, vágyhatjuk a szabadságot, lépést tehetünk az elnyerése érdekében, de tudomásul kell vennünk, hogy időnként nagy árat kell fizetnünk érte. A Lélekablak címet én adtam – mert úgy érzem, művein keresztül beleláthatunk az író lelkébe, de a folyamatosan változó történelmünkbe is. Technikustársam, Tóth Zoltán vetített képekkel kapcsolódik a szöveghez.
• Önnek mit ad Márai?
• Hallatlanul széles mezsgyét élt. Nem véletlen, hogy ennyire megszenvedte. Amikor már emigrációban volt, elmondta, nincs író és nincs irodalom, ha nincs mögötte nemzet. Haza nélkül lehet élni, de nincs értelme. Talán ezért is vonzódom hozzá, mert az én szüleim sem azok az emberek voltak, akik hagyták magukat sodródni. Édesapám fuvarozott, édesanyám a húgommal és velem foglalkozott, meg az otthoni jószágokkal, de céljaik nekik is voltak. „Kassán gyerekkoromban még volt egyféle műveltség. Volt tehát hazám is” – mondja Márai. Nekem a szüleimmel való beszélgetések jelentették a biztonságot – volt tehát hazám is! A magyar nyelvet, a szemléletet visszük magunkkal tovább.

 

„Az a dolgom, hogy Máraival foglalkozzam”

• Hogy jött az erősáramú szakközépiskola után a színművészet?
• Teljes nevén Erősáramú Szakközépiskola Villamosgép- és Készülékgyártó Ágazat – itt érettségiztem Jászberényben 1980-ban. Nem az én ötletem volt. Azon kaptam magam, belegondolva a létezés hatvanhárom évébe, hogy úgy élem az életemet, hogy mások ötleteit használom fel. Ezt a középiskolát édesanyám javasolta. Hét osztályt végzett, kivették a szülei az iskolából – megitatni, odébb pányvázni a tehenet, ehhez nem kell iskola. Édesapám hat osztályt járt, de hála Istennek, őket nem ez határozta meg, hanem ami a szívükben meg a fejükben volt. Egy nap, amikor édesanyu salakolta ki otthon a hordozható cserépkályhát, odaültem hozzá, nyolcadikos Kiskareszként, a kérdéssel, mi is akarok én lenni, ő pedig felsorolta a lehetőségeket, de elmondta a hátulütőit is. Éppen tegnap is átbeszéltük ezt vele, mert amikor autózom, útközben mindig felhívom, és traccsolunk. Kisfiam, a szakközépiskolában nem kapod a legjobb szakmai képzést – mondta, de ha mellé tanulsz, jó szakmunkás leszel; nem lesz erős érettségid, de ha tovább akarsz tanulni, és mellé tanulsz, föl tudod hozni. Milyen logikusan gondolkodott! Így keveredtem az erősáramú középiskolába, ahol versmondó versenyeket is rendeztek, és egyszer megnyertem. Erre az egyik osztálytársam megkérdezte, nem akarok-e a Színművészeti Főiskolára jelentkezni. A kérdés betalált, mert éppen akkor teljesen tanácstalan voltam – jelentkeztem. Elsőre nem vettek fel. Elkeveredtem Budapestre, villanyszerelőnek az EVIG-szervizbe, és közben az ELTE ÁJTK Nyolcadik csoport nevű színkörébe jártam, amelynek a hirdetését szintén édesanyám találta meg… Szóval használtam mások ötleteit. Mostanában afféle hivatásommá vált, hogy magyar költők és írók életművéből hozok létre műsorokat, és azokkal nemcsak Magyarországon, hanem a Kárpát-medencében is csavargom – ennek az ötlete sem tőlem, hanem a lányoktól jön; Gerdától, a feleségemtől (Pikali Gerda színművész – a szerk.) és a lányomtól, Gigitől. Legutóbb mindkettőjüktől Márai-kötetet kaptam, ebből tudtam: az a dolgom, hogy Máraival foglalkozzam.
• Mi volt a kiindulópont a műsorhoz?
• Egy különös élmény. Hajóztunk a Dunán Gerdával, csak mi ketten. Laktunk egy hajón, lementünk Mohácsig. Mit vittem magammal? Márai Füveskönyvét. És amikor reggel kiülök a hajóra az első kávéval, kinyitom a könyvet, éppen azt a fejezetet ütöm fel, amiben ez a kiváló gondolkodó azt írja, ha valahova elmész, ne az otthont akard magaddal vinni, add át magad az újnak, hagyd, hogy hasson rád a másféleség élménye. Ilyen véletlen nincs! Miközben én egy kicsit félve indultam neki, hol lesz az otthoni komfort a hajón… Tilos! Ne zárd be magad! Egészen biztos, hogy nem véletlenül talált meg ez a gondolat; és ha egy ilyen „nem véletlent” hordoz magában valakinek a műve, akkor nekem azzal igenis foglalkozni kell.
• Mintha konkrétan Márai inspirálta volna.
• Abszolút! Én nagyon szívesen lettem volna a környezetében, mert szeretem, ha egy nagy tudású, komoly tájékozottságú embernek rend van a fejében, a lelkében. Valamit tud, és abban maradéktalanul hisz. Óriási ajándék ilyen emberek közelében lenni! Koltay Gábor is ilyen, és Szinetár Miklós – osztályfőnököm volt a főiskolán, imádtam az óráit – szintén. Szóval, hála Istennek, találkozom zseniális emberekkel – van, akinek csak a gondolataival. Missziónak tekintem, hogy a birtokunkban lévő gyönyörű magyar nyelvet – kincseivel, rejtekeivel – elvigyem másokhoz. Nem akármibe csomagolom ezt a kincset, hanem magyar költők és írók soraiba. A legfélelmetesebb, amikor átlépjük a jelenlegi országhatárt, és azoknak az embereknek mondhatom el alkotóink gondolatait, akik nagyon sok mindent nélkülöznek, ami nekünk az anyaországban adott. Nem egy esetben elmondják, a lelkük ettől, ezektől az előadásoktól erősödik. Nagy öröm, hogy ez lehet a dolgom, hogy vigyem, életben tartsam a magyar nyelv értékeit – és én ezt imádom!

 

„Egy szem szaloncukor adta a biztonságot”

• Ön gyerekkorától szereti a verseket?
• A verselést is édesanyám vezette be. Hozzánk két újság járt, édesapámnak a Népsport, édesanyámnak a Nők Lapja, aminek az utolsó előtti oldalán mindig volt egy mese, és mellette egy-két picike vers. Ő ezt nekem minden héten megtanította, majd később, amikor az iskolában verset tanultunk, főzés, vasalás közben kikérdezte. Mi úgy éltünk, hogy beszélgettünk egymással. A családunkban természetes volt, hogy ha leültünk az asztalhoz – szombaton és vasárnap mindig együtt étkeztünk –, beszélgettünk a szüleinkkel, és ők meghallgattak minket, kamaszként is bátran fordulhattunk hozzájuk. A legnagyobb ajándék pontosan ebből fakad: a lányom és a fiam a mai napig hozzám fordulnak a kérdéseikkel.
• Az egyik fotó kislánya első karácsonyán készült. Miért is emlékezetes?
• Még nem volt egyéves, és szentestén kezdett el járni, tizenegy hónaposan! A nyíregyházi színházban dolgoztam, az anyukája (Détár Enikő színművész – a szerk.) a Vidám Színpadon játszott, de a nagy pillanat előtti utolsó időt már Nyíregyházán töltötte, Gigi lányom ott született. Kitaláltuk, hogy amíg ő alszik, a karácsonyfa földíszül, és amikor fölébred, láthatja a csodát. Valamit érzett a kiscsaj, mert egész délután nem volt hajlandó aludni, kikönyökölt a kiságy szélére és onnan bámulta, hogy apa éppen segít angyalkának. Amikor kivettük a pici lányt a járókából, négykézláb odament az asztalhoz, fölkapaszkodott, fölnyúlt, megmarkolt egy szaloncukrot, és abba kapaszkodva elindult a szobában. Mesebeli volt! Minden ajándékot fölülmúlt! A lányunk elkezdett járni, és egy szem szaloncukor adta a biztonságot.
• Azóta is ilyen céltudatos?
• Hallatlanul! Zsigmond fiam dettó ugyanez. Nagyon határozott, komoly célokat önmaguk elé kitűző fiatalok, és nem röstellik az energiát belerakni.
• Egyikük sem követi a szülők pályáját?
• Láttak ebből szerintem annyit, hogy tudják, nem az ő világuk. Gigi egyébként sok időt töltött színpadon gyerekszereplőként, a Macskák című előadásban ő volt a kismacska, akit elővarázsolnak a cilinderből. Ritmikus sportgimnasztikázott, B-kategóriában magyar bajnok lett, nem egy versenyen a művészi előadókészséggel szerzett pluszpontokat. Önmaga kedvéért a mai napig táncol. A fiam őrző-védő céget és magánnyomozó irodát működtet, nemcsak irányítja, részt is vesz különböző rendezvények biztonságának megteremtésében. Jó látni, hogy az általuk választott célok legmagasabb szinten való teljesítése számukra természetes.

 

„Ne lökd el magadtól, aki másképp vélekedik valamiről”

• Hogyan tervezik az idei karácsonyt?
• Nálunk ez nem általános, de hála Istennek, mindenki elfogadja, hogy az élet időről időre változik. A szentestét Gerda is a gyerkőceivel tölti, és én is az én gyermekeimmel. Hozzám arra érkeznek meg, hogy a fenyőfa áll, az izzók rajta vannak, de a feldíszítésében, a hangulat megteremtésében ők segítenek. Elköltjük az estebédet, majd sétálunk egy nagyot a soroksári Duna-parton, ahol lakunk. Séta közben gondolunk ám másokra is: a madarakra! A vízparton rengeteg a szárnyas vendég, nyáron is gyönyörködtetnek minket, akár egy szafariparkban. Télen madáreleséget rakunk a fákra, a madáretetőkbe, és folyamatosan pótoljuk. Otthon, a fa alatt ajándék várja a gyerekeket – ezek apró figyelmességek –, azután társasjátékozunk. Zsigmond el szokott menni az éjféli misére, ő úgy érzi, tartozik ennyivel a lelkének. Tiszteletben tartom, de én másféleképpen létezem, azt gondolom, bárhol tudom gyakorolni a hitemet. A lelkem nincs távol az égtől, például amikor a madaraknak teszek ki eleséget. Alapvető feladatommá vált megérteni, hogy a másik ember miért gondol mást arról, amiről nekem is van véleményem. Annyira jó, hogy a gyerkőceimtől is ezt látom! De erre nem magamtól jöttem ám rá! Én azért egy büszke, „kőfejű” jász vagyok – és most már székely is, mert tiszteletbeli székellyé fogadtak az idén nyáron Farkaslakán. Korábban meggyőződésem volt, ahogy én látok valamit, az úgy van. Gerda tizenhat évvel fiatalabb nálam, mégis annyi mindenre megtanít! Ő mondta, ne lökd el magadtól, aki másképp vélekedik valamiről, ne legyen negatív véleményed róla. Próbáld megérteni, miért így fogalmaz, mert akkor el tudod fogadni, hogy ő miért lát másféleképpen. Ráadásul ha én elutasítok valakit, az bennem is negatív energiákat gerjeszt, ennélfogva a környezetemre is azt sugárzom. Akarom én a közvetlen környezetemet negatív dolgokkal terhelni? Nemhogy nem akarom, tilos! Annyira jó élni!
• Említette, ha elköltöznének, szívesen laknának a Hegyvidéken. Miért?
• Talán nem véletlen, hogy Márai életlátása ennyire közel áll – nemcsak hozzám, Gerdához is. Azt érezzük, hogy a polgári létezés, ami erős benyomást gyakorolt Máraira, itt föllelhető.
• Márai azt mondta, „Budán lakni világnézet”.
• Erről van szó. A fiam lakott a Böszörményi úton, albérletben. Akárhányszor jöttem hozzá, egy másik világot tapasztaltam. Megszólítják egymást az emberek, a boltban visszaköszönnek – ez néhol unikum. Mi sokszor bejövünk a MOM Park Bevásárlóközpontba, beülünk az ottani gluténmentes étterembe, van sportintézmény, itt a MOM Kulturális Központ. Ezekben az utcákban, épületekben van valami, ami Márait is ide kötötte. Megmaradt azokból az értékekből, ami számunkra is érték, és amivel minden további nélkül azonosulni tudnánk.

Szepesi Dóra

 

Rékasi Károly Kaló Flórián- és Erdélyi Magyar Örökség díjas színművész, filmszínész, szinkronszínész. Szinetár Miklós osztályában végzett 1986-ban. Pályáját a Madách Színházban kezdte, játszott a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban, a Nemzeti Színházban és a József Attila Színházban. Az utóbbi években magyar írók, költők műveiből készült műsoraival járja a Kárpát-medencét. Közel harminc évig élt együtt Détár Enikő színművésszel. Második felesége Pikali Gerda színművész, akivel 2021-ben házasodtak össze. Két felnőtt gyermek édesapja.